Udvarias viselkedés, és annak következményei.

Na akkor...

A küldetés nem másutt játszódik, mint a csodás Hong-Kongban. Egy nénike tehet az egészről, mint azt említettem a bevezetőben, aki éppen a piacról tart haza, szép nagy csomagokkal. Öreg kis sovány nénike ő, a maga nyolcvanhét éves korával, és ezért néhány udvarias maffiózónak megesik rajta a szíve. Igen, ezek vagytok ti.

Na akkor, segíteni kell a nénikének. Találjátok ki, hogyan kerültök épp Hong-Kongba. Kell két ember, aki a piactól segít neki eljutni a buszmegállóba (felváltva vagy egyszerre, tök mindegy). Kell egy ember, aki segít neki felszállni a buszra, és helyhez juttatja. Kell egy másik, aki segít neki leszállni, és elkíséri a zebráig. Ott ismét váltás jön, egy másik közületek átveszi a csomagjait, és segít neki átkelni a zebrán. A háza környékén találkozik még két emberrel közületek, akik segítenek neki felvinni a csomagokat. Mindannyian egy levelet kaptok tőle, egy meghívót egy kínai utcabálra. Menjetek el! Írjátok le, hogyan néz ki (ősi kínai trükkök, sárkány, stb) Érezzétek jól magatokat! Posztotok pontban éjfélkor érjen véget, amikor egy pillanatra mindenki elcsendesedik, majd sikoly szeli át az étert.

