Orianna

Orianna

Nem: Lány
Kor: 16
Származás: Svéd
Láng: Nap

Jellem:
Mindennapok
Orianna a mindennapokban egy átlagos, csendes, visszahúzódó lány. Az átlagemberek kerülik őt a sebhelye, és szeme miatt. Kissé fél az emberektől, túlreagál dolgokat, mások közeledését, főleg az ellenkező nem közeledését molesztálásnak fogja fel. A kétértelmű dolgoknak szinte minden esetben a rosszabbik értelmét veszi észre. Az emberekkel, ha beszélget, akkor azt úgy teszi, hogy arcának bal felét, ahol a sérült szeme van, elfordítja a beszélgető partnertől, és oldalról néz rá ép szemével. Ha épp nem tudja az arcát elfordítani (mert több emberrel beszél), akkor elkezdi haját babrálni, ezzel eltakarva a szemét. Egyik legkedveltebb időtöltése az
anime-nézés.
Orianna viselkedése, jelleme, és céljai őt a többség szemében gonosszá teszik. Meglehetősen önző, saját céljai érdeklik csak, másoknak csak akkor segít, ha abból neki is haszna származhat.
Barátok
Oriannának kevés barátja akadt élete során. Barátai mellett azonban sokkal nyitottabb, szemét nem takarja, mosolyogva beszélget velük, és sokkal beszédesebb is. Nem kezdeményező típus, éppen ezért nem fog másokhoz közeledni.
Szerelem
Oriannának barátból is kevés akadt, nem hogy szerelemből. Ezért Yandere lett. Ha egy fiúval kölcsönös, amit éreznek, akkor azt a fiút elárasztja szeretetével, körberajongja. Ám ha említett fiú veszélybe kerülne, esetleg annak a lehetősége áll fenn, hogy egy másik lány lecsapja őt Orianna kezéről, akkor Orianna a konkurenciát a legegyszerűbb módszerrel likvidálja, megöli.
Munka
Orianna lelkiismeretes és szorgalmas, ha munkáról van szó. A feladatokat betűről betűre végzi el, és a lustálkodókat, naplopókat, vagy azokat, akik csak fél munkát akarnának végezni megbünteti.
Harc
Orianna kardját, Fényhozót, inkább védekezésre használja, és képességeivel próbál az ellenfél fölé kerekedni. Ám ha tudja, hogy ellenfelének semmi esélye ellene, akkor jobb esetben csak megalázza célpontjait, rosszabb esetekben meg is öli őket.
Célok
Orianna két nagy célja, hogy megtudja pontosan mely nap van a születésnapja, és hogy valamilyen módon visszanövessze elvesztett szemét.

Fényhozó
Orianna hagyaték kardja, a katana, Fényhozó. Kinézetre teljesen hétköznapi, fekete markolat, fekete, kerek keresztvas, fekete tok. Orianna a tokot a hátára kötve hordja. Különlegessége, hogy csak Orianna képes a kardot megérinteni, ha a tokon kívül van. Bárki más, aki forgatni próbálja, annak a kezét égetni kezdi a markolat (kesztyűn át is), és egy olyan érzése támad, hogy azonnal meg kíván szabadulni a fegyvertől.

Kinézet:
Orianna meglehetősen alacsony, körülbelül 143 centiméter magas.
Öltözet: Orianna ruházata egy fekete redős szoknyából áll. Lábbeli gyanánt egy térde aljáig érő fekete fűzős csizmát visel. Felül egy sötét-szürke inget visel, amit derekánál egy öv fog át, amin kétoldalt egy-egy kistáska van. Bal kezére olykor-olykor, kedve szerint egy könyékig érő fekete kesztyűt húz.

Spoiler:

Új Nap

Svédország, Linköping
A hó erősen hullott, szünetet nem ismerve. A helyieknek szinte már fel se tűnt, mert két hete megállás nélkül esett. Bár délután négy óra van, mégis olyan sötét, mintha éjfél lenne: 11-kor kel a nap, három órával később nyugszik.
A város központjának egy kis utcájában nem sokan jártak, hiszen munkanap van, és még munkaidő is. Azon kevesek, akik erre jártak csak diákok voltak, munkakerülők, vagy olyanok, akik szabadságon voltak. Gondolataik, mintha ezer ember lelke eggyé vált volna, mind ugyanaz körül forogtak, hogy mit vegyenek ismerőseiknek a közelgő karácsonyra, és hogy mit csináljanak szilveszter este.
Egyedül egy ember gondolatai jártak máshol. Egy fiatal lány fordult be az utcába. Léptei óvatosak voltak, lassúak, kimértek. Külseje semmiben nem különbözött a helyiektől: alacsony termet, szőke haj, kék szem. Ami kiemelte őt a tömegből, az a viselkedése volt, fejét félig leszegve tartotta, arcán távolról meglátszott az aggodalom és elkeseredés minden jele. Nem sírt, nem sírhatott, mert keresett valamit, és a könnyektől csak elvakult volna. Szeme az utca egyik oldaláról a másikra cikázott, gyors pillantást vetve minden épületre. Tudta jól, mit keres, tudta, hogy itt van, ebben az utcában, csak azt nem, hogy pontosan hol. A keresést nem adta fel, nem adhatta fel, az élete múlt rajta.
A lány nem akart magára figyelmet vonni. Percekig sétálhatott a járda letaposott hó felületén, az autók zaja nem is hallatszott már onnan, ahonnan jött. Végül aztán megakadt a szeme keresett célján. Nem volt boldog, amiért megtalálta, csak elé sétált, és az utca túloldaláról nézte hosszan a három emeletes épületet. Alaposan kitűnt a környező házak közül, egyik sem volt emeletes, csak ez az egy, és kertje is sokkal nagyobb volt. Ablakain rács, az ajtó felett pedig egy tábla hirdette: Árvaház.
A lány arcára keserű mosolyt erőltetett, maga se tudta miért, hiszen senki sem törődik vele, talán csak önmagával akarta elhitetni, hogy jól cselekszik. Szemében ekkor jelent meg egy könnycsepp, az is véletlenül, a többit sikerült visszafojtani. Lenézett, de nem a földet nézte, egyik kezével végig simította a hasát, és suttogott valamit olyan halkan, hogy akkor se lehetett volna hallani, ha közvetlen valaki fülébe mondja azt. Ekkor felpillantott újra, és meglátta, hogy az árvaház egyik földszinti ablakából egy felnőtt nő figyeli őt. Mikor szemük találkozott, az árvaházi dolgozó azonnal az ajtó felé indult, hogy megkérdezze a lánytól, hogy tud segíteni valamiben, de mire kiért a lánynak hűlt helyét találta csak. Furcsállta a dolgot, hogy így elszaladt, ilyet még nem látott, viszont terhes fiatalkorúakból bőven eleget.

