Sasagami Neil

Remegve ébredtem egy régi, poros szobában, egy fal melletti rozoga ágyon. A torkom kapart, a szám kiszáradt, fejem lüktetett, végtagjaim zsibbadtak. Nem tudtam jól felmérni környezetemet, az ablakon beáramló fény teljesen összemosódott mindennel amit láttam és gondolatok száguldoztak a fejemben. Hangokat hallottam és másodpercek alatt változtak az érzelmeim, sírva fakadtam, szerelmes lettem, nevettem, öngyilkos akartam lenni, repülni akartam, szabadságra vágytam, egyedül akartam lenni, és ez mind egy másodperc alatt zajlott le a fejemben. Azthittem megőrülök, legurultam az ágyról, a szoba is mintha életre kelt volna, majd vért hánytam a földre és ordítani kezdtem. Tomboltam és föl-alá futkároztam a szobában, majd egy kattanás hallatszott néhány ütést kaptam, valamivel megszúrtak és éreztem, hogy lötty áramlik a testembe, majd álmatlan alvásba merültem.
Így teltek el napjaim egy hétig minden egyes ébredéskor, míg hamarosan tisztulni kezdett minden. Teljesen megőrültem a hét alatt. Tudatmódosító szerek hatása alá vontak és kitaláltam egy lényt, akiről azt hittem, hogy bennem él és beszél hozzám. Erről viszont semmit sem tudtam, azt hittem, hogy ez a lény tényleg bennem él, mikor ez csak az én halucinációm...
- Neil... – Suttogta a fejemben egy hang.
- Ki...ki vagy te? – ébredtem fel nevem hallatára
- Én benned élek... egy démon vagyok, ki benned lakozik és bármikor felébresztheted. Egy lény, kitől tanácsot kérhetsz bármikor, és egy szörny aki bármikor segít dönteni, és veled együtt él mától.
- Ki vagy te? – ismételtem meg a kérdést több félelemmel a hangomban.
- Exael vagyok, és fogd be a szádat, elég ha gondolatban beszélünk, nem kell, hogy hülyének nézzenek...
- Bocsánat... – válaszoltam rá, immár gondolatban.
Mivel most már mindent tisztán láttam sikerült felmérnem a szobát. Néhol a vakolat is már lejött, injekciós tűk hevertek szana szét. Nekem a szoba keleti fala mellett volt az ágyam, a nyugati falánál pedig egy üres ágy állt. Az északi részén, volt egy bedeszkázott ablak néhány réssel és egy ráccsal. A déli részén, amire az ágyról rá lehetett látni, egy cellaajtó volt, amin kívül két civil ruhás ember tartózkodott. Végül észrevettem, hogy az ujjamon rajta van a gyűrűm, valószínűleg elfogóim nem jöttek rá, mi is ez, viszont a fegyveremet sehol sem láttam.
- Van ötleted, hogy hogyan jutunk ki? – kérdezte Exael.
- Természetesen, most csináljam?
- Helyes... viszont őszintén... mire vársz, hogy ne most csináld?
Felálltam majd odamentem az ablakhoz. Lehunytam a szemeimet, hogy minél több és erősebb lángot gyűjtsek a kezembe. Az egyik rács rudat két ponton elvágtam a lánggal bevont kezeimmel, majd felvettem a körülbelül negyven centiméteres hegyes végű vas rudat. A csörömpölésre kinyílt az ajtó majd mind a két őr bejött a cellába. Azonnal rámtámadtak, viszont öklökünk kívül nem volt más fegyvernek használható tulajdonuk. Egyszerűen hárítottam előre irányított ökölcsapását az egyiküknek, miközben a vasat lánggal vontam be. Az imént támadónak egy másodperc alatt átszúrtam a fején a rudat, amire a másik menekülésbe kezdett. Kihúztam a holttest fejéből a rudat, majd lándzsa szerűen a menekülő irányába hajítottam, akit lábon is találtam, ezért nekiesett a cellaajtónak. Odaszaladtam mellé, megfogtam a fejét majd eltörtem a nyakát és a földre dobtam a testet. Kihúztam lábából a vasat majd leráztam róla a ráragadt vér egy részét. Átvizsgáltam a testüket, de nem találtam náluk semmit. Kimentem a cellámból, majd egy előtérbe érkeztem. Fordított L alakban volt egy folyosó aminek nem volt fala, csak kerítése és egy lépcsőn lehetett lemenni a többi emeletre. A teremben több cella is volt, viszont ezen a szinten mindegyik üresen állt. A vasat hozva magammal lementem a a földszintre. Nem hittem a szememnek. Egy hatalmas kínzóterem és egyben műtőben találtam magam. Mindenhol véres eszközök és régi vasból, fábol készült kínzóeszközök voltak. A szoba jobb sarkánál a padlózat csempéből volt, az volt a műtőrészleg. Azonban nem maradt sok időm bámészkodni, mivel társaságom akadt. Két, immár fegyverrel felszerelt őr lépett elő. Fegyverzetük nem volt több egy-egy pisztolynál de még mindig több mint az én éles vasrudam. Mindannyian rámszegezték fegyverüket, arra késztetve, hogy eldobjam fegyverem.