Hong Kong. Egy gyönyörű város, hasonlóképpen gyönyörű kultúrával rendelkező országában. Itt vagyok most én. Méghozzá, átutazóban. Európai kis nyaralásomnak a végére értem és úgy döntöttem, hogy ide még elnézek pár napra, mielőtt hosszabb időre visszatérek a jelenlegi otthonomul szolgáló Japánba. Nem hotelban szálltam meg, hanem egy kisebb bérházban, talán helyesebb lenne apartmannak nevezni. Még konyhája is van. Ezért úgy döntöttem ezen a csodásan szép délelőttön, hogy kinézek a közeli piacra. A szokásos hacukámban vetem magam az embertömegbe. A piac csupán ötpercnyi sétára van, és tömve emberekkel. Ez itt mégis teljesen különbözik a New Yorki tömegtől. Ez a város tele van színekkel. Itt nem olyan idegenek az emberek, mint ott. Sétálgatok a mindenféle áruk között, a kezembe veszem, megcsodálom, megszagolom őket. Én már csak ilyen vagyok. Nagyban válogatok, érdekességek után érdeklődöm, amikor megpillantok egy idős, vékony anyókát. Annyi holmival már akár egy öszvért is megpakolhatna. Leteszem a kezemben tartott avokádót és odasietek hozzá. Meghajolok előtte.
- Ne tessék haragudni, megengedné, hogy segítsek? Merre tetszik tartani? – kérdezem tőle udvariasan. Úgy látom ez még őt is meglepte.
- Hálás köszönetem gyermekem, igazán kedves. A buszmegállóba tartok. – Apró és ráncos arcából előrajzolódik egy mosoly. Igazán elbűvölő, ha szabad ezt mondanom. Olyan igazán nagymamás megjelenése van és ilyen kisugárzása is.
- Akkor engedje meg kérem, hogy elkísérjem odáig. – Mondom kedvesen és azon nyomban elkezdem tőle elvenni a nagy halom csomagot. Nála alig marad valami. Edzésnek pont jó, megérzem a súlyát. És mindezt teljesen egyedül cipelte. Megyek mellette, szépen az ő tempójához igazodva. Talán kicsit el is merengek, mert egyszer csak arra leszek figyelmes, hogy nekiütközöm valaminek, vagy valakinek.
- Mi a… - hallom azonnal a saját ösztönösen kiadott hangommal együtt. Tehát embernek ütköztem.
-Ow! Ittai… - gondolatban eleresztek egy-két cifrább káromkodást. Elejtettem pár csomagot. Rögtön guggolok is le, hogy összeszedjem az egyik kiborult tartalmát. – Sumimasen, illetve… elnézést kérek. – mondom automatikusan, mind a nénikének, mind annak a személynek címezve, akinek nekimentem. Így gyorsan végiggondolva, férfinak kellett lennie az illetőnek, ráadásul magasnak. Ugyanis egyenesen a mellkasának, vállának ütköztem. Hát igen, én pici vagyok. Miközben lehajolok, még hallok egy enyhébb olasz szitkot.
- Porca Miseria! – a szitkozódástól eltekintve, kellemes hangja van. Kellemes meglepetés, rögtön elkezd segíteni összeszedni, amit elejtettem. - Scusa Kisasszony rettenetesen sajnálom, had segítsek, ó Szűz Mária, de figyelmetlen vagyok, had tegyem jóvá, az én hibám, sajnálom – jön magyarázkodós bocsánatkérés. De már ennyivel is elérte, hogy kedveljem. Felnézek rá, mert még ebben a testhelyzetben is jóval magasabb nálam. Fehér tincsek, napbarnított bőr, tetoválás. Összességében elég jóképűnek mondható. Rámosolygok, hiszen kellemes meglepetés ért abban, hogy képes a bocsánatkérésre, ráadásul figyelemreméltó a beszédstílusa.
- Nem, semmi baj, én sem figyeltem – kezdek én is szabadkozásba. - Ön igazán nagyon kedves, de az az igazság, hogy magam is segítek ennek az idős hölgynek. - Ő továbbra is zavartan és sűrű bocsánatkérések közepette segít összeszednem csomagokat, bár nem kapok vissza mindent és még az idős hölgytől is elveszi a maradék holmit. Ez a férfi tényleg figyelemreméltó.
- Ohh, Ön tényleg igazán figyelmes. – reagálom le iménti észrevételemet.
- Hát ezek után az a minimum, hogy én is segítek, még egyszer elnézést, bocsásson meg a figyelmetlenségemért Hölgyem. – mondja, miközben újra elindulunk a buszmegálló felé, a nénike nyomában. Komolyan, felkeltette az érdeklődésem.
- Tényleg nincsen semmi baj. Ön legalább ismeri az illem fogalmát... illemről jut eszembe, milyen szörnyen bárdolatlan vagyok. Kérem, engedje meg, hogy bemutatkozzam, Himekami Rikala vagyok, Hajimemashite! - mosolygok rá.
- Himekami Rikala. Gyönyörű név Kisasszony, részemről a megtiszteltetés. – kicsit ügyetlenkedve a sok csomagtól, kezet csókol. - Eclesio Antonio Giovanni, szolgálatára.
- Köszönöm szépen. Az Öné is tetszetős. Olasz, ha nem tévedek? - mosolyogok kedvesen. A kézcsók egy igen régi módi vonás, már-már kihalt... sajnos. Ezért is veszem örömmel, hogy egy ilyen úriemberrel sikerült összeakadnom.
- Sí Kisasszony. Eléggé messzire sikerült elkeverednem otthonról.
- És...ha meg nem sértem, mi járatban? Turista? - csillogtatom meg az olasztudásom.
- Hát az igazat megvallva... még én magam is alig emlékszem, hogy kerültem ide... És, egy ilyen szép és kedves Kisasszony, mi járatban erre ilyen sok holmival? Tán rokona az idős hölgynek?
- Nem, én csupán vásárolni tértem be a piacra és észrevettem, hogy a Hölgy több csomaggal van, mint amennyit egyedül cipelhetne, ezért úgy döntöttem, hogy a segítségére sietek - mondom mosolyogva.
- Ez igencsak kedves a Kisasszonytól, mindig ilyen jószívű?
- Olyan nevelésben részesültem, hogy illik segíteni az időseknek. Így azt hiszem, mondhatom, hogy igen, szokásommá vált. Csak nem nézhettem tétlenül, hogy ez az idős Hölgy ennyi holmit cipeljen. - kissé önérzetesen. Az anyóka csendesen sétál előttünk, ilyen korban szerintem már az is mutatvány, hogy bot nélkül halad és még csak nem is totyog.
- Ez igencsak dicséretes, akkor valóban jó családból származhat. Még egyszer sajnálom az előbbit, nagyon figyelmetlen voltam. Már csak arra lennék kíváncsi minek ennyi holmi egy ilyen Idős Hölgynek...
- Háát... mondhatjuk, hogy igen - ez a dolog a vérszerinti szüleimtől ered, bár már 10 éve nem láttam őket. Csak Yuuen mesélt néha, hogy rendben vannak. De soha eszembe sem jutott, hogy megkeressem őket újra. Yuuen lett az apám és ő is támogatta ezeket a dolgokat. - Tényleg igazán semmi gond nincsen, én is figyelmetlen voltam. Ez valóban egy fogós kérdés, fogalmam sincsen. Nem kérdeztem meg tőle, lehet, hogy nagy családja van... - gondolkozom el a felvetett kérdésen. De oda is érünk a buszmegállóba. Lepakoljuk az anyóka mellé a csomagjait.
- Köszönöm szépen gyermekeim a segítséget – mondja és előhúz a táskájából két meghívót, az esti utcabálra – köszönetem jeléül, kérlek, fogadjátok el ezeket. – nyújtja felénk a meghívókat. Elveszem tőle a sajátomat.
- Nagyon szépen köszönjük. Biztosan nincs szüksége több segítségre?
- Nem, köszönöm. Már ezzel is nagyon sokat segítettetek. – Így ellépünk mellőle. Tanulmányozni kezdjük, amit kaptunk. Tiszta mázli, hogy a kínaiak nagyjából ugyanazokat a kanjikat használják, mint mi. De legalább angolul is oda van írva a meghívó szövege. Gondoltak a turistákra.
- Ez jónak tűnik. Ön el fog menni Rikala Kisasszony?
- Igen, mindenképpen. Valóban érdekesnek tűnik. És Ön Antonio Úr?
- Hát szívem szerint elmennék, csak sajnos egyedül vagyok itt, sokat segítene, ha a Kisasszonyt kísérhetném, legalább ezzel is jóvátéve azt a kis balesetet. – mosolyog rám kedvesen.
- Oh, valóban? Ez esetben szívesen venném, ha a kísérőm lenne az esti utcabálon. Magam is egyedül jöttem. - mosolygok kedvesen vissza rá.
- Enyém a megtiszteltetés kisasszony. - színpadiasan meghajol - Remélem jó társaságot tudok önnek nyújtani. Addig is induljunk el. - nyújtott kezével adta az utat.
- Abban biztos vagyok, kedves Antonio... oh, elnézést, nem okoz gondot, ha így hívom? - érdeklődöm. Elvégre nálunk otthon nem jellemző, hogy rögtön a keresztnevet használjuk. Közben elindulok mellette vissza, a piac felé. A szállásom is abban az irányban van és eredetileg még terveztem is vásárolni.
- Habár jobban szeretem, ha az első nevemen, az Eclesio-n szólítanak, nem zavar, ha ön az Antonio-t használja. - egy nem túl szomorút, de kicsit kevésbé vidámat sóhajtott - apám után kaptam középsőnek az Antonio nevet, és csupán a gondviselőm szólított eddig így.
- Oh, hát igazán sajnálom. - hajolok meg előtte jó japán szokás szerint - Túl bizalmaskodó voltam. Nem kellett volna. - csak azért történhetett, mert ő is a keresztnevemen szólított és nekem rendkívül tetszik ez a név. - Azt hiszem ez esetben akkor Gio-dononak fogom szólítani, ha megengedi. - mondom még mindig meghajolva.
- Kérem Kisasszony ne értse félre, nyugodtan hívjon úgy, ahogy szeretné, nem akarom, hogy kényelmetlenül érezze magát, csupán kicsit mások a dolgok a világ másik felén – mentegetőzik kicsit zavartan - Elnézését kérem, nem akartam megsérteni.
- Dehogy sértett meg! Én voltam, aki túlságosan bizalmaskodva fordultam Önhöz, ezért kérem, bocsásson meg! Rögtön az elején meg kellett volna kérdeznem, hogy miképpen szólíthatom. Tudja nálunk nem szokás csak így a keresztnevén hívni valakit... - kezdek el magyarázkodni. Micsoda blamázs. Találkozom valakivel, aki ennyire szimpatikus és erre kellemetlenséget okozok neki. Régóta ő az első ember, akit eszembe sem jutott piszkálni.
- Tudja mit Kisasszony? Felejtsük is el és nyugodtan szólítson olyan néven, olyan bizalmassággal, ahogy szeretne rendben? Ne hagyjuk, hogy ez elrontsa az előttünk álló estét! – mondja öklével a tenyerébe csapva, felderülő arccal. Még mindig hajolok előtte, de most felpillantok
- Egészen biztos benne? Én igazán nem szeretnék Önnek kellemetlenséget okozni... csak tudja...olyan szép neve van. - egyenesedem fel végül. Nem úgy néz ki, mint aki haragudna, ez megnyugtató tényező. Én viszont zavarban vagyok kissé. Milyen furcsa... még akkor sem voltam zavarban, amikor a szüzességem elvesztettem. Viszont mosolyogva nézek rá.
- Teljesen biztos vagyok Kisasszony. Kérem, nyugodjon meg, hisz sokkal szebb, ha gondtalanul mosolyog. Élvezzük ki az estét gondok nélkül!
- Rendben. Ön hihetetlenül kedves. - mosolygok rá. Szokatlanul másképp viselkedik, mint azok a férfiak, akikkel eddig találkoztam. Talán pont ezért viselkedem másképpen én is. - Domo Arigatou a bókot ... Antonio.
- Valamiért az ön jelenlétében kitör belőlem az őszinteség - vakargatja a tarkóját nevetgélve. Zavarban van, behalok. Vajon miért az jut először erről eszembe, hogy édes? Halovány segéd elképzelésem sincsen. De ez jut.
- Ön akkor is nagyon kedves. - mosolygok rá. Hát igen, hirtelen megint minden zajos körülöttünk, hiszen milyen is lehetne egy piac. - Arigatou, hogy visszakísért idáig. - szívesen beszélgetnék még vele sokáig, de vásárolnom is kéne. Az vigasztal, hogy kísérőmül szegődik az utcabálra.
- Már alig várom az estét Kisasszony!
- Hasonlóképpen. Hol találkozzunk? És mikor? Az én szállásom itt van a környéken. - nézek rá nagy, érdeklődő, zöldes szemekkel.
- Az időpont számomra bármikor megfelelő. A hely pedig. - pillanatra beléhasít a felismerés - a hely is mivel csak ma kerültem ide és így nincs még se szállásom se semmi. - Mosolyogva nézek rá. Olyan most, mint egy kisgyerek, aki hirtelen idepottyant az égből és eltévedt.
- Ez esetben tudok Önnek ajánlani egy szállodát. Ha itt keresztülmegy a piacon, balra lesz egy utca. Annak a végén van egy elég jó hírű Hotel. - mutatom az irányt neki. - Az estére visszatérve pedig, akkor találkozzunk itt, mondjuk... 6 órakor?
- Köszönöm az tippet Kisasszony. Ugyanitt, hat óra, részemről rendben van. - mosolyog rám kedvesen.
- Tökéletes. - viszonzom a mosolyt. - Hát akkor... kiotsukete, este találkozunk - mondom mosolyogva és ellépek mellőle integetve.
