Név: Camille (Aina) Milena
Nem: nő/lány
Életkor: 20(?)
Születési hely: valahol Franciaországban
Láng: Erdő
Kinézet:
169 cm magas, 63 kg (vasággyal együtt). Hatalmas, áthatóan kék szemei vannak, világos bőre és hosszú, fekete haja (alapesetben). Általában sötét, többnyire fekete és nőies ruhákat hord. Első ránézésre törékenynek tűnik, de nem az. Karcsú testalkata ellenére sem.
Jellem:
Skizofrén. Mindkét személyisége tud a másik létezéséről, kommunikálnak is.
Camille egy rettenetesen félénk, de kedves lány. Ha kell, akkor beszél és udvarias is. Ő nem az a harcolós fajta, inkább szelíd természete van, az a rejtőzködő típus.
Aina a második személyiség, aki azért született, hogy megvédje és szeresse Camilet. Kifejezetten határozott és erőteljes jelenség. Senkihez nem fűzik érzelmek Camille-on kívül. Mikor szükség van rá, szemrebbenés nélkül gyilkol, kegyetlen is tud lenni, de nem pszichopata… csak bizonyos esetekben.
Felszerelés:
- Egyéni fegyvere
- Iratai, pénztárca
- Egy apró kis szütyő, amiben földet hord
- Erdő gyűrű
Előtörténet: Frammenti di memorie
(Emléktöredék)
Egy aprócska szoba, melyben egy árva sárgás fényű villanykörte alkotja reszketve a félhomályt. Ágyam alatt, a takaró alatt kuporogva bújok el, hiába tudom, hogy itt úgyis megtalálnak. Itt nincsenek szörnyek, csak sötétség, ez jelenti az egyedüli biztonság illúzióját. Doh és tisztítószer szagú, de itt legalább a feketeség ölel körül. Lépteket hallok, kattan a zár. Félek. Egy fehér ruhás, gumikesztyűbe bújtatott kéz ráncigál ki az ágy alól, amíg én sikítva kapaszkodom az ágy lábába. Mindhiába. A szörnyeteg szorosan, fájón tart és elvisz. Én pedig csak elkeseredetten és könnyezve üvöltök és rúgkapálok. Tehetetlen vagyok ezek ellen a lidérc-óriások ellen. Bevisz egy terembe, ami tele van zajos, villódzó gépekkel, ahol szinte megvakít a fájdalmas fehér fény, és ahol még több fehér ruhás szörnyeteg vár. Lefogják a kezem-lábam és lekötöznek, hiába próbálok küzdeni. Arcomra maszk kerül, melyből erős gyógyszerszag árad. Nem tudok tovább küzdeni. Arcomon forró könnyek folynak végig, és egy újabb égető tű szúrását érzem a karomban…Lassan térek vissza az álmok világából. bőrömön érzem a friss szellő simogatását, orromba édes-fűszeres illat kúszik.
~Egy emlék, huh?~~Úgy tűnik elaludtam… de vajon miért most álmodtam ezt?~ Nincs válasz. Felülök a fűben, hátamat egy fa törzsének vetem. Sok időmet töltöm ebben a közegben, már azóta szerelmese vagyok a parkoknak és erdőknek, hogy először találkoztam velük. Ez az álom most eléggé felzaklatott. Eszembe juttatja a múltat, az emlékeket.
Infanzia & Aina nascita
(Gyermekkor, Aina születése)A születésem körülményeiről és a szüleimről nem tudok szinte semmit. Nyomozásom utánuk eddig majdnem hiábavalónak mondható, nem mintha tudnám, hogy mihez kezdek az információkkal, ha egyszer megtudom. Az eredményem csupán ennyi: anyám egy francia prostituált volt, apám pedig az egyik maffia család tagja. Hát ez bizony nem sok. A nevemet egy kutatólabor orvosaitól – vagy jobban mondva szörnyeitől – kaptam. Ott éltem le életem nagyobbik felét. Nem voltam más a számukra, csupán egy kísérleti patkány. Ennek következtében fogalmam sincsen, hogy milyen lehet normális gyereknek lenni. Nem tudom milyen az annyit emlegetett gyerekszoba és békés gyermekkor. Nekem nem volt egyik sem. Nekem csupán az orvosok két fajtája jutott. Az egyik csoport, akik bármit feláldoznak a kutatásukért és nem ismernek túl nagy árat, hogy elérjék, amit akarnak. A másik típus az idomár, aki azért dolgozik, hogy rá tudjon venni az együttműködésre. Ez az az állatfaj, amelyik a jutalmazás-büntetés elvén alapulva vesz rá dolgokra. Egyik sem jobb a másiknál. Bár ez utóbbiak foglalkoztak a fizikai egészségemmel és erőnlétemmel. Folyton teszteket csináltattak velem, persze nem elméletieket. Sokáig fogalmam sem volt róla, hogy mit csináltak velem és miért tartottak engem ott, és most sem a saját erőmnek köszönhetően tudom. Az életem igencsak magányosan telt a laborokban – kínzókamrákban. Engem nem szeretett senki, amire mindennél jobban vágytam volna. Hosszú évek teltek el így, míg végül teljesen passzívvá váltam velük szemben, habár továbbra is féltem tőlük. Idővel megunták, hogy nem tudnak semmilyen jelentősebb eredményt kicsikarni belőlem. Ekkor úgy döntöttek, hogy megszabadulnak tőlem, mint fölösleges tehertől. Hogy honnan tudtam? Magam sem vagyok biztos benne, talán megéreztem, hogy másképp néznek rám, vagy az okozta, hogy azon alkalommal nem vittek át a laborba, hanem egyenesen a cellámba jöttek az injekciós tűvel. Mindenesetre sokkal erősebben tört rám a menekülési ösztön, mint addig bármikor. Ekkor jött elő először Aina. Már korábban is előfordult, hogy suttogást hallottam a fejemben, de sohasem értettem tisztán a szavait. Sohasem éreztem ennyire magamban, nem tudtam a létezéséről. Amikor azonban ezek a szörnyek elkezdtek közeledni felém és én már a hátamon éreztem a fal hidegét, teljesen tiszta hangon szólalt meg a fejemben.