- Mire vársz te szerencsétlen? Nem adhatod fel ilyen hamar! – förmedt rám Exael.
- Egyedül vagyok, egy vasrúddal két pisztolyos ember ellen! Semmi esélyem nem lenne.
- Egyedül...? Én is itt vagyok. Az akaratod is itt van. És az erőd is. A gyűrűd is. Ennyi nem elég??
Erre már nem találtam választ, viszont nem volt rá szükségem mivel a sors megkönnyítette a dolgom. A semmiből két tű suhant a levegőben, átszúrva mindkét ellenfelem torkát. Az egyikük bele akart beszélni az adóvevőbe, de átszúrt torka miatt hang helyett vér jött fel a torkából. Meghökkenve pásztáztam a környezetemet. Rengeteg homokszemcse jelent meg és egy nő jött ki belőle kecses léptekkel haladva felém. Egy magas lány volt ki egy fekete testhez simuló bőrnadrágot és egy fekete ujjatlan pólót viselt. Övén tokokat tárolt, melyben tűk voltak. Fekete haját hátul copfba kötötte, elől viszont néhol méregzöld szemeibe lógott. Amit hamar kiszúrtam, hogy két különböző színű gyűrű volt rajta. Mutató ujján egy homok színű, középső ujján pedig egy sötétzöld színű gyűrű volt.
- Szia, a nevem Haruka. Én is egy fogoly voltam, de ideje kijutni ne vesztegessük az időt. – mondta majd egy fából készült maszkot vett elő és felhúzta. – úgy ahogy ismerem a terepet, már volt néhány eset amikor ki akartam szökni és volt pár ismerősöm akiről hallottam ezt azt.
- Mi ez a hely és mit keresek egyáltalán én itt? Nem emlékszem semmire.
- Ez egy tudósnak egy bázisa, ki embereket szerez be innen onnan, hogy kísérletezzen rajtuk. Nem tudom ki ez az ember és mit akar valójában, de most nem ez a lényeg.
- Észrevettem, hogy te is egy maffia tag vagy. A gyűrűiden láttam. Ide csak maffiákat hoznak és elfelejtették elvenni tőlem, vagy egy véletlen egybeesés, hogy te is maffia vagy?
- Ne kérdezgess, nincs sok időnk, de valószínűleg ez csak véletlen – mondta majd megindult előre. Amikor elértünk a kétszárnyú ajtóhoz, kezét kitette elém, rám nézett és azt mondta:
- Bent lesz a cellaőr. Semmi, de semmi esetben ne nézz a szemébe. Ha alszik akkor pedig nehogy felébreszd. Különben nagy esély van rá, hogy ez lesz az utolsó napunk.
Nagyot nyeltem ennek hallatára, majd benyitottunk az ajtón. Igaza volt Harukának egy másik személy is tartózkodott a szobában viszont nem így képzeltem el. Az egyik sarokban ült. Hosszú fehér haja volt mely tarkóig ért. Szemében végtelen ürességet lehetett látni, kifürkészhetetlen gondolatok kavaroghattak fejében. Szája be volt varrva, arcán száz meg száz sebhely tátongott. Egy kényszerzubbonyban volt és körülbelül tíz lánccal odarögzítették a falhoz. Megnyugodtam mikor megláttam, hogy nem mozog, ezért tovább haladtunk egyenesen. Ekkor azomban mintha az idő is belassult volna, a szívem is megállt egy pillanatra. Szemem sarkából egy gyors mozgást láttam méghozzá onnan, ahol a cellaőr volt. Egy ideig nem mertem odanézni, de mikor bátorságot gyűjtöttem hogy odanézzek, megláttam, hogy már nincs ott. Ezt épp, hogy megláttam hallottam Haruka utasítását:
- Vigyázz!! – ordította, amire én előre néztem és megláttam tőlem tíz centiméterre lévő, embernek nem nevezhető szörnyeteget. Körülötte kövek és vasgolyók keringtek és hozzáérés nélkül nekemvágta őket, amitől hátrarepültem. Mire felnéztem már előttem volt ellenfelem, ekkor azonban csapattársam megsegített. Tüskés indák jöttek ki a földből és fogták le, ezt kihasználva balra bukfenceztem. Egy másodpercen múlott az életem. Egy vasgolyó csapódott be hihetetlen erővel oda, ahol az előbb tartózkodtam.
- Rohanj!! – ordította miközben folyamatosan szorította le a földhöz. Sikerült kijutnom a teremből és egy nagy barlangban találtam magamat. Több oszlop tartotta, hogy nehogy beszakadjon. Szemben még egy épületet lehetett látni. Jobbra pillantva két őrt láttunk akik motoruk mellett álltak. Haruka rohant ki a teremből két pengét pedig lekapott az övéről, amit bele is vágott az őrök nyakába, amitől menten meghaltak. Mindketten felpattantunk a motorra majd gyorsan indulni kezdtünk vele. A cellaőr folyamatosan követett minket. Ekkor a motorom lebegni kezdett és ellenfelem elrepített több méterre. Pluszban még több mint egy métert csúsztam. Mikor az őr beért volna egy több méteres fából készült fal jelent meg előttem. Gyorsan visszaszálltam a motorra majd teljes gázzal mentem előre.