Az árvaház dolgozónője az a nap után minden nap többször is kinézett az ablakon, nem látja-e újra ott azt a szőke lányt, ahogy az épületre bámul, de sose jött vissza. Azon kapta magát, hogy erre a kollégái is rákaptak, és segítettek neki lesben állni, de mind kudarccal járt.
Az idő aztán telt, eljött a karácsony, az újév, a húsvét, a nyár, és végül az új tanév is, de a titokzatos lányról még mindig semmi hír. Sokan már feladták a reményt, hogy viszont látják. Talán talált magának egy másik árvaházat, gondolták.
Egy reggel a nővérek arra ébredtek, hogy sírni hallják az egyik gyereket. Nem volt számukra ez idegen, testük automatikusan tette, amit tenniük kell, ám miután ellenőriztek mindenkit, furcsállták, hogy egyik sem sírt, de még mindig hallják a hangot, igaz, most tompábban. Néhányan arra gyanakodtak, hogy kísértet szállta meg a házat, mások, akik reálisabbak voltak visszamentek a szobájukba, ahol élesen hallották a sírást, és füleltek honnan eredhet. Nem tartott sokáig, hogy észrevegyék, hogy a hang kintről jön, de melyik gyerek lehet odakinn ilyen korán reggel? A nővér, aki annak idején észrevette a szőke lányt, felvette a kabátját, és kiment megnézni a sírás forrását. Nem kellett sokáig keresnie, a bejárati ajtó melletti ablak alatt már ott is volt egy kartondoboz, benne egy gyermek rengeteg sok pokrócba bugyolálva, és mellette egy katana. A nővér nem vacillált, felvette a dobozt, és bevitte. Néhány nővér „kicsomagolta” a gyermeket, és megállapították, hogy egy kislány az, ezek után megpróbálták a korát megállapítani, de még foga se volt, ezért úgy gondolták, hogy csak nemrég engedhették ki a korházból. Átkutatták a dobozt, hátha találnak benne egy levelet, de a születési anyakönyvi kivonaton kívül semmit nem találtak. Az újszülöttet Oriannának hívták, és a nővérek úgy döntöttek, hogy a vezetéknevét figyelmen kívül hagyják, hiszen ha jön valaki, aki örökbe fogadná, az úgyse fog a vezetéknevével foglalkozni, hanem az esetek nagy részében a saját nevére veszi őt. Egy nővér fogta a gyermeket, és elvitte megfürdetni, egy másik pedig a kardot feltette aukcióra. A fegyver hamar vevőre talált, egy gyűjtő vette meg, aki hamar el is utazott érte, hogy átvegye, kifizette, és távozott is. Három nappal később, mikor az egyik nővér vásárolni indult volna arra lett figyelmes, hogy a kard, ami Oriannával együtt érkezett becsomagolva ott fekszik a bejárati ajtó előtti lábtörlőn. A csomaggal nem érkezett levél, és miután felhívták a gyűjtőt, hogy miért küldte a fegyvert vissza, és hogy kéri-e vissza a pénzét csak szó nélkül letette a telefont. A babonás nővérek átkozottnak vélték a kardot ezért, de a reálisabbak azt gondolták, hogy nem nyerte el a gyűjtő tetszését. Miután sikerült még négyszer eladni a fegyvert, és visszakapni úgy, hogy a vevő nem kérte a pénzét vissza, és beszélni se akart soha többé az árvaház dolgozóival, a nővérek úgy döntöttek, hogy megnézetik a kardot a helyi lelkésszel, de ő maga is tehetetlen volt. A szentelt víz, és a kereszt semmi látható változást nem eredményezett a fegyveren. A lelkész szerint a fegyver vagy inkább áldott, ám ez az áldás Oriannához köti, vagy oly mértékben átkozott, hogy azon földi erő már segíteni nem tud. A nővérek ekkor úgy döntöttek, hogy elzárják a fegyvert, mivel az nem való gyerekek kezébe, és majd megkapja Orianna, ha elég időssé válik hozzá.