~Engedj ki~ csak ennyit mondott. Én összezavarodtam, kérdezni akartam, de közben csak azt láttam, hogy ezek a fehér ruhás rémek egyre csak közelednek felém. Átjárt a pánik, kezeimet a füleimre tapasztva felsikoltottam rémületemben. Ekkor történt. Egy pillanattal később nem éreztem a testem, csak valamiféle furcsa tompaságot.
- Surprise! Most meghaltok. – hallottam magabiztosan csengő saját hangomat. Az események figyelője lettem. Még mindig nem értettem semmit, és számtalan kérdés támadt fel bennem.
~Ki vagy te és mi történik velem?~ tettem fel magamban a legelső és legkézenfekvőbb kérdést.
~ Aina vagyok. Örülök, hogy végre meghallottál. Ha itt végeztem, felelek a kérdéseidre~ jött a válasz tisztán és érthetően. Nem volt alkalmam többet kérdezni, mert távolról éreztem, ahogy megmozdul a testem. Nem én irányítottam, csupán döbbenten figyeltem. Az eddig ledermedt orvosok szeme most felcsillant, tudtam, hogy nem akarnak többé megölni. Torz vigyor mászott az arcukra, úgy közeledtek tovább. De elkéstek. Aina az irányítása alá vonta a testemet és magabiztosan, gyorsan mozgott. Egyenesen nekiugrott a tűt tartó dokinak, fellökte. Az még el sem terült a padlón, mikor kikapta a kezéből a tűt. A másik orvos a hátunk mögül akart támadni, le akart fogni minket. Ekkor Aina egy gyors mozdulattal, guggoló helyzetben kigáncsolta, majd a nyakába szúrta az elkobzott tűt és belefecskendezte a tartalmát. A fellökött doki ekkor már felfele tápászkodott. Aina kikapta az üres fecskendőt a halott nyakából, teleszívta levegővel. Az orvos ezúttal óvatosabb és gyorsabb volt, felborított minket, a fecskendő pedig elgurult. Én szinte fel sem fogtam, hogy mi történik. Aina válaszul megkínálta egy könyökütéssel a doki arcberendezését, minek következtében enyhült rajtunk a szorítás annyira, hogy a fecskendőért nyúlhasson. Amint megfogta, hátrarúgott, így az orvos a hátára került. Aina lendületből döfte a mellkasába a tűt, ami feltehetőleg a szívét érte és belefecskendezte a benne lévő levegőt. Ez a mozzanat nem tett jót a doki egészségének. Mindez pár perc alatt ment végbe. Aina felkelt és már száguldott is kifelé az épületből, a közeli erdőbe. Hogy a továbbiakban ránk támadtak-e, hogy hogyan kerültünk ki onnan, arra nem emlékszem, mert már ennyi is sok volt hirtelen és körülölelt a sötétség. A következő emlékem az, hogy a szakadt és véres ruhámban fekszem valahol az erdőben. Fogalmam sem volt róla, hogy hol vagyok és miként kerültem oda. Illetve ez utóbbiról már voltak sejtéseim.
~Aina?~ gondoltam a kérdésre zavarodottan.
~Itt vagyok, Camille~ jött azonnal a felelet. Megnyugtatott a válasz. Talán azért, mert ez biztosított róla, hogy ez az egész nem egy álom volt és én nem őrültem meg.
~Mi történt? Hol vagyunk?~ kezdtem meg a kérdések sorát. Volt még bőven, de hagytam időt neki a válaszokra.
