Név: Eclesio Antonio Giovanni
Nem: Férfi
Életkor: 25
Születési hely: Róma
Láng: Föld
Kinézet: 192 cm magas, fiatalos, edzett de nem túlzottan izmos test, félhosszú, sűrű, fehér haj. Jobb szeme alatt egy vörös, cikk-cakkos szimbólum, tetoválás. Divatos, igényes, változó ruházat.
Jellem: Még önnön maga sem ismeri igazán a saját természetét. Kitartó, végtelen akaraterővel rendelkezik, de ezen és célján kívül még nem igazán tudja mire, hogyan reagáljon. Céljai mellett saját maga megismerése is nagy vágya.
Felszerelés: Aktuális ruházata, gyűrűje (bal hüvelykujj), egy doboz cigaretta, egy nagy gitártáska, amiben a Zanna di Squalo-t tartja.
Előtörténet:- Úrfi! Ébredjen! Antonio Úrfi! Ébredjen fel Antonio Úrfi! – ismerős hang, ismerős kezek, amik gyengéden, de határozottan felráztak mély álmomból. Lassan nyitogatni kezdtem a szememet, de még nehezek voltak és se kedvem se erőm nem volt rá, hogy teljesen kinyissam egyből. Átfordultam a másik oldalamra és nyögtem valami ’’ még nem akarok ’’ féleséget.
– Ejnye, Úrfi, hasára süt a nap! Ideje felkelni. – hallottam majd fény vetült rám miután el lettek húzva az ágyam melletti függönyök. Az erős napsugarak kellemesen melegítették az arcomat, de mégis elbújtattam a takaró őrző védelme alá és tovább morogtam.
– Na, most már aztán elég legyen Antonio Úrfi! – mondta majd lerántotta rólam egyetlen határozott mozdulattal a takarót. Már ébren voltam ekkora csupán a gyerekes incselkedés hajtott, de így takaró nélkül kénytelen voltam belátni, nem állhatok ellen Alfredo-nak. Felültem és kidörzsöltem szememből az álmot
– Mit szólna hozzá a Don, ha tudná mennyire lusta és kezelhetetlen az ő fia! – dorgált meg Alfredo, a magas, nyurga, hátra fésült ősz hajú, de még csak élete közepén járó komornyik.
Alfredo Delhiora volt az én személyi tanítom, gondviselőm és komornyikom, akit apám azért fizetett, hogy foglalkozzon velem, segítsen bármiben, amire szükségem van és vigyázzon rám. Mint minden reggel aznap is ő keltett engem, hogy elkezdhessük mindennapi teendőinket. Habár gyakran leszidott és megdorgált, azért mert nem eleven kisgyermek módjára igyekeztem nem szót fogadni, mindig volt hozzám elég türelme, mindig segített és én nagyon szerettem őt.
– Idő van Úrfi, ne várakoztassuk meg a személyzet többi tagját, valamint van elég dolgunk nekünk is ma! Egy kettő, felkelni, jöjjön, készülődjünk. – előhozta a ruháimat, egy nadrágot, hozzá illő övvel, egy fehér hosszú ujjú inget, egy fekete mellényt és egy fekete cipőt. Felöltöztem, habár ki kellett igazítania egy két helyen, hogy rendesen álljon, de mit lehet tenni, hisz még csak tizenkét éves voltam, sok minden más elvonta a figyelmemet az eleganciáról, az illemről és a szabályokról. Mindezekkel együtt nem voltam rossz gyermek, csupán élénk. Miután elkészültem Alfredo kíséretében elindultunk a konyha felé, hogy megreggelizzek.
A házunk hatalmas volt, Róma külvárosában, egy előkelő lakónegyedben ahol kizárólag ilyen, a miénkhez hasonló villák voltak. Azért is volt ekkora a ház és a hozzá tartozó birtokok, mert itt lakott a bátyám, a bátyám felesége, az újszülött gyermekük, apám, anyám, Alfredo, a negyvenhét fős személyzet, valamint apám hat legerősebb és legbizalmasabb embere és azok családjai. Hosszú díszes folyosókon, fényűző termeken és egy jól gondozott belső kerten haladtunk át mire elértük az ebédlőt. Ott a már előre megterített hosszú asztal fogadott minket, már jócskán a délelőttben jártunk, de még mindig reggeli teríték volt. Az értékes tányérok és evőeszközök voltak minden egyes szék előtt, akár száz ember is elfért volna a hosszú asztal mellett, de most csupán hárman üldögéltek a terem másik végében az asztalfő jobbján lévő két széken. Bátyám Ezio, felesége Lorenza és karjában kisbaba gyermekük Harmadik Antonio.
