Arakiri Kyo Keisuke

Odakint az utolsó napsugár, vakító sárga színbe borította a parkoló autók kiszögeléseit, és az utca pocsolyáit folyékony arannyal töltötte meg. Bent a könyvesboltban rajtam kívül nem volt senki.
Húsz perc volt még zárásig.
Születésnapom volt.
Emlékszem, hogy anyám habos muffinokat készített a szülinapomon. Sosem tortát, mivel csak én voltam, meg a szüleim, és én annyit ettem, mint egy kismadár, gondosan csipegettem, és megválogattam a kulináris csatákat. Egy egész torta megromlott volna, mielőtt megesszük. Így hát anyám muffinokat sütött. Eszembe jutott a vanília illatú cukormáz, amelyet sietősen kent a sütire egy kenőkéssel. Magában hétköznapi lett volna, de ennek a sütinek gyertyát szúrtak a cukormázába. Egy apró láng nyújtózkodott a kanócon, egy cseppnyi olvadt viasz reszketett épp alatta, és ettől a süti valami pompás és gyönyörű és különleges dologgá változott.
Még éreztem az elfújt gyufa templomillatát, láttam a láng tükörképét anyám szemében, éreztem a konyhai szék puha párnáját a sovány, magam alá húzott lábam alatt. Hallottam, hogy anyám azt mondja, tegyem ölbe a kezem, és láttam, ahogy leteszi elém a süteményt - anyám nem engedte, hogy én fogjam a tányért, nehogy az ölembe sodorjam a gyertyát. A szüleim mindig is vigyáztak rám, addig a napig, amíg úgy nem döntöttek, hogy meg kell halnom.
AZ ÜZLETBEN a tenyerembe hajtottam a homlokomat, és a két könyököm között a könyvborító felpöndörödött sarkára bámultam. Láttam, hogy a borító nem egyetlen papírdarab, hanem igazából egy köteg nyomtatott lap, a fedelén egy védő réteggel, és hogy a legfelső része lehámlott, így a valódi borító sarka foltos lett, megsárgult és elrongyolódott. Anélkül, hogy felemeltem volna a fejemet, felnéztem, és a csuklómon lévő egyforma hegeket a szemem elé emeltem.
A halvány esti fényben látszottak áttetsző bőröm alatt az erek, de eltűntek az egyetlen hegszövet alatt. A fejemben sima épp karokkal vettem el a sütit a tányérról, a szüleim szeretetétől érintetlen bőrrel. Anyám rám mosolygott és ezt mondta: - Boldog szülinapot!
Lehunytam a szemem.
Nem tudtam, mennyi ideig volt csukva, amikor az ajtó feletti csengő hangjára összerezzentem. Épp azt akartam mondani, hogy már zárva vagyunk, de aztán Yuki megfordult, a vállával belökte az ajtót maga mögött. Egyik kezében egy tálcát fogott, a másikban meg egy Subway feliratú zacskót. Mintha egy új lámpát kapcsoltak volna fel az üzletben, az egész hely világosabbnak tűnt.
Túlságosan is megdöbbentem, hogy ugorjak és segítsek, és mire észhez tértem, addigra már le is rakta a csomagokat a pultra. A kassza mögé kerülve a vállam köré fonta a karjait, és a fülembe súgta:
- Boldog Születésnapot!
Kibontottam az öleléséből a karomat, és a derekára fontam. Magamhoz öleltem, és az arcomat a nyakába temettem, elrejtve meglepettségemet.
- Honnan tudtad?
- Aki-kun mondta, mielőtt elment - felelte Yuki - Neked kellet, volna -mondta szomorúan, aztán elhúzódott, hogy lássa az arcomat - Mire gondoltál, amikor épp bejöttem?
- Arra, hogy szeretlek - mondtam
- Én is nagyon szeretlek - mondta Yuki. Aztán elmosolyodott.
Én is elmosolyodtam, szélesebben és még szélesebben, míg úgy nem éreztem, hogy az arckifejezésem pontos mása az övének, és az orrunk összeért. Yuki végül ellépett, hogy a pultra tett ajándékaira mutasson, amelyek meglehetősen bizalmas közelségben vették körül a könyv kupacaimat.
- Sajnálom, hogy nem olyan mutatós, de nem nagyon van romantikusabb dologra pénzem. Ehetünk most nem? - kérdezte Yuki.
Elsiklottam mellette, és bezártam a z ajtót. Megfordítottam a "NYITVA" feliratot viselő kis táblát.
- Hát záróra. Hova mennyünk enni? Hozzátok vagy az emeletre?
Yuki a bordó szőnyeggel borított lépcsősor felé pillantott, amely a galériára vezetett, és tudtam, hogy eldöntötte.