- A másik épületbe!! Siess! – ordított Haruka, hogy túlharsogja a motorokat. Folyamatosan kezdett felzárkózni a cellaőr. Azt hittem ezek az utolsó perceim, viszont meglepetésemre amikor beértünk az épület udvarába meglepő ténnyel találkoztam. Az őr megállt, majd visszament eredeti helyére.
- Mi a franc folyik itt? Mit történt és mi ez a hely, elmagyarázhatnád a dolgokat kicsit pontosabban is! – förmedtem rá társamra, amire ő leszállt és leült majd intett, hogy én is foglaljak helyet
- Ez a hely az X épület. Régen csak ez az épület volt. Ez két részre van osztva, egy labor és műtő, a második része pedig a cellák. Egyetlen kijárat van, a második részlegénél egy tenger alatti metró, mivel ez a hely egy magányosan álló hegynek belsejében található. Oda úgy juthatunk el, hogy átkelünk a labor részlegén. Ez nem ilyen egyszerű, nem véletlen ment el a cellaőr. A létesítmény alapból egy ember-dobozállat projekten dolgozik. Az ember DNS-eket felhasználva hoznak létre ilyeneket. Ezek nem szimpla emberek, tudatlan, érzés nélküli gyilkológépek. Mivel ilyenek portyáznak errefelé, ezért le van zárva a terület, nem lehet bejönni. Miért szabadultak el? Volt egy irányító test, kinek hátából zöld csápszerű organikus indák jöttek ki, ezekkel pedig behálózta az egész épületet. Ő volt régen a cellaőr. A testébe dobozok vannak beépítve, és mivel ebből a zöld maszlagból áll a teste, folyamatosan csak terjed a teste és állítólag ha levágnak belőle egy darabot, abból újak kelnek ki, így minél tovább harcolsz vele annál nagyobb lesz. Mivel hihetetlen nagyságú a teste, annál több doboz fér el benne. Úgy képes folyamatosan fenntartani ezeket a lényeket, hogy a megölt maffiák gyűrűit beleforrasztja a dobozba, hogy folyamatosan kapjanak lángot. Ezzekel nem kellene megküzdenünk, mivel van egy másik kijárat is, csak a napokban egy merénylet során beomlott. Elégedett vagy a válaszommal? – magyarázta, amire egy nagyot nyelve biccentettem.
- Még egy kérdés. Te mióta vagy itt, hogy ennyi mindent tudsz. És mi ez a maszk?
- Születésem óta itt tartanak engem fogva. A cellaőr például az öcsém. Azzal magyarázható, hogy milyen, mivel egyszer egy áttörést jelentő kísérletet akartak véghez hozni, amire engem válaszottak, viszont az öcsém tiltakozott, hogy inkább ő rajta kísérletezzenek. A maszk pedig egy vándor maszk, az az ember faragta, aki először próbált megszökni. Aki meg akar szökni, annak odaadják a maszkot, mivel ez egy öröks szimbólum. Ha valakinek sikerül kiszöknie, akkor bizonyára tagadnák, hogy nem tudott megszökni, csak őrizetben van, vagy valami kamut kitalálnának, viszont ha a maszk nem kerül elő, ami eddig mindig előkerült, akkor tudják a cellalakók, hogy valakinek sikerült megszöknie. Ennyi lenne.
- Köszönöm, hogy ezeket elmagyaráztad nekem. – mondtam, majd felálltam, odaléptem hozzá majd felsegítettem a földről. A motornak volt egy tárolója, melyből kivett egy-egy pisztolyt és néhány tárat, az egyik pisztolyt és a hozzá tartózó tárakat odaadta és az övéről lecsatolt egy pengét amit szintén odaadott.
- Készen állsz?
- Készen. – válaszoltam majd elindultunk az élület belsejébe.

To be continued....