A bátyám Ezio már huszonöt éves volt, együtt dolgozott apám oldalán, két éve alapított saját családot a házasságával és mégis volt ideje foglalkozni, játszani velem, mint mindig amióta az eszemet tudom. Igaz mindenben sikeres volt, apám és anyám szeme fénye, aki okos, precíz, erős és talpraesett volt, mégsem gondoltam úgy rá, mint aki elvonja rólam a figyelmet, sőt épp ellenkezőleg, őt állítottam magam elé, mint példakép, akivé én is válni akarok.
– Szép jó reggelt Öcsém! Látom sikerült végre kimászni az ágyból! – nevetett Ezio és megborzolta a hajam mikor leültem mellé.
– Jó reggelt Bátyám! Neked is Lorenza és Tony! – hajoltam előre és üdvözöltem a sógornőmet és unokaöcsémet, miközben Alfredo leadta az egyik cselédlánynak a rendelést a reggelimet illetően.
Lorenza arca elé emelte Tony-t, aki épp buborékokat fújt a babapépből, amit nem nyelt le, majd egyik kis kezét megfogva, mintha csak egy kis bábú lenne integetett felém és elvékonyított hangon mondta:
– Neked is jó reggelt Eclesio – együtt nevettünk az aranyos kis köszöntésen. Mire kihozták számomra az ételt, addigra a bátyámék befejték az ő étküket és Ezio dolgozni, míg Lorenza anyai kötelességeit elvégezni mentek. Mint mindig Luigi a szakácsunk csodálatos ételekkel örvendeztetett meg, még akkor is, ha csak szimpla reggeliről van szó. Valamiért senki sem tudja ilyen jól megfűszerezni a rántottát és pont ilyen jól eltalálni meddig pirítsa a pirítóst, hogy tökéletes legyen, senki kivéve a mi Luigi-nket.
Reggeli közben Alfredo mint mindig felolvasta számomra az aznapi ütemtervet. Először is a magántanárokhoz kellett elmennem a reggeli után, ahol a nap nagy részét tanulással töltöttem, majd pediglen apámat kellett meglátogatnom, egy fontos ügyben, amiről még nem tudtam mi lehet az. Természetesen ez csak még kíváncsibbá tett, így alig tudtam koncentrálni a tanítókra, egyre csak az órát lestem mikor jön el az idő, amikor végre beszaladhatok apám hatalmas könyvtárszobájába és eltölthetek vele egy kis időt. Végre valahára elérkezett az óra, Alfredo-t szinte hátrahagyva futottam át a folyosókon egészen a könyvtárig. Mikor odaértem azonban kicsit összébb szedtem magam, hisz tudtam apám nagyon sokat ad a formaságokra. Megigazítottam, leporoltam a ruházatomat kisimítva rajta a gyűrődéseket, megpróbáltam kicsit rendbe szedni fehér fürtjeimet, ami természeténél fogva kezelhetetlen és össze-vissza, majd mély levegőt vettem. Addigra Alfredo is odaért, benyitott a díszes kétszárnyú faajtón, belépett előttem és bejelentett hangosan, méltóságteljesen apámnak.
– Ifjabbik Antonio Úrfi – mondta, majd az után, hogy bementem megfordul és elhagyta a szobát becsukva maga mögött az ajtót. A könyvtárterem hatalmas volt, ahogy az ember belépett nem tudta átlátni az egészet, főleg, hogy nem voltak lámpák. Az előtér közepén egy hatalmas díszes kandalló volt, ahol mindig vígan ropogott a tűz, apám pedig az azelőtt lévő hatalmas asztalnál és kényelmes fotelokban szokott olvasgatni. Ha esetleg könyvkeresésre indult jobban szerette, ha csak egy kézi olajlámpás van nála, hisz úgy állítása szerint olyan izgalmas mintha egy ősi romot kutatna fel, csak épp papírból.
Apám most is ott ült, háttal az ajtónak a legnagyobb, legkényelmesebb fotelban és igaz csak félig láttam épp olvasott. Odasiettem hozzá, amire lerakta a könyvet és levette szemüvegét. Atyám, idősebbik Dante Antonio Giovanni, negyvenhét évesen is fiatalosnak, erősnek és büszkének látszott, belső kisugárzása mindenkit magával ragadt. Lassan őszülő, de régen ébenfekete haja, amit hátrafésülve hordott még mindig hiánytalanul fogta körbe jóképű, karakteres arcát. Égszínkék szemei erősen csillogtak a tűzfénynél.
