Fáradtan dőltem hátra a kényelmes ülésekben, ahogy kinéztem az ablakon. A vonat monoton kattogása altatóan hatott rám, így megtámasztottam a fejem az ablakpárkányon. Nagyot sóhajtottam, és lehunytam a szemeim.
Shin egy kicsit hosszabb munkára ment, így azt ajánlotta, utazzak haza egy hétre. Rég jártam már Aomoriban… talán ezért is volt kissé furcsa érzésem a hazaúttal kapcsolatban. Valamiért nem hagyott nyugodni a tudat, hogy nincs minden rendben körülöttem. A megérzéseim általában jók szoktak lenni, most mégsem láttam semmi gyanúsat magam körül, ami veszélyre utalna. Csend volt és nyugalom, attól eltekintve, hogy a vonat legtöbb kabinja dugig volt.
Rég láttam utoljára a bátyámat… akkor se volt otthon, mikor hazamentem bizonytani. Így, hogy már egy ideje belépett a felnőtt korba, még feleannyit se tartózkodik otthon, mint régen. Enni és aludni jár haza, legalábbis anya így mesélte nekem.
Gondolataimból egy éles gyomorkorgás ébresztett fel, mire a hasamra tettem a kezem. ~ Jobban belegondolva, nem ettem a több órával ez előtti reggelim óta egy falatot sem…
Felpattantam az ülésről, elhúztam az ajtót, majd elindult megkeresni az étkezőkocsit. Kicsit kellett szlalomoznom a folyosókon tengődő emberek között, de nem jelentett nagy kihívást. Ahogy így törtettem előre, kiszúrtam egy kisebb bandát az egyik kabinban. Az ajtó nem volt teljesen behúzva, így annyit láttam, hogy öltönyös emberek ülnek ott.
Gondolkodtam rajta, hogy hallgatózzak-e? De végül úgy döntöttem, nem leszek ennyire illetlen, és törődök a saját dolgommal. Viszont volt valami olyan kisugárzásuk a bent ülőknek, ami nem töltött el jó érzéssel. Igyekeztem nem tudomást venni róla, miközben végre megtaláltam az étkezőt.
Odabent szintén nagy tömeg volt, és kevés asztal, ahol még nem ült senki. Megcéloztam a legközelebb esőt, majd helyet foglaltam. Igazi svédasztal volt, minden olyannal, amit előszeretettel fogyasztottam. Egy ideig gondolkodtam, hogy ez az eleve megterített asztal nem szólt-e másnak, de aztán csak megrántottam a vállam, és belefogtam az evésbe. Nincs ráírva senkinek a neve, szóval nem hiszem, hogy aggódnom kéne.
Már zabáltam legalább tíz perce, mikor ismét kinyílt az étkezőkocsi ajtaja. Odapillantva egy ismeretlensrác alakjait vettem ki a tömegben. Nem, mintha igazából akárkit is ismertem volna errefelé. Egy pár pillanatig néztem rá, majd visszatértem a sültemhez.

Akira ajánlására meglátogattam egy családot, de nem igazán jött be a dolog, így amennyire illdelmesen tőlem tellett, megköszöntem az érdeklődést és ott hagytam őket a sunyiba. Így bele gondolva, Akira túl jó volt hozzám, pedig nem is ismert igazán. Csak azért vett a szárnyai alá, mert ugyanazokkal a képességekkel rendelkezünk. Ez számomra még nem elég indok, de nem akartam megmondani neki még, legalább tető volt a fejem fölött és kaja a hűtőben. Nem látszott, de rettentő sokat kajáltam, és néha már Akira agyára is mentem vele. Elmosolyodtam, majd végre átengedtek és fel tudtam szállni a vonatra, ami visszamegy Tokyo-ba. A kalauz az ajtónál állt és megvizsgálta a jegyem. Ráfirkantotta egy tollal a dátumot és az időt, majd betessékelt a kocsiba, hogy foglaljam el a helyem.