Nyikorogva nyílt ki a nagy, fából készült kétszárnyú ajtó. Egy hatalmas, üres teremben voltunk, ahol nagyon hideg volt, mivel a fűtés már rég óta nem működött. Jobb és bal oldalt is egy-egy lépcső vezetett felfelé, szemben pedig egy kétszárnyú ajtó volt, ami többszörösen is le volt láncolva és el volt reteszelve. Ez először furcsának tűnt, de végül el vontam róla a figyelmemet. Úgy látszott csak ketten voltunk a teremben, ellenségnek nyoma se volt. Ennek én örültem, viszont Haruka felemelte a kezét, jelezve, hogy véletlenül se szólaljak meg, vagy csináljak bármi mást. Óvatosan levette a pisztolyát és betárazta, majd intett, hogy én is cselekedjek így. Haruka egy fából készült hangtompító tett mindkettőnk pisztolyának csövére. Kezével jobbra mutatott, majd mindketten elindultunk a jobb oldali lépcsőn. Mikor felértünk rajta egy balra kanyar után egy folyosón találtuk magunkat. Ahogyan megérkeztünk, világossá vált, hogy beleütköztünk első ellenfelünkbe. Egy ember volt, ahogyan azt Haruka is megmondta. Annyival tért el egy egyszerű embertől, hogy kezébe pengék hegyei voltak beleültetve, melyek vörös lánggal pislákoltak. Nagyon lassan mozgott, a bal lábát is úgy vonszolta. Mikor meglátott minket, felénk kezdett futni, amennyire teste képes volt ezt végrehajtani. Haruka egy kettő golyóból álló sorozatot adott le a torszülött lábába, amitől elhasalt a földön és húzni kezdte magát felénk. Ekkor azonban indák kapták el és szorították a földhöz, majd kis idő múlva a tűz is eltűnt a kezéről. Társam újratárazott, majd folytattuk utunkat a folyosón. Némi gyaloglás után találtunk egy fából készült ajtót, melyen egy torzítós ablak volt így nem láttunk be. Haruka lenyomta a kilincset majd belökte az ajtót, majd beléptünk a terembe. Egy három deszkás hosszú polc volt a szemközti falon, középen egy asztal, jobb oldalt pedig kémcsövek és egyéb kémiai műszerek. A bal oldali fal üres volt, viszont már az első perctől furcsa volt és feltűnést keltett, de ezzel nem foglalkozva beljebb léptünk utunk pedig a polchoz vezetett. A fölső lécen tartályok voltak, melyekben neon zöld színű löttyben úszkáltak szervek és furcsa, fel nem ismerhető organikus furcsaságok. A középsőn akták voltak elhelyezve, melyeknek gerincén az alany neve van, akiről feljegyzések találhatóak. Az alsón tartókon voltak félig kész dobozok, bár némelyik már egyben volt. Haruka egy aktát emelt le és tette le az asztalra. Míg én a furcsa szerveket vizsgálgattam a szemem sarkából láttam, hogy csak mered az aktára, nem nyitja ki. Először nem figyeltem fel rá, de amikor láttam, hogy a kezét egy kicsit felemeli majd visszahúzza már odamentem hozzá. Nem figyelt rám még mindig az aktára meredt. Ahogyan megláttam a képet ami a borítón látható, már értettem mindent. Az öccse volt a képen, még normális állapotában. Mikor felemelte a kezét és rátette az aktára, hogy kinyissa, megfogtam a kezét. Reszketett félelmében. Nem tudom miket végezhettek ezen a helyen, de biztos voltam benne, hogy szörnyű dolgokat.
~ Exael, nem tudod miket műveltek itt?
- Fogalmam sincsen, viszont a csajszival foglalkozz.
Ránéztem Harukára amikor megláttam, hogy szemében könnyek ülnek. Ekkor azonban egy ötletem támadt, hogyan nyugtassam le. Alig észrevehetően eső lángot kezdtem teremteni miközben közvetlen érintkezésben voltak a kezeink.
- Haruka... nem tudom, hogy mik történtek ezen a helyen, milyen kísérleteket hoztak létre, de ez már a múlté. Ezen már senki nem tud változtatni. Egyet tudok biztosan, hogy kijutunk innen. És ha vissza tudunk ide térni valamikor, mindent megteszünk azért, hogy megmentsük az öcsédet. Rendben? – kérdeztem egy félmosollyal az arcomon, miközben folyamatosan eső lánggal nyugtattam.
- Köszönöm... – szipogta Haruka, majd átöleltem, mivel nem lett volna jó ha végig ilyen állapotban lenni. Meglepetésemre visszaölelt és sírni kezdett a vállamon, mire én a jobb kezemmel folyamatosan eső lánggal nyugtattam. Nagy kíváncsiság merült fel bennem, mit láthatott az öccse műtétéből, vagy egyáltalán mi történt, ha pusztán a régi képétől és az akta látszatától ilyen lelki állapotba kerül. Pár perc után elengedett, majd megtörölte a szemét és elindult a bal oldali falhoz.
- Azt hiszem, sejtem miért ilyen furcsa. – mondta majd benyúlt a vakolat egyik letört részéhez és meghúzta. A fal elmozdult, majd egy alagút jelent meg előttünk. Állva elfértünk benne, nem volt szükségünk, hogy kússzunk vagy guggoljunk. Mindketten elindultunk a nyirkos úton, majd pár perc gyaloglás után egy nagy barlangban találtunk magunkat, ami egy méterrel mélyebben volt. Viszont nem volt sok időnk bámészkodni, mivel társaságunk akadt. A barlang tele volt ember-doboz állatokkal, viszont mindegyik ugyan úgy nézett ki. A jobb kezén a csuklója nem volt meg, az alkar csontja helyett egy csákány volt, ami bele van forrasztva a kezébe, a torkán egy nyílt vágás volt, melyből vöröses láng szökött ki.