– Eclesio! Örülök, hogy itt vagy, gyere, ülj le mellém – kínált hellyel a maga melletti széken kedvesen mosolyogva.
Apám mindig is kedvesen bánt anyámmal, a bátyámmal, egyéb rokonainkkal és velem, sőt még az alárendeltjeivel, beosztottjaival, valamint ügyfeleivel is mindig modoros, igazságos és megértő volt. Sosem láttam dühösnek, zaklatottnak, gondokkal terheltnek vagy gyengének. Mindig magabiztos, egyenes, becsületes és bátor ember volt, ezért is jutott olyan magasra ahol most voltunk.
– Mondd csak fiam, tudod, mivel foglakozik atyád? – kérdezte és habár a kérdés halálosan komoly volt az ő arca még mindig lágy és kedves, hangja pedig életteli és vidám maradt. Ezt a kérdést már máskor is megbeszéltük, egész kicsi korom óta tudom az igazságot, sosem titkoltál el előlem, így hát elkezdtem engedelmesen szavalni.
– Dante Antonio Giovanni, a világ szemében egy elismert zeneszerző és gitárművész, kereskedő és vállalkozó, sikeres üzletember. Róma és környékének speciális rétegei azonban tudják, hogy ő Don Giovanni, a Giovanni család feje, Róma egyik legerősebb maffiacsaládjának harmadik vezetője és legutóbbi örököse. – mondtam, mint egy betanult verset. Apám nagyapja, azaz az én dédapám vállalkozása volt a római alvilágba való belépés, amivel a Giovanni vérvonalunkat maffia családdá avanzsálta. Dédnagyapám és nagyapám eleinte úgy vezették a családot, mint a régi filmekben és történetekben, akik védelmi pénzt csikarnak ki különböző kisemberekből miközben ők maguk sanyargatják őket. Ellenben mikor apám került a család élére, a maffia politikája a Giovanniknak megváltozott. Nem a kizsákmányolás és az uralkodás volt többé a fő cél, hanem a védelmi pénzt fizetők valós támogatása és védelme kisebb bűnözők valamint egyéb maffia családok ellen, kereskedelmi és üzleti vállalkozások alvilági kapcsolatokkal és erőforrásokkal, de még így is becsületes végrehajtással. Apám ezzel rengeteg támogatást szerzett az átlagemberek, sőt még az igazság védelmezői körében is, míg az alvilágban egyre több és több ellenféllel kellett szembenéznie. Éveken át azonban maga mellé tudott gyűjteni hat olyan erős harcost, akikkel eddig minden ellenséges közeledést visszavertek, köztük a bátyámat Eclesio-t is. Apám birodalma nagyobb volt, mint elődeinek, életfelfogása, stílusa és cselekedetei miatt pedig gyakran emlegették őt a ’’ Fehér Öltönyös Maffiózónak ’’ mivel ő volt az első maffiafőnök, aki becsületesen és majdnem teljesen törvényesen ügyködött.
– Nagyon helyes Eclesio, nagyon helyes! Jól mondom, én vagyok a Giovanni család feje. Te és a bátyád pedig a fiaim vagytok, így hát egyben az örököseim is a család vezetői székében. Ezio úgy határozott, hogy ő csupán Őrző fog maradni, nem szeretne élni első szülött jogával az öröklést illetően így rád szállt ez a cím. Te leszel fiam, egy nap a Giovanni család negyedik vezetője! Te kezedben lesz a család sorsa, neked kell majd megvédelmezned. Ezért fiam mától minden nap lesz egy külön ’’ órád ’’ velem, amiben megtanítalak mindenre, ami szükséges ahhoz, hogy méltó vezetője legyél a családnak. Bízom benned és biztos vagyok benne, hogy menni fog. – Köszönöm apám! Ígérem igyekezni, fogok, és nem okozok csalódást számodra! – kiáltottam és egy pillanatra megfeledkezve a modorról apám nyakába vetettem magamat. Ő nevetve visszaölelt és mikor elengedtem benyúlt öltönye egyik zsebébe és előhúzott egy gyűrűt. Ezüstszínű volt, legalább egy centiméter vastagságú és furcsa szimbólumokat véstek bele. Gyönyörű volt, tátva maradt a szám, amikor megláttam és apám elém nyújtotta.
