Mizuri Namiko

Gyerekfelvigyázás - Két elátkozott nap

1.rész – Az első nap

Nagy sóhajjal feküdtem végig az asztalon, miközben a jobb kezemben lévő üvegpohárral játszadoztam. Semmihez nem volt kedvem… annyira unatkoztam, mint régóta soha. Pedig én aztán tipikusan az a lány vagyok, aki bármikor feltalálja magát. Most mégis… egyszerűen lelombozott a környezetem és elvette az életkedvem. Shinsuke egy kisebb munkára ment, az elkövetkező három napban nem jön haza. Ennek tetejében itt van mellettem ez a rémálom… ez a borzalmas szörnyeteg.
- Nem értem, miért kell nekem vigyáznom Shin haverjának a lányára… - pillantottam le a csöppségre, aki éppen Nomit, a gyönyörű, tarka, hosszúszőrű macskánkat dögönyözte.
A „gyilkolta” lehet jobb kifejezés lett volna rá. Úgy ölelte, mint aki meg akarja fojtani. Szerencsétlen állat össze-vissza kalimpált, mivel pedig féltem, hogy a körmeit is ki fogja ereszteni, inkább elemeltem a lány kezeiből, majd hagytam elrohanni. Úgy futott kifelé a macskaajtón, mintha ágyúból lőtték volna ki. Komolyan mondom, még porzott is mögötte a padló.
A gyerek úgy nézett fel rám, mintha legalábbis istentelenül nagy vétket követtem volna el.
Melody Swenn hat éves volt, Shin legjobb barátjának a lánya. Régebben is sokszor találkoztam vele, mikor még apám elismeréséért küzdöttem, de nem mondhatnám, hogy a szívem csücske volt – pedig csak pár percekig láttuk egymást. Egy akaratos, megátalkodott ördögfióka, aki után naphosszat takaríthattam a házat. Minden lerántott a függönytől kezdve az asztalterítőig, összetördelte a vázákat és életveszélyt jelentett az állatokra, ha az ember egy pillanatra levette róla a szemét. Ezek után még valaki képes megkérdezni, miért nem voltam vele a legjobb kapcsolatban? Valamint, a személyisége…
- Na! Miért kellett ezt csinálnod? – förmedt rám csípőre tett kezekkel. – Kérem vissza a macskát! Azonnal! Hozd ide!
Igen, pontosan erre gondoltam. Egyem a lelkét a parancsolgatós, hisztis formájának… és ezzel kell elviselnem három napot. Anyám borogass… ez idegileg ki fog készíteni.
- Nomi nem szereti, ha valaki annyira nyúzza, mint te – guggoltam le hozzá egy kedves mosollyal. – Egyszer meg fog karmolni, aztán majd sírhatsz.
- Akkor is játszani akarok valamivel – ragadta meg a hajam, és a macska szőre helyett azt kezdte rángatni. – Na, na, na!
- Kitéped a hajam, Melody! Elég legyen! – kaptam el a kezét kissé erőteljesebb hangon, de még mindig türtőztettem magam. – Viselkedj, kérlek!