~Egy erdőben, biztonságos távolban a kutató labortól. Most már szabad vagy, friss levegőt szívsz. Élvezd ki!~ a fejemben másmilyen hangja van, mint nekem és az orvosokkal ellentétben, velem türelmesen és gyengéden beszél. Körülnéztem, csak most fogtam fel igazán a környezetemet. Rácsodálkoztam, gyönyörködtem benne. A színekben, az illatokban, az érintésekben. Itt a fények is teljesen mások voltak, valahogy olyan melengetőek, nem féltem tőlük.
~Többé már nem kell félned, én szeretlek és megvédelek. Mindig itt leszek, mikor szükséged van rám. Most, hogy már hallasz engem, bármikor képes leszel hívni.~ Ezeket mondta, én pedig csak álltam egy füves rét kellős közepén. Még mindig zavarodott voltam, de már nem féltem annyira.
Vita al di fuori del laboratorio
(Élet a laboron kívül)Nem tudom mi lett a laborral és a benne élőkkel, mert nem kérdeztem meg Ainat, de soha többet nem találkoztam velük. Egy darabig az erdőben tengődtem, bogyókat és gyümölcsöket ettem, forrásvizet ittam és abban is fürödtem. Nem éreztem egyedül magam, mert ha szólni akartam valakihez, akkor ott volt nekem Aina. Enyém volt az egész erdő, sok időt töltöttem vele, hogy bejárjam. Napok, hetek teltek el így csendesen. Élveztem ezt a szabadságot. Egészen addig, amíg meg nem ismerkedtem az ősszel, a hideggel és a mardosó éhséggel. Ezeknek a bekövetkeztével egyre gyengébb lettem, egyre fáradtabb. Az egyik reggelen már felkelni sem volt kedvem a hideg földről.
~Kelj fel! Nem szabad visszaaludnod!~ noszogatott Aina, de én mégis lehunytam a szemeim és mély álomba merültem. Mikor felébredtem, melegség ölelt körbe és puha ágyban feküdtem. Rémülten ültem fel.
- Hát felébredtél végre. – hallottam magam mellől egy idős, türelmes és kedves hangot. Én mégis ijedten húzódtam a sarokba. Ő mintha észre sem venné a rémületemet, kedélyesen tovább folytatta szavai láncolatát.
– Megijesztettél, hallod-e? Már attól féltem, hogy nem fogsz felébredni. – járkált a félhomályos szobában, zörgött valamivel.
– Az én nevem Marie. – Egy gőzölgő bögrével közeledett felém, én pedig majd’ beleépültem a falba
– Tessék, egy kis tea, idd meg. Csak bátran, jót fog tenni. – mosolygott rám kedvesen.
~Nem akar bántani, fogadd el~ szólalt meg fejemben is a bátorítás. Félénken vettem el tőle a kellemesen forró bögrét.
– Így ni. – ült le mellém. Ősz haja volt, ráncos arca, sötétkék, mosolygós szemei.
Egy pár napig ápolt, amíg vissza nem nyertem az erőmet. Marie nagyon kedves asszony volt, végtelen türelemmel megáldva. Egyetlen alkalommal kérdezett tőlem és akkor is csupán a nevemet szerette volna megtudni. Máskülönben sosem érdeklődött arról, hogy ki vagyok, honnan jöttem, vagy éppen mit kerestem egyedül az erdőben. E helyett nagyon közvetlen volt velem, így lassan megszoktam a közelségét. Mosolyogva és vidáman vezetett be a háztartás és hasonló munkák rejtelmeibe. Nem tudom miért fogadott be, de nagyon hálás voltam neki. Arra gondoltam, hogy talán csak ő is magányos volt és úgy vett magához, mint egy kóbor macskát. Ritkán kimentem vele a piacra, emberek közé is, de többségében csak akkor hagytam el a házat, ha az erdőbe mentem. Talán egy-két évet tölthettem nála. Ez idő alatt megtanított még írni-olvasni és az illemre is. A vele együtt töltött időnek úgy lett vége, hogy egy reggelen nem ébredt fel többé. Megsirattam, majd eltemettem. A házában maradtam, mert nem tudtam, hogy hová is mehetnék. Az volt az én menedékem. Az élelmem nem tartott ki túl sokáig, így rákényszerültem, hogy emberek közé menjek és munkát keressek. Eleinte egy aprócska irodában kaptam munkát, ahol kisegítőként dolgoztam. Rohangáltam, teát szolgáltam fel, ilyesmi. Megtanultam, hogy nem kell rettegni minden embertől, elég, ha csupán megtartok egy bizonyos távolságot tőlük. Ebben a kis irodában dolgozva találkoztam Monsieur Erik Milenaval. Igen érdekes férfi volt, minden áron azt szerette volna, ha vele tartok és neki dolgozom tovább. Addig-addig kerülgetett, mígnem rávett, hogy elkísérjem a partikra, ahová jár. Nem kellett túl sűrűn mennem, viszont elég pénzt kaptam érte ahhoz, hogy eléldegéljek békében. Az egyik ilyen partin esett meg, hogy egy rövid időre Monsieur Milena magamra hagyott, amíg telefonhoz hívták. Ahogy ott álldogáltam egymagamban, egy idegen férfi jött oda hozzám és beszélgetésbe elegyedtünk. Félrehívott, mondván, hogy mutatni szeretne nekem valamit. Én pedig gyanútlanul sétáltam bele a csapdájába, mert Aina aludt ebben az időszakban – igen, ő is szokott aludni. Tehát az idegen férfi becsalt egy szobába, miközben a művészetről mesélt nekem. Váratlanul ért hozzám, én pedig megdermedtem, mert nem szeretem, ha hozzám érnek, főleg nem ilyen durván. A férfi egy kanapéra lökött és elkezdte rólam lerángatni a ruhámat. Fogalmam sem volt róla, hogy mit akar velem tenni, csak abban voltam biztos, hogy én ezt nem akarom.