Félhomály

Négy év telt el azóta, hogy Orianna az árvaházba került. A csecsemőből gyermek lett, akinek arany haját a nővérek sajnálták levágni, ezért hagyták neki nőni. Úgy gondolták, hogy életvidám viselkedése, gyönyörű, égszínkék szeme, és okossága miatt hamar találnak neki családot, de a sors nem azt hozta, amire a nővérek gondoltak. A potenciális örökbefogadók mindig felteszik azt a kérdést, hogy „van-e a gyermeknek magántulajdona?” ez a kérdés akkor fontos, ha a gyermek esetleg örökölt valamit, például egy házat. Ám Orianna egyetlen öröksége a kard volt, és elég volt csak a fegyvert megemlíteni, és a szülő-jelöltek már húzták is a szájukat, vagy összenéztek. Ám akik ezek után továbbléptek, megkérték a nővéreket, hogy meséljenek a fegyverről, tisztaszívűek voltak, ezért nem hallgatták el a részleteket, elmesélték, ahogyan megpróbálták eladni a kardot, és ahogyan az mindig visszatalált az árvaházba, elmesélték azt is, hogy megnézették a lelkésszel. Ezek után mindenki végleg lemondott a lányról, és vagy más gyermek után néztek, vagy távoztak.
Így Orianna sokáig maradt az árvaházban, tartós barátai nem akadtak, mert mindig vittek el gyerekeket, és mindig érkeztek újak, de mindenki szerette őt, és ő is szeretett mindenkit. A nővérek felfigyeltek arra, hogy Orianna furcsán gyorsan regenerálódik, természetesen nem emberfeletti mértékekben, azonban horzsolásokat, kisebb zúzódásokat, vágásokat egy nap alatt begyógyít a szervezete.
Egy napon egy vak fiú érkezett az árvaházba, alig volt egy évvel fiatalabb, mint Orianna, mégis hamar kialakult köztük valami, ami örök barátságnak indult. Orianna segített a fiúnak tájékozódni, mivel az nem látott semmit, szemeit mindig csukva tartotta, sokan csúfolták is ezért, mert szerintük mindig aludt.
A fiú már vagy három hete az árvaházban lehetett, mikor a nővérek arra lettek figyelmesek, hogy Orianna bal szeme vörös, helyenként felhorzsolt.
-Mi történt? Elestél? Megütötted magad? Gyere, ellá… - de a lány félbeszakította.
-Nem, csak… csak viszket. – A nővér tudta, hogy nem normális, ha egy gyerek véresre vakarja magát, főleg nem a szemét. Leápolta neki, és megkérte, hogy többet ne vakarja, vagy legalábbis ne annyira, hogy vérezzen. A nap hátralévő részén figyelemmel tartották őt, és valóban nem dörzsölte a szemét már, néha végighúzta rajta a ruhája ujját, de az úgyse képes kárt tenni benne.
Az éjszaka folyamán azonban a nővérek, az egész árvaház, és talán még a szomszédok is velőtrázó sikolyra ébredtek. A gyermekek megdermedtek félelmükben, sokan be is vizeltek. Az összes nővér egyként ugrott ki az ágyból, rántotta magára hálóköntösét, és szaladtak megkeresni a sikoltás forrását. A zaj a sikoltás után se halt el, csak azt felváltotta bömbölő gyermeksírás. Amerre jártak felkapcsolva hagyták a villanyokat, benyitottak minden szobába, végül a folyosón futottak össze az egyik lánnyal, akin meglátszott, hogy a rémülettől alig áll a lábán, a falba kapaszkodik, arca holtsápadt, bizonyára hatalmas lelki erőre volt szüksége, hogy kimásszon az ágyból, és kijöjjön a folyosóra. Ő szolt a nővéreknek, hogy a sikoltás az ő szobájából eredt, és Orianna volt az. A nővérek egy testként mozogva vették az irányt a szoba felé, az ajtó már nyitva állt, azonnal felkapcsolták a villanyt, ám a látványtól le is oltották azt. Néhány nővér azon nyomban kimenekítette a bennlévő gyerekeket, míg mások őrt álltak, hogy akik felbátorodtak a kíváncsiságtól, azok ne tudjanak a közelbe jönni, és egy nővér azonnal a telefonhoz szaladt, hogy orvost hívjon. Két nővér maradt a szobában csak, becsukták maguk mögött az ajtót, és csak ezek után kapcsolták a lámpát vissza. A látvány, ami fogadta őket, felforgatta a gyomrukat. Orianna az ágyában ült, jobb kezével jobb szeméből törölgette a könnyeket, míg bal kezével bal szemét takarta. Bal keze, arcának bal fele, a fal, és a paplan csupa vér, a takarón még látszott valami halványsárga folt is. A nővérek odaléptek hozzá, és köntösük szárával kezdték könnyes arcát törölgetni, fejét simogatták, próbálták csitítani. Mikor elhallgatott, az egyik nővér megkérte, hogy vegye el a kezét a szeméről, de nem volt hajlandó. Alig, hogy kimondták az ajtón benyitott az orvos, a nővérek azonnal félre álltak, hogy helyet adjanak neki. Elkezdte egyikőjük mesélni neki, hogy mi történt, de az orvos csak leintette, hiszen már hallotta a történetet.
-Megmutatod nekem a szemed? – kérte az orvos, de Orianna nem működött együtt. Az orvos gyengéden megfogta kezét, amivel a véres szemét takarta, és elhúzta onnan, aminek következtében Orianna jobb keze csapódott a szemére.
-Lefognák, kérem? – Az egyik nővér engedelmeskedett, és lefogta Orianna két kis kezét, aki kapálózással válaszolt az „erőszakra”. Hogy meg tudják vizsgálni, a másik nővér a lábait fogta le. Az orvos gyengéden széthúzta a lány szemhéját, és ha az iménti látvány nem lett volna elég a nővéreknek, most újra felfordult a gyomruk. Orianna szemhéja mögött többé nem volt szemgolyó, szemürege üresen, vörösen tátogott, fenekén összekeveredve a vér, és a szemgolyó csarnokvize ült, leghátul pedig a szemmozgató izmok álltak, immáron céltalanul, mint egy döglött tintahal.
-Nézzenek félre, ha nem bírják. – A nővérek így is tettek, az ilyenhez edzett gyomor kell. Míg az orvos végzett a kezeléssel újabb sorozat vérfagyasztó sikítás törte meg a hajnali csendet.