- Jó utat, uram. - tette még hozzá gyorsan, én pedig bólintottam neki. Jó arc volt a pasas, de nem voltam beszélgetős kedvemben. Akira talán nem tudta, és valószínűleg megbízott a barátaiban, de engem nem úgy fogadtak, mint ahogy azt vártam. Elvárták, hogy a belépésnél fizessek be öt millió (5.000.000)yen-t, majd álljak ki öt halálos próbát. Most komolyan, úgy nézek ki, mint akinek van a zsebében öt millió yen? A halálos próbákkal nem lett volna próbléma, azon csak átesem valahogy, de semmi kedvem a belépéshez még "tagdíjat" is fizetni a semmiért. Mert semmit nem adtak, csupán a család tagja lehettem. Hát mondhatom remek. Felpakolok a fejem fölötti poggyásztartóra, majd beülök a helyemre - ablak mellé kaptam - és elkezdek kifelé bámulni. Látom a sok embert, ahogy sietnek a vonathoz, vagy épp most érkeztek, és sietnek valahová. A legtöbbjük öltönyben vagy sport ruházatban. Ez a két kaszt, amit itt megtalálni nagy többségben. Az öltönyösök üzleti úton vannak, míg a maradék látogatóba jött valamelyik rokonához. Elfordítom a tekintetem. Rajtam a szokásos ing, nyakkendő, nadrág, surranó és a svájci sapka. Hamarosan elindul a vonat, és kifut az állomásról és rögtön robogunk Tokyo felé. Kyoto nagyon szép város amúgy, de köszönöm, nekem elegem lett belőle egy időre ezzel a "család látogatással". A vonat eleinte olyan lassú, mint egy reumás csiga, és mintha láttam is volna egy csigát elszáguldozni mellettünk. Végül begyorsult és a csiga ismét lemaradt. Az út viszonylag rövid lesz, és a vonat monoton hangja eléggé altató hatású. Mintha egy anyuka énekelne altató dalt a kisgyerekének. Ekkor megint eszembe jutottak a szüleim, majd rajtuk kezdett járni az agyam. A mélyebb gondolatokat elkerülendő felálltam és kimentem, hogy egyek valamit. Amikor beértem az étkező kocsiba, szinte tele volt. Talán egy, maximum két asztal volt üres, a kocsiban pedig egy svédasztal és egy bárpult állt, azok számára, akik alkoholt akartak fogyasztani. Ezt inkább kihagytam, és elindultam a svédasztalhoz. Kiszemeltem egy jó nagy darab húst, és némi köretet, de épp mikor leemeltem volna a húst az asztalról a villám egy lány villájával akadt össze.
- Hm, ezt én szemeltem ki, már az ajtóból, de vidd. - nem vagyok nagyon emberközpontú, de tudom mi az az illem, így visszakoztam és vártam, hogy a lány elemeli-e a húst vagy sem. Amíg várok rá, szedek köretet a tányérra, és mint egy esőember tökéletese elosztva és elterítve töltöm meg vele a tányért, úgy, hogy a következő hús pont beleférjen a tisztán maradt területre.

Nézelődtem egy ideig, azon gondolkozva, mi legyen a következő fogás a terítéken. Annyira sok finom falat sorakozott előttem, hogy egy kis ideig azt sem tudtam, melyiket vegyem el.
Végül éppen az egyik szép nagy falat hús felé nyúltam, amikor a villám összeakadt valaki más evőeszközével. Felpillantva a korábban látott, szőke hajú sráccal találtam szembe magam, aki lenézett rám.
- Hm, ezt én szemeltem ki, már az ajtóból, de vidd – jegyezte meg, bár nem tűnt épp a legjobb kedvűnek, mikor elemelte a villáját.
Egy pillanatig elgondolkodtam, mialatt ő teleszedte a táját különböző ételekkel. Már mondtam volna, hogy nem kell, vigye csak, de addigra a tányérjára tett egy másikat. Elmosolyodtam, majd kisajátítottam a korábbi húst, nehogy még valaki kinézze magának.
- Köszönöm – biccentettem kedvesen, bár nem úgy tűnt, hogy neki nagyon társalogni lenne kedve. – Nem tudtam, hogy te is kinézted előre, sajnálom.
Mikor végeztem a tál telerakodásával, döbbenten tapasztaltam, hogy csak egy asztal maradt, ahol nem ül senki. Sietnem kell, különben a végén nem marad ülőhely. Azért nem lenne épp a legnyerőbb állva végigenni az utat. Már éppen indultam volna meg az asztal felé, mikor egy hirtelen ötlettől vezérelve megálltam, és hátrafordultam a férfihez.