- Ne! Kérem engedjen el! – könyörögtem, talán kicsit hangosabban is a kelleténél.
- Hiába kiabálsz, úgysem hall meg senki! – röhögte nyálcsorgatva, egyszerűen undorító volt.
~Aina!~ sikoltottam a fejemben. A következő pillanatban már az ismerős tompaságot éreztem. Aina éppen ütésre lendítette a kezét, amikor ismerős hangot hallottam.
- Te szemét! – ekkor az idegent lerántották rólunk és egy hatalmas erejű ütéssel meg is fosztották az eszméletétől. Felnézve Monsieur Milenát pillantottam meg és éreztem, hogy Aina visszahúzódik. Monsieur Milena elkerekedett szemekkel nézett rám egy pillanatig, majd hirtelen levetette a zakóját és rám terítette. Figyelmes volt, nem ért hozzám.
- Jöjjön Kisasszony, azt hiszem most az lesz a legjobb, ha hazaviszem. – félénken bólintottam és lassan felálltam. Ő kitárta előttem az ajtót, én pedig követtem. Észrevétlenül távoztunk. Ettől a ponttól kezdve ő volt az egyetlen, akitől nem féltem.
- Kérem bocsássa meg nekem, hogy magára hagytam. Ha ezek után hajlandó még elkísérni hasonló eseményre, megígérem Önnek, hogy többet nem fog előfordulni. – mondta már a kocsiban ülve. Hittem neki. Nem kérdezett Ainaról, csak hazavitt, ahogyan ígérte.
- Hiszek Önnek, Monsieur Milena. Köszönöm, hogy a segítségemre sietett. – szálltam ki a kocsiból.
- Kérem szólítson Eriknek. – mosolygott
– Pihenjen, egy ideig nem fogom zavarni. Au revoir!- Au revoir! – bólintottam, majd bementem a házba, ahol egy forró fürdő után azonnal lefeküdtem aludni.
Másnap megtaláltam a postaládámban az estéért járó fizetségem, még többet is, mint amennyiben megegyeztünk és egy levelet. Régi módi pecséttel volt lezárva, ezen meg is lepődtem. A boríték tartalmazott egy gyűrűt és egy utasításokkal teli levelet. A levél végén az állt, hogy fogok még további leveleket kapni, hasonló utasításokkal, és ha megteszem amit kér tőlem, akkor kapok egy nagyobb összeget és segít választ találnom egy kérdésemre. Úgy döntöttem nincs vesztenivalóm.