-Mi történt, doktor úr? – A doktor felsóhajtott.
-Úgy fest, a lány kikaparta a saját szemét. Csinált bármi furcsát az elmúlt egy héten?
-Nos… igazából tegnap délután vettük észre, hogy vakarja a szemét, de miután bebalzsamoztuk, abbahagyta.
-Érdekes… Szeretném látni az összes látáskárosult gyerek aktáját, ha lehetséges, helyezzék előre a legújabb érkezőt, és haladjanak folyamatosan a régebbiek felé.
A nővérek úgy tettek, ahogy az orvos parancsolta, rövidesen egy kis kupac aktát adtak a kezébe, az orvos helyet foglalt, és hozzá is látott, hogy átolvassa őket. Hamar rá is talált arra, amit keresett, rögtön a második akta volt az. A vak fiúé. Az orvos félrehívta az összes nővért a gyerekektől, és akkor is csak suttogva beszélt.
-Értesítenem kell a járványügyet. A vak fiú egy nagyon ritka parazitát hordozott magában, ami viszkető érzést kelt az ember szemgödrében. Ezt felnőttek egyszerűen tudják korrigálni, nem vakarják, és azonnal orvoshoz fordulnak, de gyerekek esetében látják, mi történik. Ellenszer azonban van, és még ma be kell oltani mindenkit ellene.
Minden kicsinek örök emlékké vált az az éjszaka, amikor is Orianna miatt felverték őket az éjszaka közepén, legszebb álmukban, és se szó, se beszéd teleinjekciózták őket. Mindenki meggyűlölte ezért őt, bosszúból kiközösítették, és csúfolták: boszorkának nevezték. Boszorka, aki kikaparja mások szemét. Orianna pedig bosszúból a vak fiút dobta el magától, elvégre, szerinte miatta történt meg mindez.
A hónapok szálltak, újabb gyerekek érkeztek folyamatosan, és vittek el régieket, és újakat is egyaránt, de Orianna legendája mindig életben maradt, és mindig óva intettek másokat tőle.

A Nap helye a Hold mellett

-Kérem ne dohányozzon az épületben!
Kapta fel azonnal minden gyerek a fejét. Ritkán történt meg, mikor egy felnőtt rendet bontott.
-Ez egy pipa. – válaszolta egy finom női hang, ami mégis tiszteletet parancsolt.
-Akkor se füstöljön az épületben!
-Hai… hai. – Válaszolta a nő, és eloltotta az említett pipáját.. – Szeretnék örökbe fogadni egy gyereket.
-Hogyne, kérem mutasson egy személyigazolványt, és várjon türelemmel, míg utánanézünk, hogy minden jogi háttere meglegyen a procedúrának.
Pár pillanattal később a lobbiból az udvarra kísérte az egyik nővér a vendéget. Ekkor tudták csak a gyerekek őt szemügyre venni. A nő meglehetősen magas volt, néhány férfit is megszégyeníthetett magasságával. Majd 190 centiméter magas volt, bőven egy fejjel fölétornyosult mindenkinek, és karcsú volt, ami még jobban rátett magasságának illúziójára. Haja szőke volt hátul kontyba fogva, az elején a közepe hátra tűzve, kétoldalt lelógva. Szeme lila volt, és sokkal szélesebb, és szűkebb, mint a többieké. Arcáról, és akcentusából lerítt, hogy nem európai. Bal szeme alatt egy éktelen vágás húzódott, ugyanúgy, ahogy szeme felett, a homlokán vízszintesen, még ezekkel a sebekkel is vonzónak lehetett mondani a lányt. Szájából a kioltott pipa lógott. Ruházata szokatlan volt: egy fekete kimonó, piros obival átkötve, amit egy lila öv tartott a derekán. Kimonójának bal ujja hiányzott, és a lába is ki volt bal oldalt vágva. Lábait combközépig érő négyzetrácsos harisnya fedte, lábán tradicionális japán fapapucs volt, ami hangosan kopogott a köveken.
A nő rezzenéstelen arccal, csak szemeit mozgatva pásztázta az udvaron játszó gyerekeket, mígnem egyikükön megakadt a szeme.
-Ő ott, a feketefenyőnél…
-Jajj, azt a fiút nem ajánlom egy ilyen fiatalasszonynak, mint maga, egy kissé hiperaktív…
-Nem a fiú. A lány, a hosszú, arany hajjal.
-Oh, a félszemű?
Ettől a kijelentéstől megrándult a vendég sebhelyes szeme, és két kézzel megragadta a nővér ruhájának nyakát.
-Ne merészeljen másokat a külsejükről megítélni! – dühe amilyen hirtelen jött, olyan hirtelen távozott is, és elengedte a nővért.
-Elnézést, csak két hete vagyok itt… de maga is a hajáról azonosította őt be.
-Haja mindenkinek van, ha kihullik, az se nagy tragédia, kivétel, ha ke… mou… the.
-Kemoterápia?
-Igen… kivétel, ha valaki arra jár. Szóval, meséljen nekem róla.
-A többiek nem szeretik. – A vendég felhúzta egyik szemöldökét, a gesztust észrevette a nővér is. – Volt nemrég egy kis balesete, egy fertőző betegség miatt kiszedte a saját szemét, és tartva a járvány lehetőségétől beoltattunk mindenkit, azóta a gyerekek boszorkánynak tartják.
-Szeretnék vele beszélgetni.
-Csak nyugodtan, már nem fert…
-Megint kihoz a sodromból. – azzal intett, és otthagyta a nővért.