- Öm… nem ülsz le te is? Már csak egy szabad asztal van – mosolyogtam fel rá, miközben megindultam a kiszemelt hely felé.
Nem tűnt rossz embernek, bár egy túl beszédes típusnak szem tűnt, velem ellenben. Ha már egyszer úgy történt, hogy váltottunk pár szót, hátha sikerül elbeszélgetnem vele. úgyis nagyon unatkozom ezen az úton.

A lány eleinte visszakozik és próbálja visszatukmálni rám a húst, de ha egyszer már lemondtam valamiről, akkor inkább nem feszegetem tovább. Amúgy is, mire vissza akarná adni a húst, addigra már vettem megamnak egy másikat.
- Ugyan semmi gond. - ha itt lennének a pisztolyaim, most valószínűleg jól megvicceltem volna valami frappáns illúzióval, de egyelőre nem volt kedvem ilyenekhez, egyrészt a fegyvereim sincsenek nálam, és még éhes is vagyok. Végül sikerült tele szednem a tányérom, majd mikor üres asztalt kerestem a szememmel egy hangot hallottam, ami tuti, hogy nem a fejemből jött.
- Öm… nem ülsz le te is? Már csak egy szabad asztal van. - mikor megfordultam, az előbb látott lány szólított meg ismét. Amikor az üres asztal felé mutatott, nem teljesen őszinte mosollyal konstatáltam, hogy tényleg csak az az egy asztal maradt üresen. Megforgatom a szemeimet, majd elindulok a szabadon maradt asztal felé, leteszem a tányérom, leülök és nekilátok, hogy elkövessem a történelem második legnagyobb Anschlussát. Az első sajnos Németország számlájára írható. Na mindegy, a második az enyém ha-ha-ha. Végül sikerül neki kezdenem, de a lány jelenléte egy kicsit zavaró, mert nem tudom mik a szándékai, bár Akira jól kiképezett, így nem adom könnyen a bőröm. Lassan elérek a tányér feléhez, mikor valami Isteni közbeavatkozásnak köszönhetően megnyílik a szám, és most először nem ételt helyezek bele, sőt nem is bele megy egy dolog, hanem kifelé jön belőle.
- És merre jártál, illetve mik a terveid, hova tartasz, vagy mi járatban erre felé? - na ezzel még saját magamat is megleptem, nemhogy valószínűleg a lányt. Amíg a válaszára várok, gyorsan belapátolom a maradék ételt. A végén egy laza gyümölcs lével leöblítettem és mindjárt eltelített, mint sok cukor egy pohár vizet. Van valami titokzatos a lányban, valami amit nem tudok megmagyarázni, reméljük erre hamar fény derül.

Kérdésemre elmosolyodott, de nem volt ez annyira őszinte, mint az enyém. De végül is, mit várok? Vadidegen ember vagyok a számára, nem lehet mindeni olyan közvetlen mindenkivel, mint ahogy én viselkedek.
Mindketten helyet foglaltunk az asztalnál, majd némán nekiláttunk az evésnek. Mialatt a húst vártam és tömtem magamba, azon gondolkodtam, miről beszélgessek vele? Igazából én se vagyok teljesen komplett… fogom magam és egy ismeretlen emberrel ülök egy asztalhoz. Mégsem érzem fenyegetve magam… nem hiszem, hogy szándékában állna ártani nekem.
Éppen lenyeltem egy újabb falatot, amikor legnagyobb meglepetésemre megszólalt.
- És merre jártál, illetve mik a terveid, hova tartasz, vagy mi járatban erre felé?
Meglepetten emeltem rá a tekintetem. Azt hittem, nekem kell majd valami kérdéssel szóra bírnom, hogy ne üljünk itt síri csendben, de megelőzött. Ez némi reményt keltett bennem, hogy mégse zavarja annyira a jelenlétem.