- Én tudok viselkedni! Te vagy az, aki nem tud! – hisztizett toporzékolva. – Kérem vissza a cicusom!
~ Menten felrúgom… de szépen, moderáld magad, Nami. Ő csak egy kislány.
- Ő nem a te cicusod. Shinsuke macskája, és az enyém.
- Nem! Nomi az enyém, te buta lány! Te csak ne beszélj vissza nekem!
~ Leszarom, hogy egy kislány, én megfojtom! Hogy tud így kikészíteni?! Alapból a nyugalom és a kedvesség mintaszobra vagyok, erre tessék!
- Melody, figyelj ide szépen – mosolyogtam továbbra is, de ezúttal már nem volt annyira barátságos ez a vigyor. – Nomi most elment valamerre, majd este még visszajön. Addig mit szeretnél csinálni?
- Cica! Cicát akarok! Azonnal!
- Melody, ugyan már, hagyd szegényt! Csinálok neked egy kis csokitortát, rendben? – ajánlottam, remélve, hogy ezzel végre meg tudom fékezni az indulatait.
- Torta, torta, torta! Ide vele! Na, mi lesz már? – sürgetett, ahogy utánam futotta konyhába. – Kész van már?
- Még össze se kevertem a hozzávalókat! – nevettem fel, ahogy elkezdtem kipakolni a szükséges dolgokat.
- És most?
- Még most sem.
Eltelt nagyjából két perc…
- Most?
- Nem.
… aztán újabb kettő.
- Na, kész van már?
- Nem… nincs.
~ Csak nyugalom… nyugalom a hosszú élet egyik titka.
- És most?
~ De ha ez igaz, akkor én korán halok meg!
- Nem… még mindig nincs kész! – válaszoltam egy eléggé erőltetett vigyorral, miközben magamban majd szétrobbantam.
- És…
- Nem még, most sincs! Ha ennyire sürgős, akkor gyere és segíts – tettem csípőre az egyik kezem, miközben a másikkal hozzávalókat kevergettem.
- De én nem tudom, hogy kell ilyet csinálni… - vonta fel a szemöldökét bizonytalanul, egyik ujját a szájára téve, miközben méregette az asztalon felsorakozott dolgokat.
- Akkor épp itt az ideje, hogy megtanuld – mosolyodtam el már kicsit nyugodtabban. – Gyere csak, ide mellém – intettem a szabad kezemmel.
Próbáltam visszafogni az indulataim. Melody idegesítő volt a hisztizésével, de mégis csak egy gyerek… meg kell próbálnom megtanulni, hogy bánjak vele. Még soha nem kellett tíz percél többet eltöltenünk egymás társaságában, így még nem is volt lehetőségem arra, hogy jobban megismerjem. Végül is, én vagyok a nyugalom szobra általában… nehogy már pont egy kölyök kezdje ki az idegeim. Csak higgadtan.
- Egyelőre elég, ha annyit csinálsz, hogy ideadod a hozzávalókat. Tudod, mi micsoda, ugye?
- Aha – bólintotta kisebb habozás után.
- Akkor én mondom, mi kell, szépen sorban. Először kérem a lisztet. Aztán…