- Te hozod az italokat - mondta mosolyogva - Én, pedig viszem a szendvicseket, mivel azok nem törékenyek.
A földszinten lekapcsoltam a villanyt, és követtem Yuki-t a lépcsőn, kezemben a kartontálcával. A lépteink surrogtak a vastag szőnyegen, miközben felmentünk a homályos, ferde mennyezetű galériára.
Minden megtett lépéssel úgy éreztem magam, mintha feljebb és feljebb emelkednék azon a felidézett szülinapon, valami végtelenül valóságos dolog felé.
- Mit hoztál nekem? - kérdeztem
- Szülinapi szendvicset- felelte Yuki - Mi mást?
Felkapcsoltam a lámpát, amely az alacsony könyvespolcok tetején ált. Nyolc kis izzó szórt ránk szeszélyes,
rózsaszínű fénymintákat, amikor Yuki-chan mellé ültem az ütött-kopott, kétszemélyes kanapéra.
A születésnapi szendvicsemről kiderült, hogy marhasült majonézzel, ugyan olyan, mint Yuki-é.
Leterítettük magunk között a papírokat, hogy a szélei átfedjék egymást, Yuki a "Happy Birthday"-t kezdte el zümmögni borzasztó hamisan.
- ", és még sok boldogot." - tette hozzá teljesen új hangnemben.
- Köszönöm -mondtam. Megérintettem az állát, ő pedig rám mosolygott.
Miután végeztünk a szendvicsekkel-vagyis én, majdnem megettem az egészet, Yuki pedig letette a kenyeret - a csomagoló papírra mutatott és így szólt:
- Össze kellene gyűrnöd azokat a papírokat. Addig én előveszem az ajándékodat.
Felhúzott szemöldökkel ránéztem, miközben ő az ölébe húzta a hátizsákját.
- Nem kellet, volna... - mondtam - Bután érzem magam az ajándékodtól.
- Én akartam - Mondta Yuki - Ne rontsd el a szemérmességeddel! Azt mondtam, szabadulj meg a papíroktól!
Meghajoltam az akarata előtt és neki álltam hajtogatni.
- Te meg azok a darvak! - nevettet rám, amikor meglátta, hogy a tisztábbik szendvicspapírból nagy, petyhüdt madarat hajtogatok, a Subway lógójával.
- Miért csinálod őket?
- A jövőre. Hogy emlékeztessen erre a pillanatra - Felé lóbáltam a Subway-darut, amely csapkodott a lötyögő, gyűrött szárnyaival - Tudod, hogy sosem fogom elfelejteni, honnan jött ez a daru. Yuki megnézte magának.
- Azt hiszem, ez egy elég biztos feltételezés.
- Küldetés teljesítve - suttogtam halkan és letettem a darut a kanapé mellé. Tudtam, hogy késleltetem a pillanatot, amikor átadhatja az ajándékát. A gyomrom furcsán viselkedett, ha arra gondoltam, hogy vett nekem valamit. De Yuki-t nem lehetett feltartóztatni.
- És most csukd be a szemed - mondta. Volt egy kis elfogódottság a hangjában. Várakozás. Remény. Némán imádkoztam:
~ Add, hogy tetsszen nekem akármit is vett.
Magamban próbáltam elképzelni a tökéletes elragadtatással járó arcot, hogy előhúzhassam majd, akármit is kapok.
Hallottam, amint kihúzza a cipzárt a hátiszákján, és éreztem, ahogy megmozdulnak a párnák, amikor újra elhelyezkedett a kanapén.
A kezem nyitott tenyérrel feküdt az ölemben. Éreztem, ahogy beletesz valamit. Az egyik kezemet ráhelyezte a másikra. ~ Papír -gondoltam.
- Hát nem várhatsz örökké. Nyisd ki a szemed!
Kinyitottam. Egy összehajtogatott, nyomtatott papírlap volt a kezemben. Láttam a betűk árnyékát a hátoldalán, de nem tudtam, mi az.
Yuki alig bírt nyugodtan ülni. A várakozását nehéz volt elviselni, mert nem tudtam, be váltom-e a reményeit.
- Nyisd ki!
Próbáltam felidézni, milyen egy boldog arc. Felhúzott szemöldök, széles vigyor, hunyorgó szem.
Széthajtottam a papírt.
És teljesen elfelejtettem, hogy milyen képet kellene vágnom. Csak ültem ott, és bámultam a papírra nyomott betűre, nem igazán hittem el. Nem a világ legjobb ajándéka volt, de Yuki-nak nehéz lehetett össze hoznia.
Az a lap, amit kaptam az a beiratkozásomhoz szükséges lap volt, az ország egyik legjobb Pék-cukrász iskolájába.