- Ciao bella! Akkor este! – integet vissza, majd elindul a mutatott irányba. Pár lépés után újra elmélyedek a piac kínálta élvezetekben: illatokban, színekben. Egy jó darabig sétálgatok és nézelődök, időnként veszek valamit az ebédemhez. Az emberek kedvesek és én nagyon élvezem ezt a környezetet. Mikor kiélvezkedtem magam, elindulok a szállásom felé. Nem pakoltam fel magam nagyon, igyekeztem szem előtt tartani, hogy csak magamra főzök, ráadásul csupán egy alkalomra. Amint visszaérek az otthonos, tipikusan kínai jellegű kis házba, első dolgom, hogy bevegyem magam a konyhába. Megmosom amit vásároltam, közben a kezemet is. Dudolászva látok neki a főzőcskének. Mindent egyszerre típus vagyok, ezért nem is tart sokáig. Mikor kész, megterítek és leülök enni. Ebédem fogyasztása közben már az este jár a fejemben. Izgatottan várom a valószínűleg kínai csodákkal teli eseményt és az újabb találkozást Antonioval. Ezen elmélkedvén arra az elhatározásra jutok, hogy talán illő lenne valamilyen hagyományos ruházatot beszereznem az alkalomra. Elvégre nem mindennap megy az ember lánya kínai utcabálra. Pláne nem ilyen gáláns kísérővel. Mire gondolataim végére jutok, el is fogyasztom az ételt. Összepakolok és gyorsan elmosogatok. Ezt követően újra nyakamba veszem a város ezen környékét. Nagyon nem kell kutatnom, hogy megfelelő üzletet találjak, viszont jó sokat körbejárok, hogy megtaláljam a számomra tökélete öltözéket. Nem is rohanok, így elég hamar eltelik a délutánom. Végül visszatérek az elsőként meglátogatott boltok egyikéhez, ahol láttam egy méregzöld selyemcsodát. Na igen, azért mégis csak nő lennék. Még akkor is, ha nem sűrűn vágom díszbe magam. Gyorsan a magamévá teszem a tetszetős darabot. Még éppen időben érek vissza a szállásomra ahhoz, hogy sikerüljön időben elkészülnöm a találkozóra. Lezuhanyozok és magamra öltöm a méregzöld, selyemből készült alkotást. Nagy szerencsém, hogy az ilyenek alatt nadrágot hordanak. Az ujja is elég bő, hogy kényelmesen elférjen alatta az alkarvédőm és észrevétlen maradjon. A sminket kihagyom, nem az én világom. Elindulok a találkahelyre. Hajszálpontosan időre érkezem, már távolabbról látom Antoniot, ahogy várakozik. Amíg odaérek, végignézek rajta, kifejezetten jól áll neki ez a viselet.
- Elnézést, hogy megvárakoztattam. Szép estét Antonio!
- Ciao Kisasszony. - fordul felém egy pillanatnyi szünetet tartva a mondatban - csodálatosan áll magán ez a ruha! - mosolyog kedvesen. Természetesen feltűnik a pillanatnyi megakadás. Ez is csak mélyíti a hatást és igazolja a szavait.
- Kérem, Ön zavarba hoz. - és tényleg. Persze mosolygok. Nem is emlékszem mikor mosolyogtam ennyit. Mint valami bolond. - Önnek is igazán jól áll. – viszonzom a bókot. A gitártok is feltűnik a hátán, úgy látom, ő legalább annyira ragaszkodik ehhez, mint én az alkarvédőimhez. Nem akarok most munkára gondolni, most nyaralok. Nem fogok ilyesmivel foglalkozni. Tehát figyelmen kívül hagyom a feltűnő ragaszkodását ehhez a tárgyhoz. Széttárja kezét és lábát és végignéz magán
- Köszönöm Kisasszony, habár elég furcsán érzem magam benne, az anyag kellemes, de a viselet nem az én világom, de hát mindent meg kell próbálni egyszer. - Mosolyogva állok meg előtte.
- Igen, azt hiszem, igaza van, bár én kényelmesnek találom. ...Nos, indulhatunk?
- Ne is vesztegessük az időt! – áll mellém és felkínálja a könyökét - Szabad?
- Milyen figyelmes, köszönöm - karolok belé mosolyogva. Sokat nem kel keresgélnünk, hogy merre is lesz az utcabál, csak az embereket kel követnünk. Mosolyogva, jó kedvűen sétálok vele a tradicionális ruhákba öltözött emberek között. Lámpások vannak minden felé felaggatva és az embereknél is. Minden lámpáson van valami felirat: nevek, vagy többségében fejtörők, amelyekre szokás szerint a gyermekeknek kell megtalálniuk a válaszokat. Vidám emberek sétálgatnak körülöttünk, hasonlóképpen, mint mi magunk. Árusok is vannak, többnyire lámpásokat, vagy valamiféle ételt kínálva.
- Mindenhol lámpás érdekes ennek van jelentősége? Már ha esetleg tudja a válasz Kisasszony.
- Igen, ennek az utcabálnak a valódi neve lámpás fesztivál. Ha jól tudom a vallással áll kapcsolatban ez a szokás. - mondom mosolyogva - Látja rajtuk a feliratokat? - mutatok egy közeli lámpásra, melyen jól láthatóak a kanjik - feladványokat tartalmaznak, a gyerekeknek. - Antonio odahajol egy lámpaárus egyik lámpájához megvizsgálja, de még mindig nem tud kínaiul.
- Ez nekem kínai - mondja kacagva, és vesz egy-egy lámpást. Nekem smaragdzöldet, magának pedig aranysárgát. Felnevetek.
- Valóban. Én is csupán azért tudom elolvasni, mert nagyon sok írásjel közös a miénkkel. - mondom kedvesen - Oh, nagyon szépen köszönöm. Ön igazán gáláns... és figyelmes. - fogadom el tőle a nekem szánt lámpást. Láthatóan jól érzem magam, teljesen elfeledkezem azokról a dolgokról, amikről szerettem volna.
- Akkor esetleg el tudja olvasni mi van ezen a kettőn? Ha már találomra választottam, bár magának jól áll ez a szín.
- Ön folyton zavarba hoz, köszönöm a bókot. - Vajon miért is vagyok zavarban? Kaptam már mástól is bókot. Mielőtt nagyon belebonyolódnék, inkább másra irányítom a gondolataimat - Hmm, lássuk csak. Az Önén ez áll: "Fent lakom az égen, melegít a fényem, sugárból van bajszom, este van, ha alszom." - hajolok az övéhez, majd közelebbről megszemlélem a sajátom is - Ezen pedig... "Se oldala, se feneke, mégis megáll a víz benne". - Halkan mormol, végiggondolja. Igazán aranyos.
- Hát akkor úgy tűnik, én vagyok a nap! – mosolyog rám kedvesen. Én felkuncogok.
- Igen, nagyon úgy tűnik. Beragyogja az estémet, ha szabad ezzel az elszólással élnem. - ha már nap. Egyszerűen nem tudtam ellenállni. - Az enyémet is kitalálja? - Felhő és nap... nem is rossz párosítás. Mosolygok a gondolaton.
- Se oldala se feneke, mégis megáll a víz benne - ismétli - Hmmmm ez talán, a - csendben elgondolkozik, majd felcsillannak a szemei - hát persze felhő! Vagy tévednék? - Kedvesen mosolygok rá.
- Nem, tökéletes a megoldás.
- Akkor ráhibáztam, annyira nem vagyok jó az ilyesmikben. – mondja, miközben elindul.
- Ezek szerint jók a megérzései. - ahogy megérzem, hogy megmozdul, követem. Nincs rá szükség, hogy figyelnem kelljen a tempójára, mert nem siet. Van lehetőségem nézelődni. - Antonio, nincs kedve enni valamit? Érdekes finomságok vannak arra. - mutatok új felfedezésem irányába. Nem tudok ellenállni az édességnek.
- Remek ötlet! Persze csak ha tudom mi is pontosan, amit eszek - kacag fel és arra vesszük az irányt. Megint kuncogásra késztet.
- Természetesen. - amint odaérünk, elkezdek mutogatni - Az ott sült fagylalt, az pedig banánból készült édesség. Az ott pedig illatos omlós csirke... - egy pillanatra elhallgatok, majd felnézek rá - Lehet, egyszerűbb lenne, ha megmondaná melyik szimpatikus és akkor megmondom, hogy mi is az - mosolygok kedvesen rá.
- Hmmm – néz körül - a csirke és a banánféleség ígéretesnek hangzik, teszek egy-egy próbát!
- Rendben - bólintok mosolyogva, majd a pult túloldalán álló férfihoz fordulok. Angolul teszem meg a rendelést. Én egy kis adag zöldséges tésztát kértem ananászos csirkével és egy kevés sült fagylaltot. Rég ebédeltem már. - Mit enne a húshoz? Zöldséges tésztát vagy rizst? - érdeklődöm.
- Legyen rizs itt az a hagyományosabb nemde? - Bólintok
- De igen, az a megszokottabb - kérek neki rízst hozzá. Most nem engedem fizetni, ezúttal én hívom meg. Átnyújtom neki az ételt. Villát és pálcákat szintén adok neki, mert nem tudom, hogy tud e enni ilyesmivel. Én magam csak pálcákat veszek magamhoz. - Ott vannak padok, esetleg ott el is fogyaszthatnánk - mondom mosolyogva.
- Rendben üljünk le – ülünk le. Eleinte pálcával próbálkozik, de nem megy neki túl jól és inkább a villához nyúl. Figyelem a próbálkozásait. Nem akarom kinevetni, ezért csak mosolygást engedélyezek magamnak.
- Ha szeretné, megtaníthatom pálcikával enni. - fogom biztosan az evőeszközeimet.
- Ezt igencsak megköszönném Kisasszony - mosolyog rám kedvesen.
- Rendben. - teszem félre a pálcikáimat és nyúlok az övéi után - Kérem, adja ide a kezét! - megfogom a kezét és beleillesztem a pálcikákat. - Így. Ez a helyes tartás. - mosolygok, felveszem a sajtjaimat. - Nézze, ez a technika - mutatom neki a mozdulatot lassan és jól láthatóan - Most próbálja meg. - Lelkesem próbálkozik, de első pár alkalommal még elrontja. Mikor végre sikerül neki, annyira megörül neki, hogy el sem engedi a pálcákat, még miután megette sem.
- Ez meglepően finom volt! Hálásan köszönöm a segítségét Kisasszony. - Mosolyogva figyelem
- Itadakimasu! - szólok, mikor elkezdem. Jó ízűen elfalatozgatok mellette, őt figyelgetve, hogy hogyan megy neki. Aranyos, ahogyan sikerélmény éri. - Örülök, hogy ízlett. Igazán nincs mit. Egészen hamar ráérzett Antonio.
- Habár nem ment túl könnyen, de azért köszönöm. És most merre? - Körülnézek, lassan kezd sötétedni. Az emberek is kezdenek gyülekezni.
- Úgy látom felvonulás lesz. Tartsunk velük, biztosan lesz sárkány is - mondom lelkesen, csillogó szemekkel.
- Sárkány? – lepődik meg. Felnevetek.
- Igen, az ilyen felvonulásokon szokott lenni sárkány is. Már régóta szeretném látni. - állok fel, közben kidobom a mellettünk lévő szemetesbe a műanyagtányérokat. Megfogom a kezét és elkezdem húzni magam után. - Jöjjön! - nevetem. Most biztosan olyan lehetek, mint egy kisgyerek. Neki éppen csak ideje van kidobni a szemetét és már esik is utánam nevetve. Húzom magam után. Egészen feloldódtam, jól érzem magam. Azt hiszem, most tényleg visszamentem egy kicsit gyerekbe, ahogy felszabadultan élvezem a felvonulást. A többi emberhez hasonlóan felakasztjuk a lámpásainkat valamelyik fára. Tudom, hogy elöl lesz a sárkány, így fogva tartom Antonio jobbját és előresietünk, látni a sárkány táncát. Hirtelen sötétedett be, szinte észre sem vettem. Ugyanilyen hirtelen állok meg, mikor eltűnnek előlem az emberek és megpillantom a hatalmas és végtelen hosszúnak tűnő színes, de főleg piros sárkányt. Az előadás elkezdődött. Ámulatomban elfelejtem elengedni Antonio kezét, észre sem veszem. Csak állok, hatalmasra nyílt szemekkel, gyönyörködve az elém táruló látványban. Fogalmam sincs, mennyi ideig tarthat a sárkánytánc, nem figyelem a rohanó időt. Igazán lenyűgöz ez az egész. Csak akkor jövök rá, hogy még mindig a kezét fogom, amikor a tánc véget ér. Ekkor enyhén zavartan elengedem.
- Oh, bocsánat. - fordítom félre a tekintetem.
- Miért kér bocsánatot? – kérdi szemöldök felvonva.
- Hát... eto... - kezdek zavartan magyarázkodni - Tudja, csak úgy gondolkodás nélkül ragadtam magammal és hát... - azt hiszem, ebből már sehogy nem jövök ki. Tény, hogy otthon nem megszokott az ilyen szintű testi kontaktus, de elég sok helyen voltam már, hozzászokhattam volna az emberek közvetlenségéhez és ahhoz is, hogy nem veszik rossz néven az enyémet.
- Kérem, ne érezze kellemetlenül magát. Szeretném, ha minél boldogabb lenne önnek ez az este.
- Én nagyon jól érzem magam a társaságában, csak azt hiszem, nehezen vetkőzöm le a hazám nézeteit és megszorításait - mondom miközben zavartan nyúlok a tarkómhoz.
- Ez esetben én kérek elnézést. Sajnos nem ismerem Kegyed kultúráját csak a sajátomat és nem szeretném magára erőltetni a szokásaim – kezd el meghajolni előttem.
- Nem, ugyan... Önnek semmiért nem kell bocsánatot kérnie! - próbálom visszatartani benne, hogy nagyon meghajoljon előttem - Csupán nálunk nem megszokottak az ilyen testi kontaktusok. Ha egy japán emberrel csináltam volna ezt, az valószínűleg már sokkal korábban felszólított volna, hogy engedjem el - enyhén pirulva - és még nem szoktam hozzá, hogy az európaiak sokkal nyitottabbak az ilyesmire - mosolyodom el.
- Mindenesetre elnézést, én is megpróbálok kicsit jobban odafigyelni magamra.
- Engem igazán nem zavar... csak nem akartam beletolakodni a személyes terébe.
- Engem ez igazán nem zavar főleg, ha egy ilyen szép és kedves hölgy az. Csak kérem, engedje el magát és élvezzük az estét.
- Rendben - mosolyodom el. Az emberek idő közben újra elindultak körülöttünk. Én pedig újra megfogom a kezét, és gyengéden elkezdem húzni - Akkor kérem, jöjjön... van még látnivaló - mosolygok rá.
- Hát akkor induljunk! - mosolyodik el és követ. Utunk egy nagyobb tóhoz visz minket, amelyen rengeteg lángocska úszik.
- Yoi! - ámulok.
- Ez milyen szokás? –figyeli érdeklődve az úszó mécseseket.
- Hát ezt én sem tudom pontosan. Annyira nem vagyok otthon a kínai kultúrában, csak egy-két dolgot tudok. De ez csodaszép. - Ekkor halljuk meg az első dörrenést a fejünk fölött, és a fények szín kavalkádját visszatükröződni a vízen. Az éjszakai égre emelem a tekintetem. Az első dörrenést több követi. A lehető legkülönfélébb formákat és ábrákat rajzolják a színek az ég sötét bársonyára. Mosolyogva figyelem, gyönyörködve a látványt.
- Ez csodaszép…
- Tényleg csodálatos - sóhajtom. arcomon, szememben tükröződnek vissza a fények. Átszellemülten figyelem, ezen a ponton megint elvesztem az időérzékem. Mikor abbamarad az égi játék, egy pillanatra mély csend terül el és vesz körül minket. Tökéletes a béke és a nyugalom. Vagy legalábbis annak tűnik, mígnem egy éles sikoly szakítja meg.