Melody egész ügyesnek bizonyult. Igaz, egyszer sót adott cukor helyett, de még idejében észrevettem a problémát, így nem lett belőle baj. A csoki kevergetését is hajlandó voltam rábízni, és szemmel láthatóan nagyon élvezte a dolgot. Végre találtam valamit, ami lefoglalja… ez pedig nagy megkönnyebbülés volt.
Idő közben Nomi is visszasomfordált a házba. A konyha előtt a lehető legnagyobb óvatossággal haladt el, szemét végig a gyereken tartva, szinte a földön kúszva. Elég vicces látványt nyújtott, meg kell hagyni. Legnagyobb szerencséjére Melody nem vette őt észre, túlságosan el volt foglalva azzal, hogy figyelje, mikor lesz jó az öntet.
- Nami-chan, jó már? – kérdezte kissé nyafogósan, ahogy felém fordult. – Éhes vagyok!
- Igen, már jó lesz – zártam el a tüzet, majd leemeltem a kis lábast. – Gyere, segíts nekem még egy kicsit. Én öntöm a csokoládét, te pedig simítsd el a torta tetején, rendben?
- Persze! – lelkendezett, mialatt megragadott egy lapos fakanalat.
- Vigyázz, nehogy a kezedre folyjon – figyelmeztettem, mire csak bólintott, és ügyes mozdulatokkal simítgatta az öntetet.
Igaz, így is egy részét sikerült az asztalra kennie, de ez legyen a legkevesebb probléma. A lényeg, hogy a túlnyomó többsége a sütire ment.
- Kész is! – mosolyodtam el, ahogy egy a konyhapulton álló fa alátétre helyeztem a forró edényt. – Szép munka volt.
- Én sütöttem! Én sütöttem! – ugrándozott örömében, én pedig voltam olyan jószívű, hogy nem jegyeztem meg, kicsit túloz.
- Bizony. Már csak meg kell kóstolni – ragadtam egy kést, és egy-egy szeletet kivágtam a süteményből.
- Viszek haza apunak is! – tájékoztatott két tányért téve az asztalra, mire biccentettem egyet.
- Ez csak természetes, a te remekműved. Hű, és még az íze is jó lett – dicsértem kedvesen, ahogy lenyeltem az első falatot miután leültem.
- Nami-chan, menjünk ez után ki az udvarra! – szólt hozzám tele szájjal, mire felsóhajtottam.
- Melody, nyeld le az ételt, mielőtt beszélni kezdesz. Nem tanítottak meg erre? Egyébként, minek?
- Bújócskázni akarok! – vágta rá habozás nélkül, miután lenyelte az falatot. – Frido is jön!
- Frido? – kérdeztem vissza lesokkoltan. – Az meg kicsoda?
- A hörcsögöm! – vigyorgott, miközben a ruhája alól előhalászta az állatot.
Székem hangosat csattant a földön, ahogy hátraestem vele döbbenetemben, majd miután a félrenyelt étel miatt bekövetkezett köhögés is megszűnt, pillanatok alatt feltápászkodtam, és az asztalra tettem a kezem. Igazából oda akartam csapni, de még időben visszafogtam magam.
- Melody, te elhoztad a hörcsögöd?!
- Igen! – vigyorgott nagy büszkén. – Apu megtiltotta, de akkor is idecsempésztem! Hát nem édes? – mutatta felém a fehér szőrpamacsot.
~ Édes jó Istenem a magasban… csoda, hogy eddig Nomi nem ette meg! Vagy ha ő nem, akkor a kutyák!
- Figyelj, szerintem jobb lenne Fridot ketrecben hagyni, keresek neki egyet – próbáltam meg lebeszélni az ötletéről.
- Na~, mégis miért? – nyüszítette rosszallóan, ahogy magához ölelte az állatot, aki megjegyzem, jó hogy ki nem hányta a belét a szorítástól.
- Ne fogd ilyen erősen, még baja esik! – szóltam rá, mire lazított a markoláson. – Hú~h… - sóhajtottam fel megkönnyebbülten. – Figyelj, Melody. Nomi szereti a hörcsögöket… megenni – hangsúlyoztam ki a szót, mire döbbenten pislogott egyet. – Ahogy Steg és Mira is – céloztam a két nagy kutyánkra, remélve, hogy eléggé meg tudom győzni az igazam felől. – Veszélyes, ha csak így hurcolászod. Bármikor kiugorhat a kezeid közül, és…
- Kjáááh! – sikított fel ijedten, ahogy az állat beleharapott az ujjába egy kisebbet, majd leugorva az öléből villámsebesen eltűnt a nappali irányába… amerre éppen Nomi ment korábban!
- Ó, a francba bele! – kiáltottam el magam, ahogy utána eredtem.