– Az első lépés, hogy maffia vezérré válhass ez a gyűrű. – felemelte a kézfejemet, és a bal hüvelykujjamra húzta a gyűrűt. Nem értettem mitől fontos ez annyira, de nagyon tetszett így boldogan nézegettem a kezemen, elég jól állt
– nagyon fontos, hogy sose hagyd el és mindig legyen az ujjadon! Később mindent megértesz majd és a gyűrű szerepét is megtanulod. De ami a legfontosabb dolog gyermekem és most jól figyelj, mert megosztom veled a sikereim titkát, a legfontosabb a család. A rokonok, az embereid, a személyzeted, a Maffia Család, ami a legfontosabb. Védd meg a szeretteidet, ragaszkodj foggal, körömmel a családodhoz, hisz te leszel az ő támaszuk, a vezetőjük és védelmezőjük. A családért kell élned és így fog majd a család is élni érted. Ez a legfontosabb dolog, a vezérré válásod útján…! – szavai a mai napig vízhangoznak a fejemben…
– Antonio Úrfi ébredjen azonnal! – hallottam Alfredo zaklatott hangját, majd éreztem erős kezeit, amit nem túl gyengéden felrántanak, ülő helyzetbe. Most azonnal kipattantak a szemeim, bal öklöm rászorult a gyűrűre, amit még aznap délután.
Este volt, a szobámban félig sötétség volt, félig pedig fényesség, mivel ahogy kipillantottam az ablakon lángok fényét pillantottam meg. Hatalmas volt kint a zaj, csata zaja, sikolyok és sírás hallatszódott. Teljesen leblokkoltam, Alfredo rázott vissza az életbe ismét.
– Kérem Úrfi térjen magához! Sietnünk kell, el kell hagynunk a házat! – Alfredo testtartása és arckifejezése ugyan olyan volt, mint mindig, elegáns, fegyelmezett és megrendíthetetlen tartású. Ellenben a hangja zaklatott volt, szemében pedig tisztán csillogott a félelem. Nem is haboztam tovább felöltöztem, míg Alfredo egy táskába pakolt néhány fontos dolgot. Az után kézen fogott erősen, hogy ne veszítsen el és elindultunk futva. A birtok több helyen lángolt és nagy részén csatározások folytak. Alfredo megválaszolta fel nem tett kérdésemet miközben kikerültünk néhány egymással dulakodó embert és leomló épületdarabokat a szörnyű hőségben.
– Egy ellenséges maffiacsalád a Vinci család megtámadott minket, teljes erejükkel, teljes családjukkal, a legkisebb szolga is itt van, hogy végezzen az egész Giovanni családdal. Don Giovanni felállított egy tervet már évekkel ezelőtt ezekre az esetekre, mi eszerint fogunk eljárni és elmenekülünk, amíg csak lehet! – tovább rángatott a hatalmas házon keresztül, aminek eddigi mennyei szépsége és luxusa a csata során igaz kénköves pokollá vált.
– Hol van atyám? És a bátyám? – kérdeztem kétségbeesetten.
– Don Giovanni és Ezio Úrfi a többi Őrzővel egyenesen a Vinci család főerői és nemrég felbukkanó családfője ellen vonultak. Ne aggódjon Úrfi, biztos vagyok benne, hogy a Don és Ezio Úrfi együtt győzedelmeskedni fognak majd. De nekünk most más a feladatunk! – Alfredo vezetésével nem telt bele sokba és kijutottunk a villából, egyenesen a közeli kicsi erdő felé. Mondani sem kell, rettentő nehéz szívvel hagytam ott a családomat, hisz egyiküket sem láttam a menekülés során és habár bíztam bátyám és atyám erejében, mégis féltettem az épségüket. A gyűrűt szívemhez szorítva imádkoztam azért, hogy ne essen bajuk és holnap reggelre miután legyőzték a Vinci családot minden térjen vissza a régi kerékvágásba.
Az erdőn át is megállás nélkül futottunk, egyenesen Róma belvárosa felé. Legalább egy órát mentünk megállás nélkül, már nagyon fájt a lábam és éppen hogy csak ébred tudtam tartani magamat mikor végre megérkeztünk a búvóhelyünkre. Egy régi társasházba vezetett Alfredo, ott is egy harmadik emeleti kis egy szobás lakásba. Egyetlen ágy, asztal, szerkény, két szék, egy régi távirányító nélküli televízió, egy mellékhelyiség és egy konyhának nem igen nevezhető lyuk volt itt található. Alfredo mikor bezárhatta maga után az ajtót végre fellélegzett, lefektetett engem ismét aludni és több soron bizonygatta, hogy a család jól van, kitart és erős. Akkor még nem tűnt fel, de mára már tudom, hogy gyanúsan sokat mondogatta ezt nekem…
Mikor felébredtem Alfredo gondterhelten rendezgette a kis szobát, hogy nekem kényelmesebb legyen, majd úgy döntött visszamerészkedik a Giovanni birtokra, de engem ott hagyott, míg meg nem bizonyosodik róla, hogy minden rendben van. Az esti aggodalmaim és félelmeim, amik miatt nehezen jött álom a szememre számomra is felfoghatatlan módon egyszerű, néma közönnyé vált. Nem éreztem szinte semmit, hisz mélyen sejtettem mi lehet az igazság. Amíg Alfredo távol volt, bekapcsoltam a televíziót. Egyetlen adó volt csupán, ahol épp a reggeli hírműsorban épp a vezető hírről beszéltek.