Spoiler:

A fa alatt ültem, nem volt más dolgom, így inkább ide menekültem, az árnyékba. Nem akartam az épületben lenni, lehetek ott majd eleget télen, meg este, inkább itt kinn élvezem a szabad levegőt.
A magas, nő felém sétált, beért a fa alá, haja csúcsa a fa alsó ágait súrolta.
-Szia. – mondta változatlan fapofával, de olyan hangon, mintha csak egy régi barátjának köszönt volna.
-Jó napot… kívánok. – válaszoltam neki, arcom bal felét elfordítva tőle, nem akartam, hogy a szememről kérdezzen. Bár neki is sebhely van a bal szeme alatt, lehet ő is vak rá?
-Mi jót csinálsz?
-Semmit…
-Hogyhogy? Tán nincs miben kedved lelni? – akcentusa miatt nagyon nehezen értettem néhány szavát.
-De… van.
-Akkor nem vagy egy játékos típus, aki sokáig tud ugyanazzal játszani?
-Nem tudom… játszanék…
-Akkor miért nem játszol?
-Mert a többiek… nem engednék.
A vendég felnézett, szemeivel végigmérte az udvart, a játékokat, a játszadozó gyermektömeget. Tartott egy kis szünetet, közelebb hajolt, és újra megszólalt, suttogva.
-El szeretnél innen menni?
A kérdéstől meghökkentem. Ugyan hová mennék? Ugyan kinek kellenék én? Félrenéztem a nőről, nem akartam a kérdésére választ adni. Egy kicsit várt, majd folytatta.
-Ha akarod, én elvihetlek innen… csak egy szavadba kerül.
Kijelentése melegséggel töltött el. Végre valaki, aki örökbe fogadna. De miért engem? Olyan sokan vannak rajtam kívül, akik egészségesek. Újra ránéztem.
-Komolyan? Örökre? Ígéri? – Elmosolyodott, és feltartotta jobb kezét, ökölbe szorítva, egyedül kisujja volt kinyújtva.
-Természetesen komolyan mondom, és ígérem. – mosolygott.
-Miért tartja ide a kisujját?
-Oh… - visszahúzta a kezét. – Ahonnan én jövök, ott így szokás ígéretet kötni, hogy összefonjuk a kisujjunkat. Nos, akkor ne lopjuk az időt, a nővér már vár.
A kezét nyújtotta, amit el is fogadtam, felsegített a földről, és kézen fogva sétáltunk a nővérhez, útközben mindenki alaposan megbámult minket, sokan összesúgtak. Az irodába mentünk, ahol rengeteg lepecsételt papír, érthetetlen beszéd, és egyeztetés után végre elengedtek minket a nővérek. Összepakoltuk azt a kevés holmimat, amit négy év alatt kaptam, és végül a nővérek még súgtak valamit örökbefogadómnak, majd átadtak neki egy hosszú dobozt.
-Szabad vagy. – mondta a magas nő, amint kiléptünk az árvaház kapuján. Tényleg, még nem is tudom a nevét.
-Mi a neve? – Arca újra pókerarc lett.
-Erről egy kicsivel később, és nyugodtan tegezz. – Kézen fogva húzott az utca sarkáig, ahol aztán befordultunk, és egy parkolóba vitt, ahol beültetett egy piros autó hátsó ülésére, majd beszállt mellém. A sofőr egy teljesen hétköznapi férfi volt, azt leszámítva, hogy ázsiai. Fehér ing, farmernadrág, fekete bőrcipő, napszemüveg, fekete haj. Örökbefogadóm mondott neki valamit a saját nyelvén, amit nem érthettem, és az autó elindult.
-Akkor mesélek. – Fordult örökbefogadóm hozzám. – A nevem Tsukuyo, idén leszek 22 éves, Japán származású vagyok. A te neved pedig Orianna, idén leszel 5. Gondolom most azt szeretnéd tudni, hogy miért épp téged hoztalak ki az árvaházból?
-Igen…
-Történt veled, vagy csináltál bármi furcsát az árvaházban? – Biztos a szememre utal, ezért letakartam azt fél kezemmel, és elfordultam tőle. – Nem arra gondolok. Sokakkal történik baleset, sokan betegszenek meg, és veszítenek el testrészeket. Ne haragudj, ha megbántottalak… amint megismered a világot, rájössz, hogy annyira nem is szokatlan a… szemed. – Szavai megnyugtatóak voltak, ezért visszafordultam hozzá.
-Talán… a nővérek szerint feltűnően gyorsan gyógyulnak be az apró sérüléseim.
-Igen, ez az! És szerinted, mitől van mindez?
-A nővérek szerint…
-Csudába a nővérekkel, nem az ő véleményükre vagyok kíváncsi, hanem a tiédre!
-Én… nem tudom… varázslat?
-Varázslat, bűbáj, boszorkányság, szemfényvesztés. Hívták már sok mindennek, de még túl fiatal vagy a részletekhez, majd mindenre rátérünk pár év múlva, addig is itt fogok veled élni Svédországban, megtanítunk Japánul, és költözünk is az országunkba vissza. Ő amúgy Ishimura, de nem beszél svédül.