Melody még nálam is sokkal rémültebben hagyta abba az evést, s csapot-papot otthagyva a nyomomba eredt.
A nappaliba érve a hörcsögnek se híre se hamva nem volt. Ellenben a kanapéról éppen leugró és szimatoló Nomi már sokkal nagyobb rettegésre adott okot.
- A macska! – rohantam hozzá, majd az ölembe kaptam, s rohanó léptekkel az ajtóhoz futottam vele.
Kinyitottam a bejáratot, majd szinte kidobtam rajta szerencsétlen, döbbent állatot, s visszacsuktam. Hogy ne tudjon bejönni, odatoltam a kukát a macskaajtó elé. Ezt követően eleresztettem egy megkönnyebbült sóhajt, ahogy a mellkasomra tettem a kezem. Ez meleg helyzet volt…
- Nami-chan, gyere gyorsan! Itt van!
Melody hangjára visszasiettem a nappaliba, s azt láttam, hogy az egyik szekrény mögött kotorászik.
- Nem ér le a kezem! – fordult hozzám panaszosan, én pedig mellé léptem, majd benéztem a résbe.
A kis pamacs kíváncsian bámult felfelé, még a füleit is megmozgatta… aztán, huss, kiosont a másik oldalon, és eltűnt a kanapé alatt. Dühösen mordultam fel.
- Még jó, hogy kitettem a macskát… - sziszegtem az orrom alatt, miközben lefeküdtem a földre, és benéztem a bútor alá. – Melody, menj a másik oldalra, bekerítjük. Aztán csak ügyesen!
- Oké – bólintotta, majd a túloldalra sietett, és ő is a földre feküdt.
Komolyan mondom, ha nem tudnám, hogy lehetetlen, azt hinném, a hörcsög szándékosan szórakozott velünk és élvezte, hogy az agyunkra ment. Ugyanis a következő pillanatban villámsebesen eliszkolt – nem is akárhol… a kinyújtott karom alatt lévő kicsi résen át.
- Hát ezt nem hiszem el! – fortyantam fel, ahogy utána vetettem magam, de kicsúszott az ujjaim közül.
Melody is utána indult, de ő elesett a táskájában, és csúnyán durrant a földön. Kellett neki szanaszét hagynia a holmijait…
- Áú! – nyüszítette, majd felült, és a könyökét dörgölte.
Láttam rajta, hogy mindjárt sírva fakad, ezért odasiettem, és megvizsgáltam a kezét.
- Semmi baj, ez csak egy kis horzsolás – mosolyogtam megérően, ő viszont egyre inkább olyan fejet öltött fel, akinek a szemei tsunamit fognak árasztani a következő pillanatban. – Jó, jó, jó, nyugalom! – legyeztem kissé ijedten, majd megfogtam a kezét, és közelebb emeltem magamhoz.
Tenyerem elhelyeztem a sérülés fölött, majd a lángommal pillanatok alatt eltüntettem az apró sérülést. Az ilyesmihez nem kellett nagy erőfeszítés.
Melody döbbenten pislogott, láthatóan nem tudta, mi volt ez az előbb.
- Ez…? – kérdezte kerek szemekkel, ahogy végigsimította korábban sérült bőrét. – Hogy csináltad?
Egy pillanatig elgondolkodtam. Melody kicsi még… nem hiszem, hogy az apja örülne, ha kiselőadást tartanék neki a maffiáról.
- Egy kis varázslat volt – feleltem kacsintva egyet. – Ha nagyobb leszel, talán te is megtanulhatod.
- Tanítsd meg! Kérlek! Most! – akaratoskodott a kezemet rángatva.
- És mi lesz Fridoval?
- Áááh, Frido! Hová lett? – kapott észbe, én pedig megnyugodtam, hogy sikerült elterelnem a témát. – Nami-chan, ugye megtaláljuk?
- Ez csak természetes – simítottam meg a fejét nyugtatásul, majd felkeltem a földről, és megindultam abba az irányba, amerre a pucok… akarom mondani hörcsög legutóbb elszelelt.
Ez pedig egészen konkrétan a konyha volt. Tiszta szerencse, hogy Shin olyan szekrényeket, pultokat és egyebeket rendezett be, amik alá/mögé nem tudott bemászni a kis dög.
Ott ücsörgött a konyha közepén, és a padlót szimatolta. Mikor meglátott minket, két lábra egyenesedett, hegyezte a fülét, aztán ismét menekülni kezdett. Csak egy hely volt, ahol kimehetett volna, ez pedig az ajtó volt.
- Melody, kérlek, feküdj ide le – mutattam az ajtóra, mire lehasalt a földre. – Pont átéred a bejáratod. Ha itt maradsz, nem fog tudni kimenni innen. Majd én elkapom.
Bólintott, és oldalra fordult, hogy csak ez egyik válla érje a földet. Aztán megkezdődött a hajsza.