La formazione inizia
(Az edzés megkezdődik)Hogy eleget tegyek a levélben foglaltaknak, Aina segítségét kértem, mert gyakorlatilag egy edzésterv volt benne. Egy erőnléti edzésé és rengeteg könyv címe, amit el kellett olvasnom. A gyűrűt, amit kaptam, mindig a nyakamban hordtam. Rendszerint az edzések ideje alatt én aludtam, amikor pedig a könyvek olvasására került a sor, Aina pihent. Én csupán annyit érzékeltem az edzésekből, hogy egyre nehezebben fáradtam el, és könnyebben vettem a fizikai munkát, mint előtte. Hónapok teltek el így, egyes estéken pedig továbbra is Erik kísérőjeként szolgáltam. Egyik alkalommal, mikor az éppen esedékes levelet vártam, megjelent egy idegen nő. Igazán erősnek látszott és talpraesettnek. Tőle vettem át az újabb levelet, melyben az állt, hogy attól a perctől az ő dolga volt, hogy tanítson. A nő neve Anette volt. Mondanom sem kell, Anette keménykezű tanárnak bizonyult, nem kímélt. Nem akartam vele megosztani Aina titkát, de már az első alkalommal elérte, hogy Aina vegye át a vezető szerepet. Anette eléggé meglepődött, de csak mosolygott. Titoktartásának a feltétele annyi volt csupán, hogy ébren kell lennem az edzések alatt. Beleegyeztünk. Kemény kiképzést kaptunk tőle a harcművészetekből, feljavította a reflexeinket. Eleinte minden alkalommal porrá vert minket. De fejlődtünk és egyre nehezebben bánt el velünk. Aina nem félt tőle, ő mindig bátor volt és tanulni akart. Csak én voltam az, aki szeretett elbújni az elme sötétségében. Amikor Aina pihent, én továbbra is a könyveket bújtam és autodidakta módon nyelveket tanultam. Anette egy évig járt hozzánk verekedni. Mikor elbúcsúzott az utolsó edzésünk végén, átadta a soron következő levelet. Ez a levél sokkal vaskosabb volt, mint az eddigiek. Sietve fürödtem le, majd egy bögre tea társaságában ágyba bújtam és falni kezdtem a betűket. A levél a végsőakarat lángokról szólt, a típusaikról, a bennünk keringő, ezekkel megegyező energiákról és a gyűrűkről, dobozokról. A levél végén kaptam meg az utasítást, hogy ezentúl az ujjamon hordjam a gyűrűt, amit kaptam és meg kellett tanulnom előhívni a lángomat. Ezt a levelet alaposan elraktam, hogy bármikor puskaként tudjam használni, ha szükséges, majd álomba merültem. Másnap sokáig próbálkoztam a láng előhívásával, de nem ment. Sőt, a következő nap sem és azután sem. Hiábavalónak éreztem a próbálkozást, mert a legkisebb eredménnyel sem járt. Még Aina sem járt sikerrel. Egyik ilyen nap, amikor belefáradtam a hiábavaló próbálkozásba, kimentem sétálni az erdőbe. Próbáltam megfeledkezni róla, hogy megint nem sikerült. Néztem a gyűrűmet, benne a zöld követ.
~Vajon milyen lángom lehet?~ gondolkoztam már el sokadszorra ezen a kérdésen
~Jó kérdés. Mi van, ha Monsieur Névtelen rossz gyűrűt adott és azért nem sikerül, mert nem egyezel a gyűrűvel?~Aina olyan gyakorlatias, ez nekem eszembe sem jutott. Pedig tényleg, honnan tudhatta volna az az ember, hogy milyen lángom van. Teljesen elmerültem a gondolataimban. Hirtelen rossz érzésem támadt és megfordultam. Meglehetősen megijedtem, bár még magam sem tudtam, hogy mitől, csupán egy árnyat észleltem a fák között. Még csak gondolnom sem kellett rá, Aina már mozgásba is lendült. Az árny után vetette magát én pedig hirtelen másképp érzékeltem magunk örül az erdőt. Aina futott az idegen után.
~Hogy esnél hasra egy ágban!~ hallottam a kívánságát. Majd mind a ketten mélységesen ledöbbentünk, mert végignéztük, hogy az előttünk nyargaló ember előtt, hirtelen nyújtózkodni kezdett egy ág, amiben az fel is bukott. Aina tért előbb magához, ránézett a gyűrűre. A kezünk körül apró levelek keringtek, körülöttük zöldes lánggal. Hát sikerült. A hirtelen fejleményekben meg is feledkeztünk a személyről, aki ezt kiváltotta. Arra lettünk figyelmesek, hogy előttünk tapsolt valaki. Ránéztünk, akkor következett be a következő meglepetés, mert akit Aina üldözött, nem más volt, mint Erik.
- Minden elismerésem, végre sikerült. – mondta mosolyogva. Én nem értettem semmit. Aina visszahúzódott a háttérbe én pedig odasétáltam a férfihoz. Erik felkelt.
- Kisasszony, Önnek Erdő lángja van. Most pedig tartozom Önnek egy kis magyarázattal. Tőlem kapta a leveleket, az elmúlt másfél évben. – magyarázta. Ezt követően elmesélte azt a keveset, amit kiderített rólam.
– Azóta tudom, hogy ki Ön, amióta megláttam a másik énjét. Régen, volt egy barátom, akinek az Ön édesanyja volt a szeretője. Az édesanyja, Shophie, Kegyed születésekor elhalálozott, Önről pedig azt mondták, hogy halva született. Az édesapja egy nagyon távoli ágához tartozott a Simon családhoz, nem is rendelkezett semmilyen lánggal. Sajnos csak későn jött rá, hogy hazudtak neki és a lánya él. Kereste Önt, de nem találta meg. Engem kért meg rá, hogy keressem meg és gondoskodjak Önről, amikor meghalt. Mikor sok évnyi kutatás után megtudtam, hogy Önt egy laboratóriumba vitték, egy a Föld lánggal kapcsolatos kísérletsorozat kapcsán, addigra Ön megszökött. Nyomozás közben tudtam meg a másik személyiségével kapcsolatos részleteket. – ért a mondandója végére. Én csak ültem és próbáltam megemészteni, amit mondott. Persze ezzel sok mindent megmagyarázott és információhoz is jutottam a szüleimet illetően.