Négy évig maradtunk még Svédországban. Ez idő alatt Tsukuyo, a tankötelezettség miatt beíratott engem egy iskolába, mikor hat éves lettem. Nem volt itt se sok barátom a szemem miatt, de csak két évig kellett elviselni őket.
8 éves koromban, mikor már folyékonyan tudtam japánul, elhagytuk Svédországot, és Tsukuyo hazájába költöztünk, pontosan Tokió Yoshiwara negyedébe.

A napfény úgy ragyog a bűnösökre, ahogy az ártatlanokra

Yoshiwara, Tsukuyo meséi alapján régen Tokió vörös lámpás negyede volt. Mivel ma már büntetett az emberkereskedelem, és a rabszolgaság, ezért nem sok dolgozó akad ezekbe a létesítményekbe, így sok átalakult inkább vendéglátó egységgé. Tsukuyo is egy Hostess klubban dolgozott. Nem örömlány volt, inkább pincér. Annyi volt a napi teendője, hogy beszélgessen és italozzon a férfi vendégekkel.

-Emlékszel még arra, mikor Svédországban kérdezted, hogy valójában miért gyógyulnak gyorsan a sebeid? – kezdte egy hétvégi ebéd után Tsukuyo.
-Igen.
-Ha még érdekel, akkor elmesélhetem, de ez egy hosszú mese lesz. – Bólintottam, és nyögtem egy „ühm” hangot, ahogy tőlük ellestem. Ez igent jelent náluk.
-Minden embernek van akaratereje, van, akinek ez gyengébb, van, akinek erősebb. Néhány ember a múltban úgy gondolta, hogy saját irányításuk alá kívánják ezt a hatalmat hajtani, ezért varázsgyűrűket hoztak létre, amikkel képesek alakot adni ennek az erőnek, kihasználni a lehetőségeket, amiket ez az erő ad, és azzal csodákat tenni.
-Te tudsz ilyet használni? – Arca mosolya nem változott semmit, látszólag nem zavarja se a kérdés, se a válasz.
-Nem, nekem sosem sikerült, de szerintem… szerintünk neked menni fog.
-Szerintetek?
-Igen. Azok az emberek, akik képesek ezt az erőt használni családokba tömörülnek. Ezeket a családokat maffiának szokták nevezni. Én a családban csak szóvivő vagyok, ezért nem is baj, ha nem tudom ezt a hatalmat használni. Az volt a feladatom, hogy Svédországban keressek ígéretes gyermekeket, és hogy megtanítsuk nekik ezt a „mágiát” használni. Sajnos én csak téged találtalak. Esetleg kérdésed van?
Megráztam a fejem, jelezve, hogy nincs.
-Akkor adnék is neked egy gyűrűt, ami a főnök szerint megfelelő lesz neked. A gyógyulásod, és a hajad színe miatt azt mondta, hogy elsőnek a Nappal kéne megpróbálkoznunk, úgyhogy tessék. – azzal letett egy gyűrűt az asztalra elém. – A láng előhívása elsőre nagyon nehéz, nem sokaknak sikerül elsőre, csak sokadjára, de utána egyre egyszerűbb és egyszerűbb lesz. A gyakorláshoz ajánlom a kertet. Nem szeretnénk, ha valami véletlen felrobbanna a házban. – mondta mosolyogva.
Mivel más dolgom úgyse lett volna, csak a televíziót nézni, ezért kimentem az udvarra, felhúztam ujjamra a gyűrűt, és megpróbáltam használni. Kitartottam magam elé a kezem, és elképzeltem, ahogy egy Napsugár lő ki belőle. Szemöldököm összevontam, fogaim összeszorítottam, és minden erőmmel azon voltam, hogy sikerüljön. Tsukuyo az ajtóból figyelte próbálkozásom. Ahogy mondta, elsőre nem sikerült.
-Rosszul csinálod. Valami olyasmit kell, amit nagyon szeretnél, legyen az bármi. Biztos van valami, amit el szeretnél érni, amin változtatnál.
Szavai megfogtak. Amin változtatnék? Két kezem a bal szememhez emeltem, fogaim újra összeszorítottam, és felkiáltottam:
-Gyógyulj be!!!
Tsukuyo arcán látszott, hogy drukkol, mosolyogva nézte próbálkozásom, amit ő tudott, hogy úgyse sikerülhet. Azonban mosolyát felváltotta a döbbenet, mikor a gyűrű felragyogott. Éreztem egy enyhe melegséget a szemhéjamon, ami addig tartott, amíg a kezem ott tartottam, mikor leemeltem, Tsukuyo azonnal odaszaladt, és megkért, hogy nyissam ki a szemem. Sok év után először újra kinyitottam, eleinte nehéz volt, már megszoktam, hogy mindig csukva van, de hiába nyitottam ki, nem láttam vele. Csak ép szememmel láttam Tsukuyo csalódott arcát.
-Talán egy szemgolyó visszanövesztése túl nagy feladat így elsőre, de talán… - Azzal egyik körmét belemélyesztette a tenyerébe, ami lassan vérezni kezdett. – Talán megpróbálhatnád ezt. – mondta.
Kezét a kezembe helyeztem, és arra gondoltam, hogy nem akarom, hogy Tsukuyo fájdalmat érezzen. Egy darabig még a kezén tartottam a kezem, majd mikor visszahúzta, a sebhely eltűnt.
-Látod, megy ez. Most van itt még valami. – Azzal visszament a házba, és kihozta azt a hosszú dobozt, amit még az árvaházban adtak neki a nővérek. – A nővérek elmondása szerint ez melletted volt, mikor megtaláltak. Azt mondták, hogy megpróbálták számtalanszor eladni, de mindig visszatért az árvaházhoz.
Felnyitotta a dobozt, és kivett belőle egy katanát, ami akkora volt, mint én.
-Hogyhogy mindig visszakerült?
-Senki nem akart róla beszélni. A főnökkel kipróbáltuk, hogy mi a trükkje. Amíg a tokban van, addig bárki hozzáérhet, de amint a penge szabaddá válik, és fogják a markolatot, szabad kézzel, vagy esetleg kesztyűben, vagy kendővel, akkor annak az embernek perzselni kezdi a kezét, olyan érzés fogja el, hogy meg kíván szabadulni a fegyvertől, és miután ezt megtette, emlékezni sem akar rá. Talán nem véletlen, hogy veled együtt találták meg a kardot. Próbáld meg te használni. Vigyázz, nehéz.
Azzal átnyújtotta a termetes kardot, ami valóban nehéz volt. Kihúztam a tokból, és két kézzel megfogtam a markolatot, de semmilyen furcsa érzést, semmilyen fájdalmat nem éreztem. Sokáig tartottam, de az említett hatások nem léptek fel.
-Ha szeretnéd majd használni, akkor csatlakozz az iskolád Kendo klubjához, ott biztosan örömmel megtanítanak használni. Persze, ott csak fakardokat használhatsz, ez túl veszélyes arra.