~ 10 perc múlva ~

- Állj meg! Frido! Hallod? Hé! – ordítoztam, ahogy sorra durrantam a padlón a sikertelen elkapási hadműveletek következményeképp.
Melody a könyökölve támasztotta a fejét, és ásított egy hatalmasat. Újra durrantam a padlón, ő pedig morogva játszani kezdett a hajával. Mikor megint elestem, akkor a plafont kezdte fixírozni. A nem is tudom hányadik elbukásom után pedig feljajdult.
- Nami-chan! Nem igaz már, nem tudod elkapni?
- Azt hiszed, olyan könnyű?! – förmedtem rá morcosan, majd megköszörültem a torkom.
Most már egyre jobban fogyott a türelmem, így az egyébként szelíd jellemem kezdett átmenni elmebetegbe. Még rendesen tudtam tartani magam – aránylag – de lassan komolyan kezdtem úgy érezni, megfojtom a hörcsögöt, ha elkapom.
– De már vagy tíz perce üldözöd Fridot! – nyafogott a lány, ahogy elfeküdt a padlón, de gyorsan vissza is fordult, mert túl hidegnek bizonyult a talaj. – Unatkozok!
- Nem én voltam az, aki szabadon engedte ezt a vadállatot! – förmedtem rá duzzogva, ahogy a jószág megint kicsúszott a kezeim közül. – Áááh, hogy az a…!
- Óh, jut eszembe! – csapott az tenyerébe a kislány, majd benyúlt az egyik zsebébe.
Egy ideig kotorászott, mint aki keres valamit, majd kinyújtotta előre a kezét.
– Frido, gyere! Saláta! – mozgatta meg a zöld levelet.
A hörcsög, mint valami őrült, úgy futott oda, és Melody ezzel egy időben el is kapta. Ezt követően a levelet habzsolva békésen ücsörgött a kezeiben.
Eltátottam a szám. Ez sok volt… ez egyszerűen…!
- Nem mondod komolyan, hogy az a kicseszett saláta végig nálad volt az elmúlt vagy egy órában?! – üvöltöttem eléggé kikelve magamból, és bár gyerekek előtt nem szoktam káromkodni, most mégis megtettem.
Ez ritka alkalmak egyike volt.
- De igen… - felelte kicsit megszeppenten.
- És mi a jó büdös fészkes fenéért nem jutott ez eszedbe korábban?!
- Jól van, na! Nem kell kiabálni! – fojtogatta megint az állatot, akinek az utolsó pár salátadarabka ettől ki is hullott a szájából… gondolom nem bírta lenyelni őket a szorítástól.
Én pedig dühösen a homlokomra csaptam a kezem. Ez azért tényleg kiverte a biztosítékot.
- A belemet kifutottam, mindjárt kiszakad a tüdőm és szétrobbanok az idegtől, és még ne kiabáljak?! Mikor végig a zsebedben volt a megoldás erre az egész macerára?! Ezt te se gondolhatod komolyan! – vázoltam fel neki kifakadásom okát.
- Jól van, na… - húzta össze magát, korábbi mondatát ismételgetve, és úgy nézett fel rám. – Mindenkivel előfordul…
Túl aranyosan nézett rám ahhoz, hogy sokáig haragudjak rá. Emellett az a kis dög is veszélyben volt, ugyanis éppen készült megfulladni a kicsi ujjak szorításától.
- Hjaj már, Istenem! – csúsztam szét a földön, majd elfeküdtem. – Ezt nem hiszem el…
Odakint már sötétedett, a nap pedig kezdett teljesen eltűnni a fák mögött. Annyira még nem volt késő, de korán sötétedett. Egy ideig bámultam ki az ablakon a földről, majd mikor halálhörgés szerű hangokat hallottam, meg fuldoklást, visszakaptam a fejem Melodyra.
- Melody! – szólítottam rémülten. – Lazíts már szerencsétlen szorításán! Meghal! - Felültem, majd mellé lépve kivettem a kezéből az állatot. - Nincs vita, ketrecben marad. Rendben?
- Rendben… - morogta nem valami boldogan, de a történtek után még ő sem ellenkezhetett.
Ha más nem is… az állóképességem talán javult ennyi rohangászástól.

- Megtaláltalak titeket… Mizuri Namiko, Melody Swenn~!

A hangra összerezzentem, és azonnal az ablak felé fordultam.
Biztos voltam benne, hogy egy alakot láttam eltűnni a hátsó kerti fák között. Nagyot nyeltem, és bevallom, eléggé megijedtem. Mintha az előbb valakinek a hangját hallottam volna…
- Valami baj van? – kérdezte a kislány, mire kicsit megugrottam, és visszanéztem rá.
- N-nem, semmi – mosolyodtam el, de nem volt valódi boldog mosoly. – Megágyazok neked, rendben? Lassan ideje aludni menni.
De még ha fokozódott is bennem a rossz érzés, nem akartam Melodyra is a frászt hozni. Így inkább úgy döntöttem, este majd szépen bezárom a ház minden ajtaját és ablakát, aztán nem lesz probléma. Legalábbis reméltem…

1.rész vége

//A szövegben a 3 nap nem elgépelés, később fog változni. //

Hűha... noss eredetileg eléggé kételkedtem abban, hogy a bébiszitterkedésből komoly sztori lesz, de ez az éles fordulat a végén nagyon tetszett. Egyébként teljesen olvasmányos és élvezetes volt, igazán tetszik a stílusod, hogy mindig leírod amit gondolsz. Csak így tovább!

Jutalmad

2*7500=15.000 FV
Gratulálok, ezzel elérted a 2.szintet!

» Mizuri Namiko
» Mizuri Namiko