- Bányászok... egy elrontott prototípúsokból álló csapat. Rengeteg ilyenről hallottam, már találkoztam is velük. A fejét eltávolítod természetes helyéről és már annyi is volt. Ahhoz pedig egy ütés is elég és annyi volt. – a pisztolyának aljára egy kést illesztett és egy egy növénnyel körbetekerte, majd a fegyvert és a tárakat odaadta, majd az én fegyveremen is végrehajtotta ezt a műveletet és azt is visszaadta. – demonstrálom, fedezz a pisztolyokkal. – folytatta majd megindult az ellenfeleknek. Az első akinek nekiment belevágta a csákányt a földbe, viszont beleragadt a fegyver. Haruka felfutott a csákányon majd egy hátra szaltóval lerúgta a fejét a helyéről. Kiszedte alkarjából a csákányt, majd aki hátulról támadta, annak belevágta a torkán lévő nyílásba, amitől leesett a feje, majd szintén hátulról rátámadott egy, de szintúgy leütötte.
- Mondom fedezzél! – förmedt rám Haruka
- Úgy mondod, mintha szükséged lenne rá. – mondtam felnevetve, amire csak egy mosoly lett a válasza. Két bányász jelent meg Haruka mögött, majd mindegyiknek leadtam a fejébe egy-egy lövést.
- Megfelel?
- Meg – mondta némi szarkazmussal a hangjában.
Körülbelül fél óra múlva már egyik lénynek sem volt a helyén a feje, ezért elindultunk tovább. Utunk szintén egy nyirkos és szűk helyen folytatódott. Nem kellett sokat gyalogolnunk amikor megláttuk az alagút kijáratát. Szinten egy laboratóriumban találtuk magunkat, de ennek tartalma különbözött a többitől. A hosszú asztalon egy test volt, tele műszerekkel, a gyomránál és még néhány helyen fel volt nyitva. Harukát viszont nem ezt nézte, erre rá se hederített. A polcon egy doboz és egy kis ezüst színű darabka volt. A dobozon egy furcsa jel volt, és szürkés színe volt.
- Mi a baj?
- Ez a doboz... és ez a gyűrűdarab. A doboz apámé volt, a gyűrűdarab pedig az enyém. – mondta majd levette a gyűrűit és akkor vettem észre, hogy ezek félgyűrűk. – Én voltam a második „elrontott” prototípus. – folytatta miközben felhúzta pólóját és megmutatta a hasán lévő lilás nyomot amiben néhány injekció tű nyoma is látszott. – A gyűrűket azért hagyják az alanyoknál, hogy figyeljék a láng működését. Ezeket kikövetkeztetve új lángtípusokat akartak létrehozni. Ez viszont két ismert alanynál működött, de ott se tökéletesen. Az egyik az apám volt, nála folyamatosan vibráló lángok törtek elő teljesen véletlen időpontokban, ezért őt megölték. Velem sokkal óvatosabban bántak, így a gyűrűmet két részre osztották. Egy erdő és egy sivatag lángú gyűrűre. Ezek azonban az első testvérgyűrűk, aminek gyártását szintén abbahagyták. A félgyűrűket csak akkor lehet összeilleszteni, ha megvannak a hozzá való darabok. Mindkét gyűrűnek köréből kivágtak egy visszailleszthető darabot, amiket ha visszaszereltek újra össze lehet rakni a gyűrűt. Így tudom létrehozni a semmi lángját. Azokból a színekből amiket nem sorolnak a színek közé: a fekete és a fehér. Ezeknek egyvelegéből lesz a semmi lángja, a szürke láng. Ezt a dobozt is csak ezzel a lánggal lehet kinyitni. Ez a darabka hiányzott, hogy összerakhassam a gyűrűt. Ha összeillesztem hatalmas erőt kapok, amivel el tudom pusztítani ezt a helyet. Viszont ennek van egy feltétele. A láng felemészt engem is. De megéri. Megéri mert az összes pokolfajzat, prototípús és szörnyeteg amit itt alkottak, eltűnik ezzel a hellyel együtt. Csak ezzel a lánggal tudom elpusztítani ezt a helyet, ezért megéri. – mondta, majd végül összepattintotta a két félgyűrűt és felhúzta ujjára, majd némán tovább mentünk. Mikor kiértünk volna megláttunk egy papírt merre egy tervrajz volt. Az irányító test szerepelt rajta és azt mutatta a rajz, hogy ez a lény már teljesen behálózta csápjaival ezt a helyet. Nem az oszlopok tartják, hanem ez a szörnyeteg.
Látod miket teremtenek itt? Látod mik születnek ezen a helyen nap mint nap? Érted már miért éri meg?
- Azt hiszem... azt hiszem igen.
- Ez viszont azt jelenti, hogy csak ezt a dögöt kell elpusztítani, tehát a terv a következő: Én a lángot és a dobozt felhasználva a közelébe jutok ennek a dögnek és elhelyezem benne ezt – magyarázta miközben elő vett egy detonátort. – Te a bal oldali részen pedig el tudsz menni a metróval. Én a láng használata miatt mindenképpen meghalok, ezért azt akarom, hogy te juss ki. És ha te kijutsz akkor ez téged illet. – Mondta miközben lecsatolta a maszkot és átnyújtotta. – A hülye sapkád helyett, ami már találkozásunk óta irritál, ha valami küldetésed vagy egyéb melód van, viseld ezt.