Beléptem a Kendo klubba, eleinte nem akadt sok edzőtársam, mert nem akartak párba állni velem, de a klub elnöke mindig mellém adott valakit. Ők vonakodtak a gondolattól, de a sisak alatt úgysem látszik a szemem, és hamar megfeledkeztek arról, hogy ki is az ellenfelük Ha nem látták a szemem, akkor élvezték a küzdelmet ellenem, de amint lekerült a sisak, a klubbon kívül nem nagyon mutatkoztak velem. De ez nem zavart, legalább már van egy hely, az otthonon kívül, ahol emberként kezelnek.
Az általános iskolai évek aztán véget értek, és én, néhány Kendo társammal egy közeli gimnáziumba mentünk, ahol ugyanúgy a Kendo klubhoz csatlakoztunk. Azt mondták, hogy átlagon felüli vagyok a képességeimmel, de én nem tartottam magam olyan jónak.
Egy napon, mikor a klubtevékenység elhúzódott, és sötétedéskor mentem hazafelé, hátamon táskám, vállamon fakardom, egy kéz váratlanul berántott egy sikátorba, és azonnal a falhoz vágott. Három férfi vett körbe.
-Szia, kicsi lány. – lihegte az egyik a fülembe.
-Van kedved mulatni? – mondta egy másik. Tudtam, hogy itt a mulatás csak az ő jókedvüket szolgálná, és hogy azonnal szabadulnom kell, mert az egyik már nyúlt is a szoknyámért. A kezeim lefogták, de a lábam nem. Egy meghúzott rúgással sikerült az előttem álló fickót, aki lefogott úgy lágyékon rúgni, hogy azonnal elájult. Az ilyen képzetlen senkiházikat gyerekjáték volt összepakolni. Pillanatnyi szabadságom csak annyit engedett meg, hogy leguggoljak egy érkező ütés elől, ami ezek után a falba csapódott, és a támadó szándékú férfi jajveszékelve markolta, fújogatta sérült öklét. Versenyfutás kezdődött az idővel. A harmadik férfi a zsebében kezdte el keresni a kését, de én nyertem, kezemben lévő fakardommal egy vízszintes suhintást mértem a nyakára, amitől azonnal elrepedt az ádámcsutkája. Térdre rogyott, fél kezét a torkára szorította, másikkal támasztotta magát, és az öklét fogó társára nézett. Tátogott, próbált valamit szólni, hogy szaladjon el, vagy hívjon mentőt, de őt csak akkor tudták volna megmenteni, ha pont a helyszínen vannak. Ahogy azt illik, egy edzett úszó sem bír ki három percnél többet levegő nélkül, így a férfi halkan átsiklott egy másik világba. De még előtte egy hatalmas csapást mértem a falat ütő hátára, hogy ő se ússza meg kevéssel. A csapás erejétől azonnal a földre esett, és kiabálni kezdte, hogy nem érzi a lábát. Otthagytam végül őket.
Mikor hazaértem Tsukuyo azonnal megállított.
-Orianna… miért ennyire piszkos az egyenruhád hátul?
-Csak megtámadtak egy sikátorban. – arcára döbbenet ült ki, majd aggodalom.
-Látom jól vagy, és viszonylag időben itthon… mi történt a támadókkal?
-Az egyik impotens lett, egy másik lebénul a lábaira, a harmadik meghalt. – Tsukuyo arca elsápadt.
-Ugye… ugye nem látta senki, hogy kijöttél a sikátorból?
-Nem, nem hinném.
-Ilyet kérlek többé ne csinálj. Ájultra verhetsz másokat önvédelemből, de megölni, és megnyomorítani őket.
-De ők kezdték.
-Én megértem, hogy megijedtél, és ösztönösen cselekedtél, de…
-Nem ijedtem meg.
-Nem? Ez volt életed első éles küzdelme, ráadásul túlerő ellen, de nem ijedtél meg? Akkor… mit éreztél? Mi járt a fejedben, mikor megtámadtak?
-Az, hogy haza szeretnék már érni, mert lemaradok a kedvenc animémről.
Tsukuyo ezek után nem folytatta a témát.