- A neve Aina. Kérem a jövőben hívja így. – néztem rá sokat mondóan. Ő mosolyogva bólintott, hogy megértette.
– Merci. – Ezt követően már nem hívott több partira, viszont sokkal több időt töltött velem. Mivel már tudtam a kettejük baráti kapcsolatáról apámmal, örökbe fogadott. Megkaptam a nevét és attól kezdve ő felügyelte az edzésemet. Sokat kellett javítanom a lánghasználatomon, Aina pedig ezek mellett több időt szánt még a közelharcra is. Főleg tűkre és kisebb pengékre specializálódott. Erik mellett pedig megtanultuk irányítani az erőnket. Különféle növényekkel ismerkedtünk meg, majd megteremtettük őket. Hónapokon keresztül foglalkoztunk azzal, hogy képesek legyünk irányítani a növekedésüket. Az edzés befejezéseképpen szerzett nekem egy megbízást.
- Tekintsd ezt vizsgafeladatnak. Ha elvégzed, átmentél. Attól kezdve, már a saját lábadon is meg tudsz majd állni. – valamiért furcsa érzés fogott el, mikor ezeket mondta. Főleg az enyhe szomorkás mosolya láttán. Mindenesetre belementem. Átnyújtott egy borítékot, ez tartalmazta a megbízásom részleteit. Nem szóltam semmit, csak elhagytam a szobát és bementem a sajátomba. Elolvastam a levelet. Be kellett törnöm egy épületbe, meg kellett keresnem egy ékszeres dobozt, majd elhozni a tartalmát. A doboz, egy a város másik részén lévő, gondosan őrzött épületben volt. Az akciót aznap este kellett elvégeznem, így elkezdtem az előkészületeket.
Aznap este is feketébe öltöztem. Hosszú, testhezálló nadrágot húztam, kényelmes cipőt és az elmaradhatatlan fűző-típusú felsőmet. Nem tudom miért, de nagyon megszerettem ezt a ruhadarabot és általános viseletemmé vált. Emellett prímán el lehetett benne rejteni a tűket és pengéket, amiket Aina használt – ő is kedvelte ezt a darabot. Az éj leple alatt indultam útnak, gyalog. Sokkal jobban szerettem ezt a helyváltoztatási formát, mint bármelyik másikat. Hozzá is voltam szokva, így nem okozott, hogy viszonylag hamar elérjem a megadott helyszínt. Éber voltam, nem követett senki. Párszor körbejártam az épületet, hogy kitapasztaljam az őrök mozgását, helyzetét. Nem volt túl nagy a forgalom, de voltak emberek, autók. Meghúzódtam egy nagyobb fa tövében, és mikor tiszta lett a levegő, felkapaszkodtam rá, elbújtam a lombjai között. Figyeltem. A teljes sötétségben és csöndben ereszkedtem le a kőkerítés tetejére, majd onnan lehuppantam a földre. Az épületben nem volt teljesen sötét, és idekint is világítottak lámpák. Az árnyékokat használtam fel észrevétlenségre. A levélben található információk szerint, a második emeletre kellett feljutnom. Meglapultam a fal tövében.
~ A bejáraton keresztül nem mehetek, egyiken sem. Túl feltűnő lenne csak úgy besétálni ~ Nyújtogattam a nyakamat, hátha meglátok valahol egy nyitott ablakot, de persze nem. Csak ott volt nyitva ablak, ahol fény is volt. Végül kerestem egy zártat. Aina hosszú, vékony tűjét használtam, hogy feltörjem a régi módi zárat. A tűt visszacsúsztattam a helyére, majd bemásztam az ablakon, amit vissza is zártam magam után.
~Huhh, bent vagyok.~ gondoltam kissé megkönnyebbülten, de rögtön meg is kaptam érte a magamét.
~ Ne engedd le a védelmed, a tánc még csak most kezdődik!.~ hallottam a fejemben. Tudtam én is, nagyon jól. Átvágtam a szobán, megálltam az ajtó mellett, résnyire nyitottam és kikukucskáltam. Egy folyosó volt előttem.
~ Ha emlékezetem nem csal…~ kezdtem bele
~Balra lesz a személyzeti lépcső~ fejezte be helyettem. Hallgatóztam, pár szobával arrébb beszélgettek, ezt leszámítva teljes volt a csönd. Kisurrantam a szobából és egyenesen a lépcsőnek mentem.