Vasárnapig, ha valaki addig nem tud írni az kérem PÜben tájékoztasson.

Fájt a fejem, égett. Először erősen szúrt majd zsibbadt végül hányingert keltő szédülés fogott el. Mikor megpróbáltam kinyitni a szememet nem láttam semmi mást csak foltokat, fényeket és elmosódott formákat. Sípolt a fülem, majd ahogy tompulni kezdett megmagyarázhatatlan zajok, zsibaj és nyüzsgés hangja ölelt körbe. Megpróbáltam megmozgatni a végtagjaimat, számoltam magamban, egy kéz, még egy kéz, egy láb, másik láb. Szerencsére mindenem egyben volt habár majdnem minden porcikám sajgott. Feltoltam magamat ülő helyzetbe, látásom kezdett élesedni, hallásom pedig tisztulni. Egy forgalmas utca kezdett szépen lassan materializálódni előttem, tele sok kicsi, sárga emberkével. Rengetegen voltak, mindenki a dolgára igyekezett és mindenki egy számomra ismeretlen, furcsa nyelven csacsogott a másikkal. A feliratok a különböző táblákon, fényhirdetéseken gyermekek által rajzolt krikszkrakszoknak tűntek és semmi sem volt ismerős még egy picit sem. Ahogy kezdtem magamhoz térni fogalmazódott meg bennem a felismerés, nem otthon vagyok, de még csak nem is ott ahova indultam. Hova is indultam?

Emlékeim ködösek voltak és a fejem minden egyes szellemképre való visszaemlékezéskor borzalmasan megfájdult. Alfredo-val együtt indultunk el repülővel… oda… ahova… akartunk. Emlékszem, hogy a reptéren voltunk, hogy Alfredo fontoskodóan magyaráz dolgokról, de semmire sem emlékszem. Teljes homály.

És most itt vagyok az ismeretlen semmi közepén, Kínában. Egyértelműen Kína kellett legyen, de akár az is előfordulhat, hogy Japán. De ez akkor lényegtelen is volt, nagy nehezen felküzdöttem magamat két lábra és vártam pár percet, míg néhány próbalépésre szántam magamat.
Újra körbenéztem és megvizsgáltam már valamivel tisztább fejjel a környezetemet. Valamelyik nagyobb metropoliszban lehettem, mivel égig érő épületmonstrumok vettek körül, hatalmas üzletházak és irodatornyok. Gyorsan a hátamhoz kaptam majd a kezemet is megnéztem, hogy a gitártáskám, amiben a kardom volt, valamint a gyűrűm nálam van-e. Szerencsémre semmi sem hiányzott még a tárcám és irataim is megvoltak. Lenyugodtam (már amennyire nyugodtnak lehet lenni egy ilyen helyzetben) és elhatároztam, hogy ha már itt vagyok, az a legkevesebb, hogy kitalálom, hogy juthatnék haza. Ehhez először is kell valaki, akivel meg tudom értetni magamat, így hát elindultam egy véletlenszerű irányba, hátha találok valamiféle külföldi követséget vagy akármit.
Egy piacra értem egy saroknyi séta után, egy piacra ahol olyan termékeket bocsájtottak áruba, amikhez foghatót vagy még csak hasonlót sem láttam még soha. Csak ámultam és bámultam jobbra és balra is, nem tudtam betelni a látvánnyal. Olyannyira lenyűgözött ez a sok újdonság, hogy nem is figyeltem a lábam elé, amikor véletlen belementem valakibe. Hanyatt estem, és ahogy abból a valakiből is belőlem is kitört a meglepődöttség hangja.
– Ow! Ittai…
– Mi a… ? – szóltam majd a fenekemre érkeztem. Eléggé erősen bevertem, mivel a kardom is nekicsapódott a csípőmnek a táskán belülről. Velünk együtt borult a hangokból ítélve egy csomó minden más is, amiknek darabkái úgy szint rám potyogtak.
[color:3cf1= red] – Sumimasen, illetve… elnézést kérek – hallok egy női hangot, de az én számon kicsúszik egy kisebb szitok.
– Porca Miseria! – dörzsölöm, meg a derekamat miközben körbenézek és megpillantom a fiatal hölgyet amint egy idősebb asszonyka mellett áll és épp próbálja összeszedni a halomnyi holmit. Én ettől meglepődve és már meg is bánva a szavaimat azonnal felpattanok és én is elkezdem felvenni a földről, ami szétgurult, leesett, miközben hevesen szabadkozom.
– Scusa Kisasszony, rettenetesen sajnálom, had segítsek, ó Szűz Mária, de figyelmetlen vagyok, had tegyem jóvá, az én hibám, sajnálom – hadartam miközben kapkodtam felfelé a különféle értékeket amilyen gyorsan csak tudtam, jóval túlpakolva saját hordozóképességeimet is.
– Nem, semmi baj, én sem figyeltem. Ön igazán nagyon kedves, de az igazság az, hogy magam is segítek ennek az idős hölgynek. – mondja a fiatal hölgy, miközben összeszedek néhány dolgot, tovább esedezem a bocsánatáért és kapva az alkalmon, hogy jóvátegyem az idős hölgytől is átveszek csomagokat, lehetőségem van jobban megfigyelni. Egy nem túl magas termetű, szép arcú, több testékszerrel és gyűrűvel ékesített hölgy volt, modernebb, számára kifejezetten előnyös ruházatban. Kedvemre való volt a hölgy esztétikailag, habár nem az ázsiai nőkhöz voltam szokva, de az ő megjelenése elnyerte a tetszésemet. Még egy ok amiért szégyenkezhetek, hogy így nekimentem szegénynek.
– Ohh, Ön tényleg igazán figyelmes. – mondta látva, hogy én is felmálháztam magamat.
– Hát ezek után az a minimum, hogy én is segítek, még egyszer elnézést, bocsásson meg a figyelmetlenségemért Hölgyem. – a hazajutás várhatott, Alfredo és apám is mindig jó modorra tanított valamint arra, hogy vállaljam a tetteimet és azok következményeit is. Az öreg kínai hölgy eközben elindult előttünk, lassan sétálva, biztos a kor teszi. Mi is követtük őt, habár minket a rakomány kényszerített kicsit lassabb tempóra. Tökéletes volt egy kis izomfejlesztésre.
– Tényleg nincs semmi baj. Ön legalább ismeri az illem fogalmát… illemről jut eszembe, milyen szörnyen bárdolatlan vagyok. Kérem, engedje meg, hogy bemutatkozzam, Himekami Rikala vagyok, Hajimemashite! – küld felém egy szívből jövő és gyönyörű mosolyt.
– Himekami Rikala – ízlelgettem – Gyönyörű név Kisasszony, részemről a megtiszteltetés – taníttatásomnak megfelelően kezet csókoltam neki habár a sok csomagtól hátráltatva ez inkább hatott komikus látványnak mintsem előkelőnek – Eclesio Antonio Giovanni, szolgálatára!
– Köszönöm szépen. Az Öné is tetszetős. Olasz nemde?
– Sí Kisasszony. Eléggé messzire sikerült elkeverednem otthonról…