- … reggelre sikerült eloltani a tüzet és már folyik a túlélők felkutatása valamint az áldozatok azonosítása. Egy valami biztos, ez a szörnyű esemény sok emberéletet követelt magának, egyaránt az elvetemült támadók a Vinci Család néven ismert bűnszervezet valamint a világhírű zenész Dante Antonio Giovanni magánbirtokán lakók között. Sajnálatos módon a hallott kémek már azonosították a művészúr holttestét valamint majdnem minden vele élő rokonáét. A személyzet egy-két tagján felül még mindig keresik a művészúr legfiatalabb fiú gyermekét, akiről még nem lehet tudni semmit. Egyedüli megkönnyebbülése lehet a társadalomnak ez után a borzalmas eset után, hogy a megtalált holtestekből ítélve a Vinci Család néven ismert alvilági szervezet minden tagja odaveszett a támadás során. Ezek után Rómának egyel kevesebb… – kikapcsoltam, habár nem igazán a fájdalmas tények miatt hanem, hogy csöndesen el tudjak mélyedni a gondolataimban.
~ A családom, az egész eddigi életem, a Giovanni család halott. Az apám, az anyám, a bátyám, a sógornőm, az unokaöcsém, a család Őrzői és harcosai, mindenki. Kezemben fogtam a gyűrűt, amit apám adott és mikor ránéztem sírni akartam. Vártam mikor tör rám a lelket marcangoló bánat és fájdalom, a kétségbeesés és az összeomlás. Nem jött. Ott ültem egyedül, üresen, bámultam a gyűrűt, de nem éreztem semmit. Nem tudtam miért, nem tudtam, hogy nem vagyok szomorú akkor, amikor mindent elvesztettem, ami fontos volt számomra, de így volt… ~
Alfredo csak késő délután ért vissza. Külsőre továbbra is ugyan olyan volt, mint eddig, de szemeiből kiveszett a boldog nyugodtság, az ő tekintete is kiürült pont, mint az én lelkem. Amikor visszatért vele volt apám egyik gitártáskája is benne valószínűleg az egyik gitárral, ellepte a korom és hamu. Valószínűleg a romok közül halászta ki. Aznap nem beszéltünk túl sokat, hozott nekem egy kis ételt majd estefelé elindultunk. Nem tudtam hová megyünk, követtem Alfredo-t, csendben, kérdés és akadékoskodás nélkül. Elsőnek hétköznapi, egyszerű ruházatot vettünk, majd azután buszra szálltunk és elindultunk. Hat órás buszút után elérkeztünk egy Rómától nagyon távoli helyre, egy apró kis faluba egy kis hegy lábánál. Ott egyenesen egy régi, elhagyatott házhoz mentünk, ami az előző lakhelyemhez képest említésre méltó sem volt, de ez sem foglalkoztatott akkor. Alfredo benyitott, és beraktuk szerény csomagunkat, a táskát, amit még a szobámból hoztunk valamint apám gitárját. Ekkor a komornyik felém fordult.