~Bingó~ Felsiettem rajta, végig a fülemet hegyezve. Egy alkalommal kis híján észrevettek, mikor már a második emeleten jártam. Majd megállt bennem az ütő, de gyorsan behúzódtam a nyíló ajtó mögé. Így sem mentem sokra, mert a férfi – a ruházatából ítélve a személyzet egyik tagja – így is észrevett. Meglepődni sem volt időm, olyan gyorsan történt, hogy a háttérbe kerültem. Aina egy gyors mozdulattal ütötte le, megmukkanni sem volt ideje. Aztán visszatértem. Belestem az ajtón, nem volt a közelben senki más. Az eszméletlent vonszoltam magammal, mert nem lett volna túl bölcs dolog ilyen jól látható helyen hagyni. Megkerestem a nekem kellő szobát, ott letámasztottam a holtsúlyt. Rögtön az asztalhoz léptem, elkezdtem átkutatni a fiókokat, mindent. Mikor megleltem, majdnem fejbe vágtam saját magam, annyira szem előtt volt. Jellemző. Kinyitottam a ládikát, amiben egy levelet találtam, de a sötétben nem tudtam elolvasni a címzést. Időm sem lett volna kibogarászni a betűket, mert ekkor benyitott valaki a szobába. Sietve Rejtettem el a ruhámban a levelet. A belépő, egy férfi volt. Nem kérdezett, rögtön támadott. Csupán hajszál híján kerültem el a támadást. Amit Aina megtanult, az rám is hatással volt, a testem emlékezett a mozdulatokra. Így esett, hogy reflexből gáncsoltam, ahogy lehajoltam a támadása elől. A mozdulatom nem ért célt, ellenfelem számított erre. Mire a következő mozdulathoz értem, már Aina mozgatta a testem. A férfi megállás nélkül támadott, kézzel-lábbal vegyesen. Aina könnyed-gyors mozdulatokkal tért ki előle és még visszatámadni is volt ideje. Tényleg sokat fejlődhettünk, mert a kezdeti ledöbbentség után, még követni is tudtam az eseményeket. A következő pillanatban már egy tőr közelített az arcunkhoz, bevonva lila lánggal. Pár fekete hajszál a földre hullott.
~Felhő~ hasított belém azonnal a felismerés. Ettől a pillanattól kezdve Aina is komolyabbra vette a kérdést, előhúzott néhány tűt. Nem tudom megmagyarázni, de olyan érzésem volt, hogy kifejezetten kezdi élvezni.
- Nocsak, tudsz mást is? – hallottam a hangom. Izgatottnak tűnt. Ellenfelünk támadott, Aina kitért kissé oldalra és felé, mintha a karjaiba kívánkozna. Bal tenyerével eltaszította a férfi mellkasát, közben a jobb kezében tartott tűvel megsebezte annak arcát. Az idegen fél szemöldökét felvonva mosolygott.
~Mi ez valami játék?~ szökött ki belőlem a kérdés.
~Nem egészen. erőpróba~ jött a felelet. Rá kellett jönnöm, hogy Aina ezt tényleg élvezte, ahogy az idegen is. Viszont elkövetett egy hibát. Mivel egy kicsit távolabb került, félköríves rúgásra lendítette a lábát. Aina lehajolt, lendületből indított gáncsot, a férfi elvesztette az egyensúlyát egy pillanatra, és amíg azt visszaszerezte, Aina ugrott. Karjait az oldalunkhoz húzta, bal lábbal elrugaszkodott a földtől, kinyújtott jobb lábával pedig erőteljesen orrba rúgta a hátra szaltó lendületével. Bal lábbal értünk földet.
~Mi ilyet is tudunk?~ döbbentem le.
~Amint azt a mellékelt ábra is mutatja~ Ellenfelünk nagyot csattant a mögötte lévő könyvespolcon, majd pár könyv helyezett el további dudorokat a fején. Ezen berágott. Felpattant és vérző orral esett nekünk. Aina hárítgatott és elhelyezte benne a tű és pengekészletét. Ellenfelünk mégsem állt meg, nagyon bedühödhetett. Egy alkalommal mi is bekaptunk egy csodásan kivitelezett rúgást, a falon koppantunk. Csupán a reflexeknek köszönhetjük, hogy egy cserép nem esett a fejünkre az ablakpárkányról.
~Cserép?~ ütött meg a felismerés.
~Nem rossz ötlet~ Aina már vágta is hozzá a cserepet.
~Hát én nem erre gondoltam~ ~Mit akarsz csinálni? Virágot növesztesz és odaadod neki, hogy ne haragudjon?~ jött a csípős reakció. Valóban, Aina nem bízott sosem annyira ebben a képességünkben, hogy elhiggye önvédelemre is lehet használni.