- Én igazából Olaszországban lakom – kezdtem bele a válaszba. – A mesterem egy kisebb munkát vállalt, így én arra a pár napra hazautaztam Aomoriba, meglátogatni a szüleim és a testvérem. Jobban szeretek vonattal utazni, ha van rá lehetőségem, mint repülőgéppel. Régen a testvérem állandóan rémtörténetekkel ijesztgetett, egy kevés hatásuk még maradt – kuncogtam el magam egy kicsit, majd lenyeltem egy újabb falat ételt és folytattam. – Hogy mik a terveim? Még nem tudom. Az is lehet, hogy egy korábbi állomásnál szállok le, és csavargok egy kicsit valamelyik városban. Olaszország nincs a szomszédban, elég kevésszer játok itt. A látogatáson kívül semmi komolyabb oka nincs az ittlétemnek – biccentettem kedvesen. – Egyébként, a nevem Mizuri Namiko. És, te mi járatban? Ó, bocsi, ha sokat beszélek, nyugodtan szólj rám – szabadkoztam egy kisebb tarkóvakarással, mikor rájöttem, hogy megint túl sokat jár a szám.

Tudtam, hogy én fogom majd ki a legbeszédesebb embert a vonaton. Remek, mint a tűz és a víz, de komolyan. Feltettem egy kérdést, és körülbelül az egész életét megtudtam. Mivel már befejeztem az evést, egy biccentéssel jeleztem, hogy megértettem, és igen elég lesz. Olaszország, azt mondják, hogy az a maffia otthona, és a legtöbb családnak ott van a központja. Egy percet várok, bár nem akarom húzni az idegeit, csak össze kell szednem a gondolataimat.
- Akira, a tanítóm tanácsára látogattam meg egy családot. - direkt hagytam ki belőle a "maffia" szót, mert nem tudtam, hogy mennyire rettenne meg a dologtől, így legalább nem kell aggódni semmiért sem, és nyugtom lesz a kérdésektől.
- Most épp haza fele tartok. Nem jött be. - fejeztem be. A lányt elnézve volt valami, amit nem mondott el, de majd valahogy kihúzom belőle. Ezen még gondolkodtam.
- Nekem nem tűnsz annak az ártatlan fruskának, mint akiket néha látni szoktam. - vajon ezzel kiugrasztom a nyulat a bokorból, vagy elég okos a lány ahhoz, hogy ezeket a dolgokat elkerülje.
- Milyen tanító volt? Már ha nem indiszkrét a kérdés. És milyen rokonaid laknak Aomoriban? - hülye kérdések, de ezekkel talán behúzom a csőbe. Viszont az is lehet, hogy csak én képzelem bele ezeket a dolgokat, tekintve, hogy túl sokat voltam Akira közelében, aki viszont tagja az egyik kisebb maffia családnak. Paranoiám lenne? Baromság, nem gondolom, hogy ilyen hülye betegségben szenvednék. Meglátjuk miként válaszol a lány, a reakcióiból le tudom majd vonni a következtetéseket. Vagy nem. Majd kiderül.

Úgy egy percet várt a válasszal, én pedig türelmesen hallgattam. Végül csak megszólalt.
- Akira, a tanítóm tanácsára látogattam meg egy családot.
Felelte, majd megint kicsit elhallgatott, gondolom, hogy összeszedje, mit is akar mondani.
- Most épp haza fele tartok. Nem jött be. - fejezte be a beszámolót tömören és röviden, én pedig meggyőződtem róla, az első benyomásom helytálló volt – nem egy beszédes egyén. - Nekem nem tűnsz annak az ártatlan fruskának, mint akiket néha látni szoktam – jegyezte meg, mire kicsit meglepetten pislogtam néhányat.
Emberismerésben nem voltam utolsó, nem telt nagy tudományba levenni a hangneméből és abból, ahogy végignézett rajtam, hogy valóban nem bízik benne. A kezdeti döbbenet után mégis elmosolyodtam.
- Milyen tanító volt? Már ha nem indiszkrét a kérdés. És milyen rokonaid laknak Aomoriban? – folytatta a kérdezősködést.
Egy kis ideig ráérősen elgondolkodtam, a villával szórakozva, mintha nem tudnám, mit mondjak. Valójában, mivel nem volt semmi rejtegetni valóm, így nem volt szükség a gondolataim összeszedésére sem.