– Nézze Úrfi. Az apja előre látta, hogy egyszer eljön egy ilyen nap és pontosan megtervezte, hogy mi legyen ezután. Az én feladatom az Úrfi mellett maradni, támogatni és szolgálni egészen halálomig. A feladatom, hogy felkészítsem az Úrfit, aki immár a Giovanni család egyetlen tagja és így feje is, hogy megerősödjön, és olyan életet élhessen, amilyet megérdemel. Ezért rejtőztünk el itt, a szülőfalumban, ahol kiképzem majd az Úrfit igazi maffiafőnökké. – láttam rajta, hogy akart még mondani valamit, de amikor a kifejezéstelen arcomba nézett elharapta ajkait és inkább csendben maradt. Megértette, hogy mi játszódik most le bennem, még akkor is, ha én magam nem is tudtam…
Tíz év telt az azóta. Tíz éve éltem ott Alfredo-val a faluban, a külvilág számára teljesen titokban. A település többi részére sosem mentem, Alfredo szerezte be a ruházatokat, az élelmet és valahonnan mindezekre anyagi hátteret, amire sosem kérdeztem rá. Én ez alatt eleinte felügyelettel majd később egyedül bújtam a könyveket, különféle tudományokban képeztem magamat, számtan, történelem, irodalom, kémia, fizika, biológia, gazdaságtudomány, földrajz. Ezek mellett nem csak az elmémet fejlesztettem, hanem a testemet is. Minden nap edzettem, futottam, gyúrtam az izmaimat. Az elmém és a testem már az első években gyorsan és eredményesen fejlődött, Alfredo öt év elteltével döntött úgy, hogy el kezdi edzeni a szellememet is, kiképezni arra milyen maffia vezér legyek, mivé akart édesapám is nevelni engem. Megtanította mindazt az erényt, mindazt a gondolkodásmódot, amiben apám is hitt és én is hiszek a mai napig is. Tanításom alatt olyan voltam, mint azon az éjszakán. Üres, szűkszavú és érzéstelen. Tíz éven át a szabadidőmben, esténként mielőtt aludtam, vagy bármikor, amikor a kezemen lévő gyűrűre néztem lejátszódott előttem minden aznap történt dolog. Apám szavai, a haláluk és az, hogy egyáltalán nem érzek semmit. De miért nem? Mi hajt előre, mi motivál, ha nem érdekel az egész családom halála és minden, amit valaha szerettem? Nem értettem magamat és így továbbra is csak annyi maradt nekem, hogy a választ kerestem önmagamban végtelen…
Húszadik születésnapom napja. Felkeltem, megreggeliztem, majd kimentem a ház mögötti rétre, ami senki földje volt, így ott mindig gyakorolhattam nyugodtan. Bemelegítő gyakorlatokat végeztem, hogy elindulhassak futni amikor Alfredo odalépett hozzám. Hátán ott volt apám gitártáskája, amit az óta elzárva tartott amióta idejöttünk. Különös volt, hogy most mégis elővette, de nem törődtem vele, tovább folytattam éppen fekvőtámasszal a bemelegítést. Odalépett elém és pont a fejem elé letámasztotta a táskát.
– Elérkezett az idő Úrfi. – mondta nyugodt, de ellentmondást nem tűrő hangon.
Én abbahagytam, és felálltam, szemébe nézve törölgettem magamról az enyhén pettyedző verejtéket.
– Az idő? Minek az ideje? – kérdeztem unottan.
– Az ideje, hogy átvegye örökségét! – lehúzta a táska oldalán a zipzárt belenyúlt, megfogott benn valamit és hagyta, hogy lebomoljon az anyagtáska a benne lévő tárgyról. Eddig azt hittem, hogy egy gitár van benne, apám valamely értékes relikviája, de nem. Egy hatalmas kard volt benne, ami valaha ezüstös acélszínben pompázott, de mára már ezt is megfogta az idő pora. Hatalmas volt, jóval szélesebb, mint bármely kard, amit valaha láttam képeken, valamint vastag is volt, egy oldalán végigfutó mélyedéssel. Életlen pengéje volt, valójában csak az alakja hasonlított egy kardra. Óvatosan kinyújtottam a kezemet és gyengéden megérintettem a fegyvert.
– Ez… ez micsoda? – tettem fel a kérdést, mert minél tovább néztem annál kevésbé voltam benne biztos, hogy ez egy kard.
– A neve Zanna di Squalo, apád fegyvere volt. Azt akarta, hogy az öné legyen halála után és, hogy ön is mesterévé váljon ennek a kardnak. Ehhez azonban ki kell állnia egy próbát! Egy próbát, amin ha elbukik sosem lesz önből maffia főnök és sosem teljesítheti be apja és a Giovanni család végakaratát! Készen áll rá Úrfi? – Készen állok – mondta ki azonnal, de hangom se elszántság, se lelkesedés se semmilyen érzelem nem volt. Alfredo nem reagált sehogyan, csak közömbösen felemelte a kardot és oldalra nyújtotta.
– A feladat egyszerű, de mégis lehetetlen, ha nem elég felkészült. – majd egy erős mozdulattal a földbe ’’ döfte ’’ azt
– csupán annyit kell tennie az Úrfinak, hogy kihúzza a Zanna di Squalo-t a földből. – mondta, majd fogta magát és egyszerűen, szó nélkül besétált a házba.