Felnéztem Yuki-ra, és láttam hogy a várakozás valami teljesen másba olvadt. Önelégültségbe. Teljes és totális önelégültségbe, úgyhogy akármit is csinált az arcom a sajátszakállára, elárulta az érzelmeimet.
- Yuki – szóltam halkabban, mint terveztem.
A kis önelégült mosoly azzal fenyegetett, hogy még nagyobb lesz
Teljesen feleslegesen megkérdezte:
- Tetszik?
- Én.. . ööö… Köszönöm, de tényleg nem…
Megkímélt attól, hogy megkeljen fogalmaznom a mondat többi részét.
- Tokyo nyugati részén van az iskola, szerdára kell oda menned reggel 7 órára, mivel akkor van a beiratkozás.
- Remélem, elkísérsz – mondtam mosolyogva
- Persze, ki nem hagynám.
- Akkor jó. – mondtam, és félbe hajtottam a papírt.
- Remélem, ebből nem fogsz madarat hajtogatni, vagy igen? – kérdezte, aztán lehunyta a szemét
- Nem persze, hogy nem – mondtam mosolyogva, aztán megcsókoltam
2 perccel később.
- Jó, akkor holnap gyere át hozzám és megbeszéljük a beiratkozást.
- Rendben, hányra menjek?
- Nekem reggel nyolc megfelel.
- Akkor reggel nyolckor. Szeretlek. – mondtam és megcsókoltam.
- Én is szeretlek – mondata, és egy –Ding- kíséretében kilépett az ajtón.


Átcsoszogtam a ropogó, durva havon, az erdő szélén. Éreztem, hogy szédülök. A következő pillanatban már a földön feküdtem.
Emlékszem, ahogy feküdtem a hóban – kicsi, piros folt a nagy hótengerben. Kezdtem kihűlni plusz még a farkasok is gyülekezni, kezdtek körülöttem. Néhány másodperc múlva már támadásba is lendültek.
Nyalogattak, harapdáltak, cibálták a testemet, próbáltak egyre közelebb nyomulni. Az összezsufúlodó testek felfogták azt a kis meleget is, amit a nap adott. A jég csillogott a nyakuk szőrén, a leheletük párafelhőként függött körülöttünk a levegőben. A bundájuk prézsma illata vizes kutyaszőr és égő falevelek szagára emlékeztetett, egyszerre volt kellemes és rémisztő. A nyelvük melegétől fölengedett a bőröm; goromba fogak tépték a ruhám ujját és akadtak a hajamba, a kulcscsontomat karistolták, tapogatták az ütőereket a nyakamon.
Ordíthattam volna, de nem tettem. Harcolhattam volna, de nem tettem. Csak feküdtem, és hagytam, hogy megtörténjen, figyeltem a felettem lassan szürkébe váltó fehér, téli égboltot.
Egyikük a tenyerembe dugta az orrát, majd az arcomhoz. Árnyékot vetett rám. Sárga pillantása az enyémbe mélyedt, miközben a többi farkas ide-oda rángatott a földön. Álltam a pillantását, amíg csak bírtam. Sárga szemek. Egészen közelről arany és mogyoróbarna ezernyi árnyalatában ragyogtak. Nem akartam, hogy elforduljon, és ő nem is vette le rólam a szemét. Meg akartam ragadni a nyakát, de a kezem a mellkasomon ragadt, - a karom a mellkasomhoz fagyott. Nem emlékeztem rá, hogy milyen a meleg.
Aztán elment és a többiek közelebb jöttek, túl közel fullasztóan közel. Valami lüktetett a mellkasomban. Lement a nap, nem volt többé fény. Haldokoltam. Nem emlékeztem az égre.
De nem haltam meg. Elvesztem a fagy tengerében, aztán a meleg világában születtem újjá. Egy valamire emlékszem kristálytisztán: egy sárga szempárra. Azt hittem nem látom többé...
Egy meleg, fehér szobában ébredtem fel. Nem tudom, hogy-hogy kerültem ide, amire utoljára emlékeztem: Egy farkas, sárga szemekkel.
- Hello, kölyök! - szolt egy, mély férfias hang a szoba végéből. - végre felébredtél.
- Bocsánat, de maga kicsoda?
- Asahara Hideki személyesen..
- Aha.. – síri csönd – az jó... - mondta büszkén.
- Az én nevem Arakiri Kyo Keisuke..
- Aha.. – síri csönd – Az jó..
- Kérlek szépen, ne utánozz.
- Jó bocsi. - mondta mosolyogva. - Amúgy rájöttem valamire.
- Mire?
- Hogy a szüleid maffiások voltak.
- Ezt honnan.... ~ Baszki elszóltam magam.
- Hogy, ezt honnan tudom, onnan, hogy van egy madár alakú anyajegyed. Ami a Kuro Taiyou család jelképe.
SZERKESZTÉS ALATT!!!
Vissza az elejére