- Nem béreltek fel gyilkosnak – kuncogtam el magam, majd lenyeltem az utolsó falatok egyikét. – Nem áll szándékomban ártani neked, vagy bárkinek, aki kapcsolatban van veled. Tényleg átlagos lány vagyok, semmi hátsó szándékom nincs az ittlétemmel, és azzal, hogy leszólítottalak. Nem kell ennyire gyanakodni – jegyeztem meg egy őszinte mosollyal. – Mondjuk, végül is, egy idegen vagyok, jogosak a kérdések és az óvatosság. Egyébként, a mesteremmel kapcsolatban… - itt egy kicsit haboztam, és fontolóra vettem, mennyire lehet baj, ha szóba hozom a maffiát. – Nem szokásom hazudni, szóval őszinte leszek, azért remélem, nem ijeszt meg vagy ilyesmi. Shinsuke a maffia tagja, ahogy az Édesapám is. Jómagam ellenben még nem tartozom sehova, csak amolyan tanonc vagyok. Anyám átlagos háziasszony, a bátyám pedig szintén átlagos srác. Esetleg még bármilyen kérdés? – támasztottam meg a fejem vidáman az asztalon, ahogy végleg befejeztem az étkezést. – Szívesen válaszolok. Amúgy, még te is mondhatnál magadról valamit, bár azt észrevettem, hogy nem vagy nagyon beszédes – biccentettem, de nem volt a hangomban semmi rosszallás vagy ilyesmi.
Találkoztam már nála hallgatagabb emberekkel is, aránylag pozitívan tudtam kezelni az ilyen helyzetek.

Nem voltam oda a helyzetért, de egy egész érdekes csevegésnek indult a dolog. Kiderült, hogy nem tud hazudni és nem is akar. Megtudtam, hogy az apja és a tanítója a maffia tagja. Ezen megeresztettem egy félmosolyt, tekintve, hogy Akira is tőzsgyökeres tag.
- Nos, ha már így szóba hoztad, Akira is a maffia tagja, az egyik kisebb családhoz tartozik, de ez teljesen lényegtelen. - ismét lezavartam ezt a dolgot egy ilyen rövidke mondattal, de nem igen kellett ehhez mást hozzá fűzni.
- Először is, beszéljünk erről halkabban. - járattam körbe a szemem az étkező kocsin jelezve, hogy elég sokan vannak még rajtunk kívül a kocsiban, és nem lenne jó, ha valaki meghallana valamit a beszélgetésünkből, leginkább nem a "maffia" és a "tagja" szó összetételt, mert aztán a következő állomáson leszállítanak és a nyakunkra küldik a rendőrséget. Még csak család tag sem vagyok sehol, már lecsuknak. Remek.
- Akkor azt hiszem nem kell elmondanom, hogy milyen család látogatáson voltam. A bökkenő csak az volt, hogy a belépéshez kellett volna öt millió yen. Ezt ott helyben be kellett volna fizetni, majd kiállni a család által generációk óta preferált halálos próbákat. Milyen család az ilyen? Elmebetegek. - így bele gondolva a családfő ábrázata tényleg egy kicsit elmebeteg volt. Mindegy, visszatértem a beszélgetésünkhöz és eszembe jutott valami. Ha már itt vagyunk csinálhatunk egy kis galibát.
- Van valami táskád? Vagy egyéb csomagod itt a vonaton, amibe tudsz pakolni? Sok dolgot kellene pakolni bele. - áthajoltam az asztal feléig, majd intettem, hogy ő is tegyen így. Ha odahajolt, akkor halkan, szinte suttogva mondom.
- A vonaton az én kocsim mögötti vagonban aranyat szállítanak. Érdekel a móka? - tettem fel a kérdésem. Abból tudnánk elég pénzt szerezni, ami kibírja egy darabig, de letétbe sem lenne olyan rossz, és majd csak vészterhes időben elővenni.
- Na, jössz? - nem éreztem magam tetűnek. Belerángatom, hisz eleve ő is a maffia tagja akar majd lenni, akkor pedig egy piti vonatrablást nem lehet csak úgy elutasítani. Amúgy ez a legjobb móka.

- Nos, ha már így szóba hoztad, Akira is a maffia tagja, az egyik kisebb családhoz tartozik, de ez teljesen lényegtelen. Először is, beszéljünk erről halkabban. – pillantott körbe a kocsiban, nekem pedig hamar leesett, hogy mire gondol ez alatt.
Az egy dolog, hogy Shin és az Apám bármikor ki tud engem hozni a rendőröktől, ha úgy adná a helyzet, de mégse szeretném kipróbálni. itt pedig senki nem tudhatja, mennyire díjazzák a maffiáskodást.