Már majdhogynem felnevettem gúnyosan, de még ennyi érzelem sem talált utat a felszínre lelkem lakatja alól. Egyszerűen odaléptem a fegyverhez, ráfogtam a markolatára és kihúztam. Vagyis csak akartam mivel a rántásra semmi sem történt. Megpróbáltam még egyszer, de úgy szint semmi. Nekiveselkedtem minden erőmmel, több szögből, más módszerrel, más fogásokkal, lassan már a pengét ölelve rángattam újra és újra és újra, de sehogy sem mozdult meg. Egész nap ezzel küzdöttem, teljesen kifáradtam. Az izmaim égtek, ziháltam, a tüdőm sípolt, a lábaim remegtek. Eleredt az eső is, fáztam és éhes is voltam. Az egyik próbálkozásnál a vizes kezem és markolat miatt megcsúsztam és hanyatt estem. A sár ellepte egész testem, az arcom is csupa mocsok lett. Feküdtem pár pillanatig a mocsokban hagyva, hogy az esőcseppek és a sár a nyitott számba potyogjon. Felültem, majd a felhúzott térdemre támaszkodva felküzdöttem magamat két lábra. Odaléptem a kardhoz ismét, de lábaim feladták, megremegtek és összerogytak testem súly alatt. Mielőtt ismét lecsúsztam volna a sáron, sikerült utolsó erőmmel megkapaszkodnom a kard markolatában, így azon csüngve, lógtam. Görcsösen markoltam a kardot és közben ziháltam.
~ Mi történik velem? Miért nem sikerül? Egyáltalán miért élek? Miért nem érzek semmit, miért nem fáj a vereség, miért nem hiányzik a családom miért?! Ki kell húznom ezt a kardot. Ki akarom húzni ezt a kardot! Érezni akarok! Azt akarom, hogy megértsem végre önmagam! KI AKAROM HÚZNI EZT A KARDOT…! ~
Ekkor furcsa dolog történt velem. Furcsa melegséget éreztem magamban, hirtelen valami erő szabadult ki belőlem és az érzés átjárta egész testemet. Azt láttam a magam felett lévő kezeimen, hogy hirtelen mindkét kézfejem körül barnás szín lángok lobbantak. Két láng, amit nem oltott el a zuhogó eső, és ami a kézfejemből kiindulva, pulzálva pumpálta ezt a csodás meleg érzést, amitől újra erőre kaptam. Feltápászkodtam a kard mellé állva, ami meglepően könnyűnek bizonyult, el is múlt a fájdalom a tagjaimban. Pár pillanatig még bámultam a lángokat a kezemen és nem értettem mik ezek, de egyet biztosan tudtam. Erősebb vagyok, mint egy perccel ezelőtt, erőt éreztem magamban. Ezekből a lángokból csak úgy ömlött ez energia, ami az én testem része lett. Ezután kihúztam magam, ismét rámarkoltam a penge markolatára, de most csak a bal kezemmel és egyetlen laza mozdulattal kirántottam a földből és fejem fejé emeltem. Egyáltalán nem éreztem a súlyát, de azt igen, hogy a lángok, azaz a bennem lévő erő teljesen átjárja a fegyvert, átitatja azt. Sikerült!
Mikor újra kinyitottam a szememet a házban feküdtem, kisebb sérüléseim el lettek látva, meg voltam mosdatva, alaposan betakargatva. Felültem az ágyban, mellettem Alfredo ült és épp főzött valamit a kandalló tüze felett. Mikor észrevette, hogy felébredtem hosszú évek óta először elmosolyodott boldogan és önfeledten.
– Örülök, hogy felébredt Úrfi, biztos voltam benne, hogy sikerülni fog. Habár kicsit megijedtem mikor a túlzott erőkifejtés után elájult. – felemelte az ágyam mellől a kardot, ami ismét vissza volt csomagolva a gitártáskába és felém nyújtotta. Én az ölembe vettem, habár nehezemre estek a mozdulatok, kinyitottam és ott volt a kard, most már megtisztítva és kicsinosítva. Bal kezemmel ismét lassan gondolataimba merülve végigsimítottam a pengén, összeért az acél a kezemen lévő gyűrűvel és akkor történt valami. Ahogy ránéztem a gyűrűre a kezemen hirtelen ráesett valami. Egy könnycsepp pottyant az ujjamra, végigcsordult az ékszeren és ráesett a pengére. Majd újabbak követték a példáját.