Alfredo és én elhatároztuk, hogy elrepülünk Londonba, ott lakik gondviselőm egyik ismerőse, akitől támogatást szerezhetünk, ha hajlandók vagyunk személyesen felkeresni… Brittek… Ezért voltunk a reptéren, két órával a gépünk indulása előtt azonban…

A felderengő emlékek ismét fájdalmat hagytak csupán a fejemben, nem az egész kerek történetet, de legalább ez is több mint a semmi. Pillanatnyi elbambulásomból a Kisasszony kérdése zökkentett vissza.
– És… ha meg nem sértem mi járatban? Turista? – egész szépen beszélt Olaszul, habár a kiejtéséről egyből felismerhette az ember, hogy csupán tanulta a nyelvet nem vele született. Sajnos nem tudtam neki megfelelő választ adni, de azután kérdéssel kontráztam a kérdést.
- Hát az igazat megvallva... még én magam is alig emlékszem, hogy kerültem ide... És, egy ilyen szép és kedves Kisasszony, mi járatban erre ilyen sok holmival? Tán rokona az idős hölgynek?
- Nem, én csupán vásárolni tértem be a piacra és észrevettem, hogy a Hölgy több csomaggal van, mint amennyit egyedül cipelhetne, ezért úgy döntöttem, hogy a segítségére sietek. – mondta és ismét megajándékozott gyönyörű mosolyával.
- Ez igencsak kedves a Kisasszonytól, mindig ilyen jószívű?
- Olyan nevelésben részesültem, hogy illik segíteni az időseknek. Így azt hiszem, mondhatom, hogy igen, szokásommá vált. Csak nem nézhettem tétlenül, hogy ez az idős Hölgy ennyi holmit cipeljen. – erre egyetértően bólogattam én is.
- Ez igencsak dicséretes, akkor valóban jó családból származhat. Még egyszer sajnálom az előbbit, nagyon figyelmetlen voltam. Már csak arra lennék kíváncsi minek ennyi holmi egy ilyen Idős Hölgynek...
- Háát... mondhatjuk, hogy igen. Tényleg igazán semmi gond nincsen, én is figyelmetlen voltam. Ez valóban egy fogós kérdés, fogalmam sincsen. Nem kérdeztem meg tőle, lehet, hogy nagy családja van... – látszik rajta, hogy ő is elgondolkozik. Éppen odaértünk egy buszmegállóhoz (legalábbis az alakja és az előtte megálló buszból erre következtettem) mikor az öreganyó hozzánk fordult.
- Köszönöm szépen gyermekeim a segítséget. - mondta majd előhúzott két szép papírt. – Köszönetem jeléül, kérlek, fogadjátok el ezeket. – felénk nyújtotta és én el is vettem egyet miután letettem a csomagokat.
- Nagyon szépen köszönjük. Biztosan nincs szüksége több segítségre?
- Nem, köszönöm. Már ezzel is nagyon sokat segítettetek. – azzal elváltunk. Megvizsgáltam a meghívót, szerencsére angolul is volt rajta szöveg. Egy aznap esti utcabálra hívott meg minket, ami jó ötletnek tűnt, hisz ha már úgy is ide kerültem miért is ne élvezzem ki a helyzetet.

Alfredo megmondta, hogy melyik irányba menjek a reptéren, melyik kapu melyik folyosójára. Megpróbáltam megjegyezni, majd elmentem a mosdóba. Ott találkoztam egy furcsa fazonnal aki…