- Köszönöm... megtiszteltetés lesz ezt viselni. – válaszoltam majd a sapkámat ledobtam a földre és felöltöttem a fa maszkot.
- Ez a nagy ajtó mögött rejtőzik a cellarendszer. Ahol a kijárat van, az egy erkély szerűség. Bal oldalt a falnál van a metró, az irányítótest pedig az erkély közepén van. Ez a hely körülbelül egy tíz négyzetméteres, a hátulja pedig le van szakadva. Már csak át kell jutnunk a cellarendszeren és szabad vagy.
Vagy. Ez a szó nem tetszett. Sokkal jobban szerettem volna azt hallani, hogy vagyunk ha már ennyi mindent megtesz azért, hogy kiszabaduljunk. Nem értem ezt a lányt. Eddig arról szólt az egész akció, hogy kiszökjünk, most pedig az helyet le akarja rombolni. Bár amiket itt műveltek meg tudom érteni. Az öccsével az apjával és vele. Nem volt egy boldog élete. Lehet, hogy részben azért is, akarja a létével lerombolni, hogy véget vessen a szörnyű életének.
-Hahó! Itt vagy?
- Bo...bocsi kicsit elkalandoztam, mehetünk értek mindent. – mondtam mire egy félmosollyal bólintott és benyitott a nagy fából készült kétszárnyú ajtón.

Escaping from the Purgatory III : Freedom


Miután átértünk a cella részlegbe, egy hosszú, két szintes előtérben találtuk magunkat. Mi az alsó szintjén voltunk a cellák két oldalt voltak elhelyezve. Mind a két részen az első cella előtt volt egy vaslétra, amivel a második emeletre lehetett feljutni. Ott közben be lehetett járni a fal menti részt, középen üresség volt, ezért egybe lehetett látni a teret. A bal részen egy férfi támaszkodott a rácsnak. Valószínűleg ez is egy ember-doboz állat, mivel szemeiben vörös lángok virítottak. Nem viselt semmilyen cipőt, nadrágja egy barna rövidnadrág, melynek alja tépett volt. Egy fekete inget hordott magán, mely ki volt gombolva. Szemöldökig érő fekete kócos hajában egy fehér csíkot lehetett látni. Kezében egy favágó baltát tartott majd amikor meglátott minket felénk kezdett jönni. Haruka felemelte kezét, mire a földből fekete tüskés indák jöttek elő és teljesen elfedték ellenfelünket. Felemelt kezét ökölbe szorította mire a szörnyetegnek az indák szorítására a nyaka és a csontjai széttörtek. Leemelte a kezét majd annyit mondott:
- Ilyen semmit érő ivadékok nem tarthatnak fel minket, már így is rengeteg időt pazaroltunk az előző helyszíneken.
Végigmentünk a folyosón, közben pedig szemünkkel gyorsan átfutottuk a cellákat. Egyikben sem volt semmi érdekes amiért meg kellett volna állnunk, így a szoba végén lévő ajtón kiléptünk. Egy fehér vakolatú, biztonságiaknak fent tartott teremben találtuk magunkat. Minden irányban található volt egy ajtó. A falnál volt néhány íróasztal számítógépekkel ellátva, középen pedig egy nagy asztal, ahol fegyverek és töltények voltak.
- Tudod, hogy kell egy ilyet használni? – Kérdezte Haruka miközben felemelt az asztalról egy M4A1-es gépkarabélyt.
- Azt hiszem... igen – válaszoltam miközben felcsatoltam magamra két fekete övtáskát egy-egy tucatnyi tárral bennünk, majd kivettem társam kezéből a fegyvert.
- Remek, akkor induljunk. – mondta majd a bal oldali ajtó felé vette az irányt én pedig követtem. Ismét egy ugyanolyan felépítésű cellateremben találtuk magunkat, egy dolog különbözött, az összes cellaajtó nyitva volt és csak áradtak belőlük a bányászok.
- Elintéznéd őket? Az erőmet későbbre tartogatom.