A nap sebhelye

Egy évvel később, hogy megünnepeljük 15.-ik születésnapom Tsukuyo elvitt a munkahelyére. Nem tudjuk pontosan melyik nap van a születésnapom, ezért egy vasárnapi napot választott ki decemberben, mert akkor úgyis zárva van a klub, és nem lesz probléma belőle, ha egy kiskorú bemegy egy olyan helyre, ahol alkoholt szolgálnak fel.
Tsukuyo néhány munkatársa is bennmaradt erre az alkalomra. Ők mind azt mondogatták, hogy olyan sokat hallottak már rólam, meg hogy nagyon várták már, hogy megismerhessenek.
Az estét zenével, karaokéval és édességekkel mulattuk át.
Egyszer az egyik hostess odajött hozzám, és megkérdezte, hogy:
-Szeretnéd, ha kisminkelnélek, és beöltöztetnélek gésának? Azzal elvegyülhetnél köztünk könnyebben. – rábólintottam az ajánlatára. Azzal megfogta a kezem, és bevitt az öltözőbe, ahol hozzá is kezdett a sminkelésemhez. Sokáig tartott, kellett hozzá 10 perc, a yukatát is elég nehezen vettem fel. Most van rajtam először smink, meg tradicionális japán öltözet.
Mikor elkészültem, és kivezetett mindenki meglepődött rajtam. Mindenki azt mondta, hogy mennyire szép vagyok. Jó érzés volt, hogy végre nem csak eltávolodnak tőlem az emberek.
Mikor hazafelé tartottam, egy furcsa beszélgetést kerekítettem gyámommal.
-Tsukuyo. Miért van az, hogy rád mindig azt mondják, hogy gyönyörű vagy, rám pedig csak akkor, ha ki vagyok sminkelve?
-Tán frusztrál, hogy nem figyelnek fel rád a fiúk? Milyen gyorsan felnőttél. – Ezt kimondva megjátszotta, hogy letöröl egy könnycseppet a szeme alól. – Magam se értem miért tartanak engem szépnek, miközben… - Kezét a szeme alatt húzódó sebhelyre helyezte. Nem kérdeztem tőle sosem, hogy hogyan szerezte, és most se akartam erre rátérni, de talán butaságnak hangzik, de mi van, ha nekem is lenne egy olyan sebhelyem? A fiúk amúgy is jobban rajonganak a sebhelyes anime szereplőkért.
-Az emberek sokszor a könyvet a borítóról ítélik meg, de egyszer találkozni fogsz majd valakivel, aki nem a félszemű lányt fogja benned látni.

Mikor hazaértünk, úgy döntöttem, hogy csinálok magamnak egy olyan sebhelyet a sérült szememre, mint amilyen Tsukuyonak van. Meg is fogtam a hagyaték katanám, amit Fényhozónak keresztem el, kihúztam a tokjából, és arcom elé emeltem a hegyét. Féltem a fájdalomtól. Féltem attól, hogy egyszerűen begyógyul az egész, és akkor felesleges volt az erőfeszítésem, ezért nagyon erősen kellett belevágnom a pengét a húsomba. Számba vettem egy törölközőt, hogy ne harapjam le a nyelvem, ne is sikítsak, és elkezdtem a procedúrát. Szemhéjamat félbevágtam, az nem is fájt, de amint orcámba mart a fém kínok kínjait éltem át. Olyannyira, hogy mire végig értem, karom már nem bírta megtartani a fegyvert, a fájdalom elgyengített, kicsúszott a kezemből, és még vállamat, mellkasomat, és hasamat is végigszántotta. A fegyver a földre esett, csörömpölését meghallotta Tsukuyo, és azonnal a szobámba jött. Megdermedt az ajtóban, kezét szájához emelte.
-Úristen… mit csináltál? – zsebéből azonnal előkapta mobiltelefonját, és már hívta is a mentőket, akik szempillantás alatt kiértek, bevittek a korházba, és összevárták a sebet. A műtét után egész éjjel bent maradt velem Tsukuyo.
-Ez mind miattam van. – zokogta. – Nem minden a külső, tudod. A testi szépség múlandó. Idővel megöregszel, bőröd rugalmassága odavész, ráncos leszel, melled megereszkedik, hangod elmélyül. Ne tegyél többé ilyen butaságot! Az én sebhelyemet nem én karcoltam magamnak, legszívesebben eltörölném.
Másnap ki is engedtek a korházból, a sebem begyógyult, de a sebhely megmaradt.

Egy héttel később Tsukuyo az ebédlőben várta, hogy hazaérjek, és mikor megjelentem, leültetett engem az asztalhoz.
-A főnök úgy gondolja, hogy egy év múlva akár munkába is állhatsz, csak addig ne hanyagold el a tanulmányaid, se a kendo-t, se a lánghasználati gyakorlásodat. Nem lesz fontos pont a mi családunk szolgálnod, csatlakozhatsz másokhoz is, de ha ellenünk leszel, akkor ne számíts kegyelemre. A legtöbb család azonban a legnagyobb Olasz család alá tartozik, ahogy mi is, a Vongola alá.

Na akkor... előtörténeted abszolút rendben volt, elfogadom.

10000 FV
100000 yen