Miután ismét felderengett egy-két kép az idekerülésem kalandjából újra inkább a jelenre és a valóságra próbáltam koncentrálni.
- Ez jónak tűnik. Ön el fog menni Rikala Kisasszony?
- Igen, mindenképpen. Valóban érdekesnek tűnik. És Ön Antonio Úr?
- Hát szívem szerint elmennék, csak sajnos egyedül vagyok itt, sokat segítene, ha a Kisasszonyt kísérhetném, legalább ezzel is jóvátéve azt a kis balesetet. – mosolyogtam rá kedvesen.
- Oh, valóban? Ez esetben szívesen venném, ha a kísérőm lenne az esti utcabálon. Magam is egyedül jöttem.
- Enyém a megtiszteltetés kisasszony. – hajolok meg előtte színpadiasan mélyen - Remélem, jó társaságot tudok önnek nyújtani. Addig is induljunk el. – kinyújtottam kezem ezzel adva neki utat.
- Abban biztos vagyok, kedves Antonio... oh, elnézést, nem okoz gondot, ha így hívom? – kérdi, amit nem igazán értek, hisz úgy szólít, ahogy akar. Nem tudtam mire véljem a kérdést, de azért válaszoltam neki illedelmesen.
- Habár jobban szeretem, ha az első nevemen, az Eclesio-n szólítanak, nem zavar, ha ön az Antonio-t használja. – az emlékek miatt sóhajtottam egy kicsit kevésbé vidáman - Apám után kaptam középsőnek az Antonio nevet, és csupán a gondviselőm szólított eddig így.
- Oh, hát igazán sajnálom. – meghajol előttem, mint ahogy a japánok szoktak. - Túl bizalmaskodó voltam. Nem kellett volna. Azt hiszem ez esetben akkor Gio-dononak fogom szólítani, ha megengedi.
- Kérem, Kisasszony ne értse félre, nyugodtan hívjon úgy, ahogy szeretné, nem akarom, hogy kényelmetlenül érezze magát, csupán kicsit mások a dolgok a világ másik felén – mentegetőzöm zavartan. - Elnézését kérem, nem akartam megsérteni. – elég rosszul éreztem magamat, amiért megbántottam, meg kellene tanulnom, hogy nem az egész világ olyan, mint a hazám.
- Tudja mit Kisasszony? Felejtsük is el és nyugodtan szólítson olyan néven, olyan bizalmassággal, ahogy szeretne rendben? Ne hagyjuk, hogy ez elrontsa az előttünk álló estét! – csaptam az öklömbe felderülő arccal, hogy felvidítsam.
- Egészen biztos benne? Én igazán nem szeretnék Önnek kellemetlenséget okozni... csak tudja...olyan szép neve van.
- Rendben. Ön hihetetlenül kedves. – mosolygott végre újra rám - Domo Arigatou a bókot... Antonio. – láttam rajta, hogy talán fel tud oldódni egy kicsit, ennek örültem.
- Valamiért az ön jelenlétében kitör belőlem az őszinteség. – mondtam kicsit zavarban, a tarkómat vakargatva és nevetgélve.
- Ön akkor is nagyon kedves. - eközben ismét megérkeztünk a piacra zsibajába. - Arigatou, hogy visszakísért idáig. – belém hasított a felismerés, hogy kezdenem kellene, magammal valamit mivel az esemény csupán este kezdődik.
- Már alig várom az estét Kisasszony!
- Hasonlóképpen. Hol találkozzunk? És mikor? Az én szállásom itt van a környéken.
- Az időpont számomra bármikor megfelelő. A hely pedig. – itt megakadok egy kicsit és elgondolkozok - a hely is mivel csak ma kerültem ide és így nincs még se szállásom se semmi.
- Ez esetben tudok Önnek ajánlani egy szállodát. Ha itt keresztülmegy a piacon, balra lesz egy utca. Annak a végén van egy elég jó hírű Hotel. – mutatta az irányt. - Az estére visszatérve pedig, akkor találkozzunk itt, mondjuk... 6 órakor?
- Köszönöm az tippet Kisasszony. Ugyanitt, hat óra, részemről rendben van. – mosolyogtam rá kedvesen.
- Tökéletes. Hát akkor... kiotsukete, este találkozunk – lépett el és integetve távolodott. Én is visszaintegettem és elindultam a megadott irányba.
- Ciao bella! Akkor este! – mosolyogva fordítottam a Kisasszonynak hátat és igyekeztem a hotel felé. Hamar megtaláltam, ami nagy szerencse volt, de még nagyobb, hogy egy nemzetközi szálloda volt, így még olaszul is meg tudtam értetni magamat.
Kivettem a legolcsóbb szobát néhány napra, azonnal ‘’ be is költöztem ’’. Semmi holmim nem volt nálam a gitártáskámat és a benne rejlő kardomat leszámítva, így hát nem igazán tudtam mit kipakolni, de azért úgy döntöttem egy ilyen sornyi esemény után rám férni egy kis pihenés. Lefeküdtem tehát aludni pár órácskát, szigorúan csak egy keveset, hogy legalább egy kicsit frissebb legyek, ha majd elérkezik az este. Miután felkeltem elkezdtem készülődni. Megmosakodtam, rendbe szedtem a fizimiskámat, ahogy szoktam. Neveltetésemből is eredendően adok a megjelenésemre és nem hagyom, hogy bármi megtörje a stílusomat.
Miután ezzel elkészültem, lementem a szálloda információs pultjához és körbeérdeklődtem, hogy az ilyen fesztiválokon milyen öltözék szükséges. Szerencsémre, vagy pont, hogy az hozzám hasonló turistáknak nyitott a szálloda egy saját boltot ahol csak kínai hagyományokhoz kapcsolódó tárgyak, ruhák, díszek és egyebek voltak. Egy sereg segítőkész eladó sietett segítségemre, hogy megtaláljuk a számomra legmegfelelőbb öltözéket. Ezzel úgy szint elment néhány óra mivel nem igazán sikerült elsőre rám illő ruhadarabokat találni, de végül, a helyiek megítélésére bíztam magamat. Nagy sokára végre ott álltam, talpig selyemben, tradicionális kínai öltözetben, egy ruhában, aminek a nevét még csak ki sem tudom ejteni, de legalább szép kék színe volt. A selyem is kellemesen simogatta a bőrömet habár maga a viselet szokatlan, és ha nem is igazán kényelmetlen, de mindenesetre szokatlan érzés volt.
Ezután már csak újra felkaptam a gitártáskát a szobámból, ami meg kell jegyezni nagyon furcsán mutatott ilyen ruhával, majd elindultam az előre megbeszélt találkahelyre. Oda is értem még talán egy kicsivel előbb is a megadott időpontnál, a várakozó időt kihasználtam arra, hogy megpróbáljak kényelmesebben helyezkedni a gúnyámban.
- Elnézést, hogy megvárakoztattam. Szép estét Antonio! – hallottam, ahogy Rikala Kisasszony megérkezett.
- Ciao Kisasszony. – fordultam felé és egy pillanatra megakadtam. Ő is hagyománytisztelő ruházatot viselt, méregzöld színű ruhája egyértelműen kínai viselet volt. Habár nem igazán az én stílusom be kellett ismernem, hogy a Kisasszonyon, csodaszépen mutatott, így le is esett az állam amint megláttam - csodálatosan áll magán ez a ruha! – mosolygok rá kedvesen.
- Kérem, Ön zavarba hoz. Önnek is igazán jól áll.
Széttárom, kezem-lábam úgy mozgatom meg ismét tagjaimat a ruha alatt, kicsit hülyén éreztem magam.
- Köszönöm Kisasszony, habár elég furcsán érzem magam benne, az anyag kellemes, de a viselet nem az én világom, de hát mindent meg kell próbálni egyszer.
- Igen, azt hiszem, igaza van, bár én kényelmesnek találom. ...Nos, indulhatunk?
- Ne is vesztegessük az időt! – állok mellé és udvariasan nyújtom neki a könyökömet - Szabad?
- Milyen figyelmes, köszönöm – karol belém mosolyogva és el is indulunk. Nem nehéz megtalálni a helyszínt mivel nagyon sokan igyekeznek egy irányban, hasonló ruhákban és hangulatban.
- Mindenhol lámpás érdekes ennek van jelentősége? Már ha esetleg tudja a válasz Kisasszony. – jegyzem meg, mivel azt látom, hogy mindenfelé és még az embereknél is lámpások vannak. Kínai papírlámpások, mindenféle színben és mindegyiken van más-más kínai írásjel, ami számomra természetesen érthetetlen.
- Igen, ennek az utcabálnak a valódi neve lámpás fesztivál. Ha jól tudom a vallással áll kapcsolatban ez a szokás. Látja rajtuk a feliratokat? Feladványokat tartalmaznak, a gyerekeknek. – összeszűkített szemekkel odahajoltam egy lámpaárus bódé egyik áruja elé, de akárhogy néztem az írásjeleket nem sikerült kisütnöm belőle semmit.
- Ez nekem kínai! – kacagok, fel majd mutogatva veszek két lámpást. Az egyiket, egy smaragdzöldet a Kisasszonynak nyújtom magamnak pedig egy aranysárgát választottam. Örömömre a Kisasszony is vidáman nevet.
- Valóban. Én is csupán azért tudom elolvasni, mert nagyon sok írásjel közös a miénkkel. Oh, nagyon szépen köszönöm. Ön igazán gáláns... és figyelmes.
- Akkor esetleg el tudja olvasni mi, van ezen a kettőn? Ha már találomra választottam, bár magának jól áll ez a szín.
- Ön folyton zavarba hoz, köszönöm a bókot. Hmm, lássuk csak. Az Önén ez áll: "Fent lakom az égen, melegít a fényem, sugárból van bajszom, este van, ha alszom." Ezen pedig... "Se oldala, se feneke, mégis megáll a víz benne". – hajolt oda mindkettőhöz és olvasta fel a szöveget. Magamban mormolva ismételtem a két rejtvényt elgondolkozva mi lehet a megoldásuk.
- Hát akkor úgy tűnik, én vagyok a nap! – jövök rá az enyémre igencsak hamar.
- Igen, nagyon úgy tűnik. Beragyogja az estémet, ha szabad ezzel az elszólással élnem. Az enyémet is kitalálja?
- Se oldala se feneke, mégis megáll a víz benne – ismétlem még egyszer magamnak. Egy pillanatra erősen kezdtem volna agyalni, de aztán hirtelen rájöttem. - hát persze felhő! Vagy tévednék?
- Nem, tökéletes a megoldás.
- Akkor ráhibáztam, annyira nem vagyok jó az ilyesmikben. – mondom majd elindultunk tovább a fesztivál felé.
- Ezek szerint jók a megérzései. – ráérősen, nem sietve, az pillanatokat élvezve sétálgatunk.
- Antonio, nincs kedve enni valamit? Érdekes finomságok vannak arra.
- Remek ötlet! Persze csak ha tudom mi is pontosan, amit eszek. - kacagok fel és egy ételes bódé felé vesszük az irányt.
- Természetesen. – mikor odaértünk elkezdte mutatni, hogy mi micsoda lehet - Az ott sült fagylalt, az pedig banánból készült édesség. Az ott pedig illatos omlós csirke... – egy pillanatra elhallgatott, majd felnézett rám - Lehet, egyszerűbb lenne, ha megmondaná melyik szimpatikus és akkor megmondom, hogy mi is az.
- Hmmm – nézek körül - a csirke és a banánféleség ígéretesnek hangzik, teszek egy-egy próbát!
- Rendben – bólintott mosolyogva, majd angolul rendelt a pult mögött álló férfitól egy kis adag zöldséges tésztát kért ananászos csirkével és egy kevés sült fagylaltot.
- Mit enne a húshoz? Zöldséges tésztát vagy rizst?
- Legyen rizs itt az a hagyományosabb nemde?
- De igen, az a megszokottabb – kért egy kis rizst számomra. Ezt is ki akartam fizetni, de a Kisasszony nem hagyta, most ő hívott meg. Átnyújtotta az ételt valamint evőeszközöket, villát és pálcikát is - Ott vannak padok, esetleg ott el is fogyaszthatnánk.
- Rendben üljünk le. – helyeseltem és le is ültünk. Gondoltam, ha már itt vagyunk, megpróbálkozok a pálcikával enni, de valahogy nem megy olyan könnyen, mint azt a filmekben láttam. Elég szerencsétlenül festettem mikor végül ismét a villa felé nyúltam. A Kisasszony minden bizonnyal kinevetett kedves mosolya mögött.
- Ha szeretné, megtaníthatom pálcikával enni.
- Ezt igencsak megköszönném Kisasszony.
- Rendben. Kérem, adja ide a kezét. – félretette saját evőeszközeit és én pedig odanyújtottam neki a pálcikát tartó kezemet. Ő hozzáértőn belehelyezte a pálcikákat - Így. Ez a helyes tartás. Nézze, ez a technika. - mutatta a mozdulatokat a sajátján. – Most próbálja meg.
Újult erővel próbálkoztam ismételten, de megint nem ment elsőre, másodszorra sem. Harmadszorra azonban már úgy éreztem menni fog és tényleg sikerült is. Boldogan faltam tovább boldogan, mivelhogy sikerült.
- Ez meglepően finom volt! Hálásan köszönöm a segítségét Kisasszony.
- Itadakimasu! – mondta majd ő is elkezdett enni - Örülök, hogy ízlett. Igazán nincs mit. Egészen hamar ráérzett Antonio.
- Habár nem ment túl könnyen, de azért köszönöm. És most merre? – lassan kezdett beesteledni, az emberek pedig egy helyre gyűltek.
- Úgy látom felvonulás lesz. Tartsunk velük, biztosan lesz sárkány is.
- Sárkány? –kérdeztem meglepődve és már el is képzeltem amint egy hatalmas mesebeli fenevad szeli át az eget, lángokat okádva.
- Igen, az ilyen felvonulásokon szokott lenni sárkány is. Már régóta szeretném látni. – kidobta a szemetét majd megfogta a kezemet és magával húzott - Jöjjön! – nevetett fel. Nekem is csak épp volt időm kidobni a maradékot mielőtt magával ragadott a Kisasszony vidám és gyermeteg lelkesedése. Követve a többi ember példáját, a lámpásainkat egy fára majd a Kisasszony tovább húzott a tömegben minél előrébb. Teljesen körénk is telepedett a sötétség ez idő alatt szinte észre sem vettük. Sikerült legelőre kerülnünk a tömegben és meg is pillantottuk a fenséges sárkányjelmezt amint csodás színeivel, hosszan tekergőzve lejtette táncát. Lenyűgözött a látvány, élvezettel figyeltem az előadást. Valóban különleges és magával ragadó élmény volt. De mint minden ez is véget ért, habár utána is a hatása alatt álltam a Kisasszony kezének melegének eltűnése és bocsánatkérése kizökkentett.
- Oh, bocsánat.
- Miért kér bocsánatot? – kérdem és vonom fel a szemöldökömet kérdően.
- Hát... eto... – kezd zavartan magyarázkodni - Tudja, csak úgy gondolkodás nélkül ragadtam magammal és hát... – láttam rajtam, hogy kellemetlenül érzi magát, amit egyáltalán nem akartam.
- Kérem, ne érezze kellemetlenül magát. Szeretném, ha minél boldogabb lenne önnek ez az este.
- Én nagyon jól érzem magam a társaságában, csak azt hiszem, nehezen vetkőzöm le a hazám nézeteit és megszorításait.
- Ez esetben én kérek elnézést. Sajnos nem ismerem Kegyed kultúráját csak a sajátomat és nem szeretném magára erőltetni a szokásaim – szabadkoztam, majd megpróbáltam az Kisasszony népének szokásai szerint meghajolni, hogy kimutassam, hogy sajnálom.
- Nem, ugyan... Önnek semmiért nem kell bocsánatot kérnie! Csupán nálunk nem megszokottak az ilyen testi kontaktusok. Ha egy japán emberrel csináltam volna ezt, az valószínűleg már sokkal korábban felszólított volna, hogy engedjem el és még nem szoktam hozzá, hogy az európaiak sokkal nyitottabbak az ilyesmire.
- Mindenesetre elnézést, én is megpróbálok kicsit jobban odafigyelni magamra.
- Engem igazán nem zavar... csak nem akartam beletolakodni a személyes terébe.
- Számomra ez egyáltalán nem probléma, ha egy ilyen szép és kedves hölgy az. Csak kérem, engedje el magát és élvezzük az estét.
- Rendben – mosolyodik végre valahára újra el. A tömeg újra megmozdult körülöttünk és a Kisasszony újra megfogta a kezem és vezetett - Akkor kérem, jöjjön... van még látnivaló.
- Hát akkor induljunk! – mondtam mosolyogva és követtem. Egy nagyobbacska tóhoz vezetett, ahol lángok úsztak, száz számra, csodálatos látványt nyújtva.
- Hát akkor induljunk!
- Ez milyen szokás? – figyeltem a mécseseket érdeklődve.
- Hát ezt én sem tudom pontosan. Annyira nem vagyok otthon a kínai kultúrában, csak egy-két dolgot tudok. De ez csodaszép. – ekkor durranásokat hallunk a fejünk felett. Felnéztem az égre és a tűzijáték színpompás lángáradata tárult a szemem elé. Természetesen láttam már otthon is efféle sortüzet, de valahogy ez most mégis csak másmilyen volt. A színek élénksége, a formák, ahogyan percekig szikráztak a fekete égbolton, sokkal szebb látvány volt, mint bármi azelőtti, amin részt vettem.
- Ez lenyűgöző…
- Tényleg csodálatos. – értett egyet a Kisasszony, miután mindketten teljes csendben figyeltük végig az egészet addig, míg minden el nem hallgatott végleg. Majd egy éles sikoly szelte át az utcákat.