- Akkor azt hiszem nem kell elmondanom, hogy milyen család látogatáson voltam. A bökkenő csak az volt, hogy a belépéshez kellett volna öt millió yen. Ezt ott helyben be kellett volna fizetni, majd kiállni a család által generációk óta preferált halálos próbákat. Milyen család az ilyen? Elmebetegek.
~ Az ilyen történetek mindig segítenek meggyőződnöm arról, hogy az emberi hülyeségnek nincs határa…
- Van valami táskád? - Kérdése elég váratlanul ért, így pislogtam egy kisebbet. - Vagy egyéb csomagod itt a vonaton, amibe tudsz pakolni? Sok dolgot kellene pakolni bele.
Kezdtem kapizsgálni, mire gondolhat. Bajt akar keverni.
Félig áthajolt az asztalon, majd intett nekem, hogy cselekedjek ugyanígy. Mikor megtettem, megbizonyosodhattam célja felől.
- A vonaton az én kocsim mögötti vagonban aranyat szállítanak. Érdekel a móka?
~ S bingó! Lottózni is így akarok. Az miért nem megy? – jegyeztem meg magamban.
- Na, jössz? – faggatott, mire egy pillanatig elgondolkodtam.
~ Hogy én? Vonatot rabolni? – gondolkodtam el egy pillanatra az ötleten.
Shin nem tudom, ennyire nézné ezt jó szemmel… hát még apám! De végül is, ezen a vonaton, ahogy elnézem, jobbára csupa dúsgazdag, pökhendi alak jár-kel. Nekik meg se kottyan, ha egy kevés hiányozni fog a pénzükből… egyet csettintenek, és már olyan, mintha ki se rabolták volna őket. Különben meg, van is ötletem, mire költeném a nyereményt. De valóban ekkora balhéba akarok én keveredni…? Nos, igen!
- Benne vagyok – mosolyodtam el, ahogy az oldalamon lógó nagyobb táskára csaptam – ebben voltak a kézvédőim. – A táskával nem lesz probléma. Egyébként, úgy nézem, valami nagyobb rendezvény lehet itt a milliomos népnek vagy ilyesmi… a gazdag társaságok pedig kéz a kézben járnak a biztonsági őrökkel. De hát, ez a kaland az egészben nem? – biccentetem, ahogy felálltam az asztaltól. – Mutasd az utat.

Megpaskolta a maga mellé elhelyezett táskát.
- Elég lesz. - kacsintottam rá, és még el is mosolyodtam, pedig az ritkaság számba ment nálam.
- A nevem Kensei. - mutatkoztam be, hisz az ez alatt a pár mondat alatt elmaradt, és azért nem árt, ha ismerem a társamat, akivel most fogunk ellopni néhány arany rögöt, amivel majd kezdünk utána valamit. Amint végeztem a legfontosabb dolgommal, elindultam, remélve, hogy a lány követ. Először el kell mennem a kupémba, hogy felkapjam a magam táskáját, ami egy elég strapa bíró táskának számított, majd ezután mutattam csak az utat a kocsiba, amiben az aranyat szállítják.
- Ez az első ilyen akcióm. Ezen kívül semmi hasonló nem volt, vagy ha igen, akkor Akira ott volt velem és segített. - vallom be őszintén, de halkan, hogy csak Namiko hallja. Mióta felvettem a táskám, három kocsin haladtunk át, és majdnem elértük a vonat végét. Az utolsó előtti kocsi kell nekünk. Taktikailag egész jól volt kitalálva, hisz előlről is blokkolja egy kocsi, és hátra fele sem tudsz menekülni, mert ott is ott egy kocsi. Ezt el kellett ismernem, hogy remek volt. Amikor elértük azt az átjáró ajtót, - ami egyik kocsiból a másikba visz - ami nekünk kell két őrt pillantottam meg, akik egy-egy ülésen ültek az ajtó két oldalán.
[color=SteelBlue]- Na itt lesz szükség most rám.[/i] - fordultam a lányhoz, majd vissza az őrök felé. Koncentrálni kezdtem, majd elhitettem velük, hogy nem vagyunk itt. Sem én, sem pedig Namiko. Lassan lépkedtem előre, hogy fennmaradjon a koncentrációm.
- Csak óvatosan, fenntartom az illúziót, így nem látnak minket. - mondtam Namikonak, remélve, hogy követ.