– Én… nekem… hiányoznak… – Tudom… – Én… én mindent megteszek… ígérem apám büszke lesz rám…! – nem tudtam tovább folytatni fogadalmamat, hisz életemben akkor sírtam először és utoljára. Könnyeim megállíthatatlanul potyogtak és végre szívem felszabadult, elöntöttek újra az érzelmek, egy évtizednyi fájdalom és gyász tört ki belőlem ott, aznap este, így végre tovább tudtam lépni Alfredo vigasztaló karjai közt a múlton, hogy végre életcélt találva magamnak a holnap felé indulhassak.
Másnap Alfredo elmagyarázta, hogy amit láttam az volt az én Végső Akarat Lángom, ami valójában a lelkem és az akaraterőm belső ereje, ami minden emberben megtalálható, de csak kevesen tudják használni. Elmondta továbbá azt is, hogy a gyűrű, amit apámtól kaptam egy segédeszköz, amivel képes vagyok használni ezt a belső erőt, valamint a kard, apám előző fegyvere tökéletesen alkalmas arra, hogy ezt az erőt minél jobban kihasználhassam. Az álltál, hogy végre felszabadítottam lelkem a családom elvesztésének traumája alól feléledt bennem az akaraterő és így a lángom is, ami feltétlen szükséges volt ahhoz, hogy egy nap maffia főnök legyek. Ezen erővel fogom legyőzni ellenségeimet és megvédeni a szeretteimet. Ezen erő birtokában és most, hogy végre újra ’’ élek ’’ újabb edzésbe kezdtünk Alfredo-val, aki négy éven át segített nekem, hogy gyakorolhassam ennek az erőnek a használatát és irányítását. A fegyverrel együtt napokon, heteken át gyakoroltam megállás nélkül, fegyveremet forgatva, a lángomat mindig kimerülésig, összeesésig használva gyakoroltam, míg egyre erősebb nem lettem szépen lassan. Még a fegyver egy rejtett lehetőségére is rájöttem, amivel még jobban küzdhetek. Végre újra élőnek éreztem magam, végre volt értelme az életemnek, volt célom, volt álmom. Minél tovább gyakoroltam annál jobban érett bennem az akarat, hogy elérjem a vágyam.
Ez után a négy év edzés után Alfredo úgy döntött elkészült a felkészítésemmel és elérkezett a következő lépés, elindulni az úton, a Giovanni-k útján. Alfredo utolsó megtakarításaival visszautaztunk Rómába, a belvárosban kibéreltünk egy kicsi lakást ahol mindketten kényelmesen elférünk, majd én alkalmi állásokat vállaltam el. Nappal dolgoztam, vagy képeztem magam továbbra, éjszaka pedig belevetettem magam ismét, új trónkövetelőként Róma maffiavilágába. Célom, hogy újjáépítsem a Giovanni családot és mi legyünk Róma legerősebb maffia családja, hogy soha többé ne szenvedhessen az aki fontos nekem és megvédhessek bárkit akit csak akarok!
Egyéni fegyver Neve: Zanna di Squalo / Shark’s fang /
Típusa: Kard
Kinézete: Kinézetre egy furcsa, ormótlan kard. Körülbelül harmincöt centiméter széles, százhúsz centi hosszú, húsz centi vastag, életlen penge, mintha egy tömör acél penge, oldalán végig egy mélyedéssel. Ezekből a mélyedésekből képes kiereszteni végig húzódva több egymás melletti vízszintes pengéket (mindegyik egy centi széles és fél centiméter van közöttük).
Speciális képessége/képességei:- Név: Rigno di Squalo / Shark’s Growl /
Szint: 1
Leírás: Szükséges hozzá Telecinesi. A föld láng Telekinézésével az oldalsó pengéket rezegteti, amilyen gyorsan csak tudja, így az egész fegyver olyanná válik, mint egy láncfűrész kard. Képes két különböző irányba is rezegtetni őket, így a ’’ láncfűrész ’’ képes két különböző irányba ’’ forogni’’. Minél erősebb a lánghasználat annál gyorsabban képes mozgatni így élesebb és erősebb lesz.
- Név: Impeto di Squalo / Shark’s charge /
Szint: 3
Leírás: Szükséges hozzá a Gravitá Spingere. A föld láng gravitációs nyomását kihasználva, egyik oldalt a pengéket eltűnteti, majd azon az oldalon kiengedve egy gravitációs nyomást a láng erejével csap, ami annál erősebb és pusztítóbb minél jobb a lánghasználata.
Tárgy: Eclesio Antonio Giovanni 