Hmm... Kedves Tony, már megint nem posztoltál. Öregem, harmadjára vagy nálam küüldetésen, és mindig kiesel. Ahogy most is, irány a börtön. Neil kilépett, nem tudom, kinek tűnt fel. Úgyhogy maradt a játékban Rikala és Giotto, Damien, és Namiko, akinek estig van ideje befejezni a posztját. Uff, én beszéltem.

A következő körhöz mindannyian kapni fogtok egy PÜ-t amire szintén PÜben kérem a választ (Rikala már megkapta). Lehetőleg ma estig vagy holnap délig kérném a választ, és kezdődik az új kör.

A sikolyt követően hirtelen fegyverropogás hallatszódik, és újabb sikolyok. Emberek jelennek meg pisztolyokkal és géppisztolyokkal, illetve hamarosan motorosok gépfegyverekkel, és egymásra lőnek. Minden motorosnak valami jel van a ruháján, szintúgy a gyalogosoknak, mindenkinek egy jel, de összesen öt különböző van: sáska, vipera, sárkány, tigris, daru. A különböző jeleket viselő egyének egymás ellen harcolnak, de számtalan civil áldozat is van. Hamarosan a rendőrség is megjelenik, a kínai kommandó szintúgy belebocsátkozik a tűzharcba, nem sok tekintettel a civilekre.

Namiko, illetve a Rikala és Giotto páros. Ti úgy döntöttetek, hogy maradtok harcolni. Ebben az esetben sok sikert! Segítsetek menekülni az embereknek, védjétek meg őket. Hogy lángot használtok-e, azt rátok bízom, az ellenfeleitek nem használnak. Namiko, nem muszáj találkoznod Rikaláékkal, illetve Zack elválhat tőled, vagy maradhat veled harcolni. A csata egy tíz-tizenöt percen belül véget ér, és ti ott maradtok egy mészárszék közepén, fegyverekkel a kezeitekben. Egy halom kommandós gyűrűjében. A kommandósok se szó, se beszéd, elfognak titeket, és irány a dutyi. Belöknek titeket egy cellába, ahol már előttetek sem volt sok hely. Fiúk-lányok vegyesen. Mindent elkoboztak tőletek, még a ruhákat is, a 18as karika megelőzésének érdekében azért fehérnemű maradhat (ezt döntsétek el ti hárman), illetve a rabok nem erőszakoskodnak senkivel. Ha Zack nem menekült el, akkor ő is veletek megy a dutyiba.
Egy teljes napon át hol ültök, hol ácsorogtok étlen-szomjan a túlhevült és túltelített cellában, amikor nyílik az ajtó, és értetek jönnek. De vajon mi lesz veletek ezután?
A börtönben beszélgessetek el, tudjatok meg egymásról minél többet (Namiko te itt mindenképpen találkozol Rikaláékkal).

Damien, te a menekülést választottad. Menekülés közben azonban lábon lőnek, úgyhogy nem jutsz messzire a tértől. Egy fél napon át szenvedsz, ezt részletezd, mit csinálsz, végül a vérveszteségtől elájulsz. Egy lerobbant kórházban ébredsz, bekötött lábbal, a fegyvereid sehol. És hozzábilincseltek az ágyhoz. Dönthetsz, hogy megpróbálsz-e megszökni (a lángjaiddal megolvaszthatod a bilincset), vagy maradsz.
Ha megszöksz: Miután elolvasztod a bilincset, megkeresed a fegyvereidet, majd gyorsan távozol a kórházból. Persze vagy húsz rendőr kezd üldözni téged. Ne öld meg őket, rázd le az üldözőket valahogy. Egy lerobbant emeletes ház egyik lakatlan lakásába húzod meg magad, tiszta roncs minden. Végül álomra hajtod a fejedet.
Ha maradsz: Fél nap múlva néhány kínai zsaru jön be hozzád, és elvisznek egy vallató terembe. Végül addig váltogatják a tolmácsokat és a kínzásokat, amíg szóra nem bírnak téged. Mond el, ki vagy, mit keresel itt. Persze hazudj. Ne mondj semmit a valódi énedről és az okokról. Végül eléd lökik a két géppisztolyt, s hasba vágnak, hogy vért köhögsz fel.
-Vigyétek. -csak ennyit mond, és már mész is egy üres cellába. Mielőtt elájulsz leedik, hogy olaszul mondta.