- Megtiszteltetés lesz – mondtam egy félmosollyal az ajkamon, majd rácéloztam a legközelebb lévő bányászokra és fejbelőttem őket, míg Haruka felugrott a második emeletre, hogy rá ne támadjanak. Folyamatosan rajzottak ki a cellákból, ezért a fal közelébe szorítottak. Az egyik felém suhintott, így én felfutottam a falon. Ellenfelem a csákányát belevágta a falba, ami bele is ragadt. Én amikor már nem bírtam magasabbra futni hátra szaltóztam és ráugrottam a fegyverére, hogy még nehezebben tudja kihúzni a falból. Ez így most hasznomra vált, mivel ráláttam a bányászok fejére és folyamatosan le lőni körülbelül huszat, ami után éreztem, hogy az alattam lévő mindjárt kihúzza a falból csákányát, így lerúgtam a fejét, és lepattantam a holttestéről. Már alig maradt egy tucat, így néhány fejbelövés után végigfutottam a termen és puskanyéllel leütöttem a fejüket. Miután mind meghalt, Haruka leugrott a másodikról, és továbbhaladt a betörött ajtón. Egy megfigyelő szobába érkeztünk. Nem egy nagy terület, semmi berendezés nem volt bent. Egy hatalmas üvegen lehetett lelátni egy edzőterem nagyságú helyiségre. Néhány bányász és egyéb ember-doboz állat mászkált, viszont holt testek is voltak köztük. Három lény állt a terem közepén. Mindegyikük egy bőrdzsekit, egy kiszakadt farmert és egy acélbetétes bakancsot viselt. Nyakuknál egy három centiméter vastag, öt centiméter magas vasgallér volt, melyből ömlöttek a vérvörös lángok, mindegyik tetején tüskék helyezkedtek el. Fejük be volt fáslizva, de mindegyiknek máshogy. Szájuk egyiküknek sem volt eltakarva. Csak orrnyílásaik voltak, orruk le volt vágva. Az egyiknek ezen kívül a szeme, másiknak az orrnyílása, harmadiknak a füle nem volt elfedve. Mindegyik bal karján egy szerkezet volt egy tartállyal és egy tűvel. Jobb kezükben egy húsvágó bárdot lengettek.
– Mik ezek Haruka? – Kérdeztem társamtól, aki érzelemmentesen bámult le a teremre.
– Egy csapat Vadász. Erejük rémisztő, a szabadon mászkáló prototípusokat pusztítják el. Ezt úgy vitelezik ki, hogy amit meglátnak elpusztítják. Mielőtt lemennénk jó lenne, ha tisztáznánk, mit tudnak és , hogy hogyan futunk el előlük. Mivel mindegyiknek egy érzékszerv van meg a látás a hallás és a szaglás közül, egy különleges anyagot használnak, ezt a tartályban tárolják. Ez egy olyan anyag, amit két évig való kísérletezésig tartott létrehozni. Ez egy ember számára zöldesen vibráló, színtelen, szagtalan anyag. Számukra nem. Amelyik képes látni, színvak, viszont ezt az anyagot vörösen látja, méghozzá akár kilométer messzeségből. Amelyik csak szagolni tud, annak olyan szaga van, melyet szintén kilométerekről megérez, viszont más szagokat aligha érzékel. Amelyik csak hall na számára megcsinálni a löttyöt, az volt feladat. Úgy oldották meg, hogy a részecskék mikor egymáson gördülnek, súrlódáskor olyan hangot ad ki, amit csak ő hall. Hármuk erejét összerakva egy olyan fejvadász jön ki, aki ha egyszer lefröcskölte áldozatát ezzel a löttyel, addig élt. Az injekció azért van ott, hogyha parancsot ad rá irányítójuk beleszúrják a célpontba, viszont ez nem mérgező, csak az emberi testben sose pusztul el, így bármeddig képesek követni. Nos ezek elől úgy fogunk meglógni, hogy egy nagy fadarabbal blokkolom a löttyöt, amíg a jobb sarkon lévő szellőzőn kimászunk miközben a fával vannak elfoglalva. Mint látod elég magasan van ez a plafon, oda ember fia nagyon fel nem jut, hál’ Istennek ezek sem. Mi viszont úgy jutunk fel, hogy egy indát fellövök és azon felmászunk. Rendben? – Kérdezte majd egy nagyot nyelve biccentettem rá. A szoba bal oldalán volt egy ajtó, azt kinyitottuk és egy lépcső tárult elénk amin lesétáltunk. Rohanni kezdtünk a sarokba, közben folyamatosan lekaszabolva a mozogni alig képes prototípusokat. Alig két másodperc alatt észrevettek minket a Vadászok és emberfeletti sebességgel száguldani kezdtek felénk.
– Mi előtt megfontolatlanul lőni kezdenél rájuk ne tedd meg, mivel ha egy fél másodpercig megállsz már hallott is vagy.
Figyelmeztetésére fejvesztve rohantam előre, amikor egy fröccsenés és pár másodpercre rá egy puffanás hangot hallottam. Nem néztem hátra, így egy fekete inda jelent meg a szellőzőben és lógott le amire felugrottam és mászni kezdtem. Mikor beértem a szellőzőbe le néztem, hogy mi történik Harukával. Az alján már ott voltak a Vadászok így Haruka nem tudott feljönni, mivel az indát húzták le, így egy kézzel kapaszkodott és nem tudott feljebb jutni miközben a Vadászok vészesen közeledtek. Egy éles végű fával elmetszette a kötelet, amitől zuhanni kezdett.
– NEIL! – Sikoltott fel zuhanás közben. Nem sokon múlt, hogy meghal, éppen, hogy elkaptam a kezét és sikerült felhúznom.