~Csak figyelj!~ és visszavettem bal kezem felett az irányítást. A mellettünk lévő kupac föld felé helyeztem a tenyerem és két növényt hívtam életre. Az egyik egy gyönyörű, de mérgező virág volt, a másik pedig egy olyan növény, amely hosszú, hegyes tüskékkel védekezett az állatok ellen. Aina megértette mit tervezek, visszaengedtem neki az irányítást. A virágot a hajunkba tűzte, a másikat pedig gyorsan megszabadította pár tüskéjétől. Ellenfelünk nem kívánta kivárni a terv végét, támadott. Elgurultunk előle, Aina talpra pattant és a hajunkban lévő virágba mártotta a tüskéket. A következő támadás alkalmával már nem tért ki, csupán arra ügyelt, hogy a tőr ne találjon el minket. A férfi nyakába állította a kezében lévő tüskéket, majd elvetődött mellőle. A férfi megszédült. Próbált talpon maradni, de nem bírta sokáig. Végül térdre rogyott, majd hason elterült. Ekkor Aina odalépett hozzá, a hátára fordította és gyorsan visszavette tőle kedvenc fegyvereit. Ekkor már hallottuk a közeledő hangokat.
~Túl nagy zajjal járt, a kis erőpróbád, észrevettek~ korholtam.
~Tudom, bocsi-bocsi~ ezzel lezártnak tekintette a témát. Odaugrottunk az iménti ablakhoz, kinyitottuk. Újra a föld felé helyeztük a tenyerünket és egy indát növesztettünk belőle. A növény gyökerei a parkettába vájtak, megkapaszkodtak. Már az ablakban térdeltünk, leereszkedésre készen, amikor újabb emberek léptek be az ajtón. Aina mosolyogva pát intett nekik, majd leereszkedett az indán. Ekkorra már eldöntöttem, hogy mindig fogom magamnál hordani egy kevés földet, biztos, ami biztos. Futólépésben hagytuk el a kertet, a kerítést, majd a környéket is. Első utunk a nem túl messzi erdő volt, mert ott sok a búvóhely és oda hiába követnek. Egy fa lombjai között találtunk menedéket. Még jó ideig hallottuk a minket kereső hangokat, de nem találtak meg. Elfáradtam, elnyomott az álom.
Mikor magamhoz tértem, már túljutott a delelőn a nap. Megdörgöltem a szemem.
~Sikerült~ gondoltam, miközben elővettem a levelet. Legnagyobb döbbenetemre nekem szólt.
„Kedves Camille és Aina!
Ha ezt a levelet most a kezedben tartod, akkor sikerrel elvégezted a próbát. Ennek nagyon örülök, büszke vagyok rád. Ám szomorúsággal is eltölt, mert ez azt jelenti, hogy el kell válnunk. Többé nincs szükséged a segítségemre, se rám. Levelem alján találsz egy számlaszámot, ez a tiéd. Van rajta egy kisebb összeg, ennek a segítségével egy ideig boldogulnod kell. Nem örömömben teszem, amit teszek, ez volt apád kérése, végakarata. Vigyázz magadra, kívánom, hogy utadat siker övezze.
Erik Milena”Hát így történt. Halvány, szomorkás mosolyra húzódik a szám. Rég nem láttam már Eriket. Felbámulok a csillagokkal pettyezett sötét égre, melynek közepén ott terpeszkedik a hold.
~Camille, induljunk vissza, mielőtt megfázol~- Persze-persze. Már megyek is. – kelek fel ültömből, és kényelmesen sétálva magam mögött hagyom kedvenc erdőmet.
Egyéni fegyverNeve: Aghi Avvelenati / Mérgezett tűk
Típusa: közelharci, középtávolsági
Kinézete:6 db fémből készült, megerősített, kb 10 cm hosszú tű, vagy növényről származó tüskék. A fegyver másik fele, a hajában viselt mérgező virág.
Speciális képessége/képességei:A virágba szúrva a tűt, arra felkerül a méreg. Lehet vele szúrni, vágni, lehet dobni is. A virágot és így a mérgeket is lehet cserélgetni.
Háromféle mérget használ:
- Az első egy eléggé enyhe, időszakos hatású méreg, amely heves szívdobogást, rosszullétet eredményez, a szervezetbe kerülés után kb. 5-10 perccel, ez egyénenként változó lehet.
- A második fajta szintén nem halálos, a szervezetbe kerüléstől számított 2 percen belül ideiglenes bénulást, adagtól függően pedig fél 20 perc elteltével ájulást is okozhat. A hatás időtartama mennyiségtől függ.
- A harmadik méreg igen erős, minden esetben gyors halálhoz vezet, az idegrendszert támadja meg, hatása hasonlít a kígyók által használt idegmérgekéhez. A szervezetbe kerülés után, egy órán belül teljesen lebomlik, kimutathatatlan.
Tárgy: Camille (Aina) Milena 