Ledermedek egy pillanatra. Mi a fene lehetett ez? Nem igaz, hogy nem lehet nyugtom a kellemetlen helyzetektől. Pihenni akartam, nyaralni kicsit. De azt hiszem nincs mit tenni. Körbepillantok. Nem tetszik, amit látok. A legkevésbé sem. A fene vinné el az egészet, pedig már éppen jól éreztem magam! Fegyverropogásra leszek figyelmes, majd meglátom a feladót is. Ja nem, feladókat. Egy csomó motoros és gyalogláb érkező egyént látok, stukival és gépfegyverrel felszerelve. Hát ez csodás. Remélem érezhető volt az irónia. Nicsak, ezek egymásra lőnek. Megnézem őket jobban, különböző jel van a ruháikon. Csak azok lőnek egymásra, meg mindenkire, aki él és mozog. Nincsenek tekintettel a civilekre. Ez egy cseppet sem elegáns. Gépiesen válok meg ettől a hosszúujjú felsőtől. A derekamra kötöm. Tudom, vétkezek a ruha ellen ezzel a megmozdulással, de jobb nem jut eszembe. Harc közben igencsak zavarna az ujja. Még jó, hogy vettem alá ujjatlant, különben állhatnék neki egy szál melltartóban parádézni. Először észre sem veszem, hogy Antonio lekapta a gitártokot a válláról és védelmezőleg nyújtja elém a karját. Milyen kedves és figyelmes, de erre nem lesz szükség. Küzdőállást veszek fel. Mire ezzel a csekélyke mozdulatsorral végzek, már elszabadult a fejetlenség és a pánik a civilek között. Látom, gyorsan vág az esze. Fél szemmel figyelemmel kísérem, amíg kibújik a felsőrészből, szintén mozgáskönnyítési szándékkal, majd elővarázsol egy nőiesen is megfogalmazva baszott nagy kardot. Meglepődöm kissé, de nincs időm sokáig ezen gondolkozni, mert egyre közelebb kerülnek hozzánk a támadóink. Fellobban gyűrűmön a vörös láng, érzem a kaszáim nyelét a tenyerembe simulni. Arrébb lépek, fordulok. Hátamat Antonio hátának vetem, úgy hiszem ez lesz most a legjobb stratégia, amivel elő tudunk állni. Ketten vagyunk, nagyon sok ellen. Bár ezek nem használnak lángot, ahogy elnézem. Hoppá. Mi ez a furcsa érzés? Láng lenne? Elmosolyodom ezen a megállapításon. Azt hiszem, megfelelő partnert kaptam magam mellé a harcra.
- Dolgozzunk össze. Mit szól? Az a kard közelharcra való nemde? – érdeklődöm, felpillantva rá. Valamiféle különös izgatottság jár át, hogy vele harcolhatok. Meg nem tudnám magyarázni, de szinte várom, hogy elég közel kerüljenek. Azt hiszem, kíváncsiság az, amit érzek. Ő szintén lenéz rám a válla felett. Látom a meglepettséget a szemében, én csak mosolygok. Aztán rám is sor kerül a meglepődésben, hiszen a betonba szúrja a kardot, ami rémes reccsenéssel meg is nyílik a kardnak, és ha ez még nem lenne elég, olyan hangot hallok a fegyver felől, amilyet a láncfűrészek szoktak kiadni. Erős. Ez az első gondolat a fejemben. Elismeréssel adózom.
- Örömömre szolgálna Kisasszony, ha eljárná velem ezt a táncot - mondja kihívóan mosolyogva.
- Enyém az öröm, hogy Ön lesz a partnerem ebben a keringőben. – mosolygok vissza. Tetszik ez a hasonlat. Valamiért úgy érzem, hogy ez a küzdelem élvezetes lesz. Végigfuttatom a kaszákon a lángokat. – Kérem vezessen… - Ez az a pillanat, hogy ránk is felfigyelnek a zűrzavar okozói. Meg is céloznak minket.
- Örömmel Hölgyem! – az egyik motoros ezt a másodpercet választja ki arra, hogy szinte testközelségbe guruljon. Vesztére. Antonio olyan gyorsan reagál rá, hogy szinte nem is látom. Az egyén úgy szakad félbe, mintha csak valami játékbábu lenne, motorja hűtlenül, nélküle robog tovább, egyenesen a pániklelt, menekülő tömegnek. A magam részéről az ellenkező irányba lépek ki. Nem váratom meg társamat, sem a következő motorost, aki felém száguld. Leszedem a kaszával, hasonló eredményre jutok, mint Antonio. Visszalépek eredeti helyemre. Kívülről akár tényleg tűnhet ez tánckoreográfiának. Azt hiszem, olyan mintha merengét járnánk. Reagálunk egymás mozdulataira, ahhoz alkalmazkodva lépünk, mozdulunk. Az egyik kaszámat pörgetni kezdem a láncon. Olyan, mintha egy vörös, de áttetsző pajzsot tartanék magam elé. Védekezésre is használom, elvégre még sem vagyunk golyóállóak, márpedig közeledik a vihar. Régóta hallom a recsegést-ropogást, amivel jár. Az időjárás jelentésben nem volt szó golyózáporról. Még ebben a kuszaságban is figyelgetek Antonio felé. Arra a megállapításra jutok, hogy nem túlzottan tud a védekezésre koncentrálni. Magamévá teszem ezt a feladatot. Igyekszem megvédeni az ólom mérgezéstől és az orvtámadásoktól is. Á támadások középpontjába vetem magam. Egyik alkalommal, mikor Antonio éppen levág egy motorost, egy gyalog éppen hátulról készül elkapni. Elengedem a láncot,feljebb emelem nyitott tenyerem, majd ujjaim az érkező nyélre fonódnak. Vetődöm, gurulok. Alig érkezem meg a tervezett pontra, már hozzá is vágom az egyik kaszámat. A fazon meglepve mered, a mellkasából kiálló fegyverre. A láncnál fogva rántom vissza. Nem állhatok meg egy tizedmásodpercre sem. Háborgó vihar, amely sosem nyuszik. Ilyenkor nagy előny a női lét, hogy ennyi felé tudok figyelni. Egy kisebb, felénk haladó ellenfél felé hajítom a kaszát, mely a láncnak köszönhetően félkörívben elintézi a problémát. Alkalmazkodom Antoniohoz, így lett az elsődleges cél a védekezés, nem a támadás. Amikor lehetőségem van lélegzetvételnyi időkre, akkor a civileket védem, főleg a gyerekeket. Próbálok lehetőség szerint egyszerre több helyen lenni. Lassacskán kezdenek elfogyni az ellenfelek. Csak most veszem észre, hogy már a rend őrei is képviseltetik magukat a harcban. Fogalmam sincs, hogy mikor érkezhettek. elszomorító, hogy ez az oldal sem ügyel sokkal jobban a közemberekre, mint az egymást és mindenkit öldöklő „bandatagok”. Mikor kifogyunk a kung fu stílusainak megfelelő jelekkel ellátott ellenfelekből, arra leszek figyelmes, hogy körbevettek minket a fakabátok, pontosan valami kommandóféle csoport. Ösztönösen kezdek el hátrálni. Csak az késztet megállásra, hogy Antonio hátának ütközöm. Ebben a helyzetben eszem ágában sincs ezért bocsánatot kérni, de még eltávolodni sem tőle.
- Most mit fogunk csinálni? Nem szegülhetünk szembe velük… - motyogom kifulladva kissé, olyan halkan, hogy csak ő halhassa. Eloltom a lángjaimat, velük együtt a kaszáim is eltűnnek.
- Azt hiszem, nincs mit tenni – morogja kelletlenül. Megértem, én sem vagyok éppen boldog. Kardját ismét a földbe csapja, felemeli a kezeit, morog. Megadóan emelem fel én is a kezeimet. Szüntelenül hallom, ahogy az egyik zsaru pattogósan ordibál valamit kínaiul. Valamennyit konyítok ezen a nyelven, de jóval kevesebbet, mintsem megérthetném ezt a pörgős kiabálást. Egészen közel jönnek hozzánk, keresnek valamit, de továbbra is kínaiul hadarnak. Ennyi, elegem van. Ez így rohadtul bosszantó. Felteszem a fegyvereimet keresik, de azt ugyan elő nem szedik sehonnan, én meg hülye leszek beavatni ezeket az idiótákat.
- ’Basszus, mi lenne, ha felfogná végre valamelyik idióta, hogy rohadtul nem értünk semmit az idegesítő kínai karattyolásukból! Sok hülye, idióta. Ezért utálom a hatóságokat, mert hülyék ahhoz, hogy néha megpróbálkozzanak gondolkozni. Hahó ember, kurvára nem értelek!’ – hadarom el anyanyelvemen, elég hangosan ahhoz, hogy mire a végére érek, befogják a szájukat és rájöjjenek, hogy kínaiul hiába pofáznak. Minthogy rajtam kívül senki nem értette azt sem, hogy én mit mondok. Valójában nem számított, hogy mit mondok, azt kiabáltam, ami elsőként az eszembe jutott. A megmaradt „kun fu”-s bandával egyetemben, mi is kapunk perecet… a csuklónkra. Magamban szakadok a röhögéstől, amint végignézhetem, hogy mennyit szenvednek Antonio kardjával. Hatan kellenek hozzá, hogy meg tudják mozdítani. Elismerően nézek fel az olasz férfira. Ezt követően betuszkolnak minket valamelyik autóba. Az őrsre érkezvén az első dolguk, hogy továbbra is érthetetlenül karattyolva ráncigáljanak minket, akarnak valamit. Újabb türelemvesztés áll be nálam.
- ’Nem értünk kínaiul rémlik?’ – próbálkozom olaszul. Nem? Hát nem. – ’Beszélnek legalább angolul? Nem értjük, hogy mit akarnak tőlünk!’ – mondom ezúttal az angol nyelvvel próbálkozva. Csoda, ezt még érti is valaki. Közlik, elég tört angolsággal, hogy vetkőzzünk le. Akut agyvérzést kapok, kihordom lábon.
- ’Nem vetkőzöm meztelenre maguk előtt. Női rendőrt akarok és egy külön szobát!’ – jelentem ki határozottan. Megkapom. Majd a legelemibb ruhadarabjaimat is. Kész szerencse. Már csak azért is, mert koedukált ketrecbe tuszkolnak be minket. A tuszkolást tessék majdnem szó szerint érteni, mert már-már úgy vagyunk bent, mint a heringek. Nem óhajtok túlsággal körülnézni a rácsok mögött, ugyanis a véletlenszerű körbepillantás is sok volt a gyomromnak. Elég vegyes a felhozatal és a pár dekoratív megjelenésű pribék között sajnálatos módon több, mint elég olyan testet is láttam, ami a legnagyobb engedékenységgel sem nevezhető dekoratívnak. A szintén alsóra vetkőztetett Antoniohoz fordulok.
- Vajon mit kereshetnek? - kérdezem. Átölelem magam. Mégiscsak feszélyez, hogy alsóneműben mutatkozom előtte. Pláne így, hogy én is megszemlélhettem őt. Így nekem sem okoz problémát, hogy ne a kellemetlenül mutató emberek felé húzzon a tekintetem. Viszont ezzel halvány pír van az arcomon. Micsoda gyerekes reakció. Nem is emlékszem mikor éreztem magam utoljára zavarban.

/A maradékhoz, Namikoval való megbeszélésre várunk/