– Jól vagy? – Kérdeztem Harukát amire egy megnyugtató ühümm lett a válasz. Lenéztem a teremre és megborzongtam attól amit láttam. A farönk ami felfogta a masszát már nem maradt belőle semmi. Csak por maradt utána, teljesen szétdarálták, nyoma sem maradt. Körülbelül tíz percig másztunk a poros szellőző rendszerben, amikor Haruka megállt és lenézett egy rácson. Egy tőrt vett elő, majd berúgta a rácsot és leugrott, majd egy vágás és egy placcsanást hallottam, amit egy puffanás hangja követett. Leugrottam én is, amikor megláttam társam kezébe a véres tőrt és földön heverő fej nélküli bányászt. A terem bútorzata egy bőrszíjakkal felszerelt szék volt, mely körül régi vértócsák felszáradt nyoma éktelenkedett. Szembe egy ajtó volt, mely fölött egy feliratot lehetett látni mely ezt hirdette: VÉSZKIJÁRAT
– Neil... remélem a felirat alapján rájöttél, hogy ezek az utolsó perceink együtt. Nincs időnk sokáig búcsúzkodni, hiszen minden egyes másodperc számít, de már így is késésben vagyunk, tehát mit számít. Örülök, hogy társadként állhattam melletted, az elmúlt nem tudom mennyi időben, nem is ez számít, hanem az, hogy azonfelül, hogy csak menekültünk boldog voltam, hogy veled lehettem. Sajnálom, hogy így kell alakulnia, hogy nem tölthetünk el több boldog percet, de az emberek jönnek és mennek. Nekem is mennem kell,én már boldog vagyok, hogy te megmenekülsz. – Mondta már elhaló hangon és könnycseppek jelentek meg a szemében. Levettem a maszkot miközben azt mondtam:
– Haru... – akartam mondani, de egy csókot lehelt ajkamra, amiből az lett, hogy egymás karjaiba vesztünk és hosszasan smároltunk.
~ Ez gyönyörű meg minden de én ki szeretnék szabadulni végre... ~ pofátlankodott közbe Exael.
~ Kussolsz... ez az én pillanatom ~ válaszoltam neki mit sem törődve megjegyzésével. Miután abbahagytuk visszaszereltem a maszkomat, és Haruka belökte az ajtót. Egy teremben voltunk, melynek a tenger felöli oldala teljesen le volt szakadva, így ráláttunk a viharos víztömegre. A szoba közepén egy zöldes trutymóban állt a groteszk Irányítótest, kidagadó erekkel, és beültetett dobozokkal. A testéből viszont egy eltérő dolog is kiállt, ami nem egyezett meg azzal, amit Haruka leírt. A derékből összenőtt egy másik ember testével, kinek szemeiből lángok áramlottak a rém szájába. A másik ember egy csontos, ősz hajú fonnyadt bőrű öreg bácsi volt, hasán egy lilás folttal, közepén injekció nyomokkal. Ránéztem társamra, aki tekintetével gyilkolni tudni, és abból a szemekből csak áradtak a könnycseppek.
– Apám... – szólalt meg alig hallható hanggal. – TI ROHADÉKOK – ordította miközben válláig fekete lángok csaptak fel gyűrűjéből, amit belefecskendezett a dobozbába. Annyi lángot táplált az eszközbe, hogy miután széttört egy állat jött belőle elő, viszont annyi láng vette körül, hogy nem lehetett látni, hogy milyen lény. Egy törött baltanyelet vett elő, melynek szélén egy furcsa mintát lehetett látni. Az állat és a tárgy egyesült, és egy hatalmas kétoldalú ezüst bárd jelent meg a kezében, melynek nyele fekete volt, és egy szintén ezüstből készült rózsa járta körbe a baltát. Két kézre fogta a fegyvert, majd egy hatalmasat csapott a földbe, ami azt eredményezte, hogy félbe kezdett szakadni az egész terem, viszont az egész épületet behálózó csápok melyek a testből jöttek ki összehúzták és megtartották az épületet. Haruka paranormális sebességgel száguldott a szörny felé melyekből csápok törtek elő. Társam megpörgette a fegyvert, és a légáramlatok szétszabdalták a zöld organikus csápokat. Egy hatalmasat csapott a lény oldalába, viszont megakadt a testben a balta. Fekete indák tömkelege tört elő a padlóból és feszítették az Irányítótest testét, melybe Haruka bal kézzel belenyomta a detonátort. Jelzett, hogy rohanjak, amire én eleget tettem és a menekülő kabin felé vettem az irányt, viszont a szörny csápokat küldött utánam amiket társam indáival elkapott. Bepattantam a szűk kamrába és ráütöttem az indítás gombra, amitől egy víz alatti sínen egy üvegcsőben utamat kezdtem a szabadság felé. Hátranéztem, amikor azt láttam, hogy egy robbanás következtében az egész épület, minden tagjával a semmibe dől. Visszafordultam és lepattintottam a maszkot. Kezembe vettem, majd egy kis idő után amíg néztem, akaratlanul is egy könnycseppet ejtettem rá...