Eduardo Rodríguez

Eduardo Rodríguez Előtörténete

Név: Eduardo Rodríguez

Nem: Fiú

Életkor:18

Születési hely: Spanyolország/Tarragona

Láng: Köd

Kinézet: Kívülről egy teljesen átlagos kék szemű srác aki gyakran ráncolja a szemöldökét és mosolyog. Hajdanában sportolt, de ez egyáltalán nem feltűnő egy külső szemlélő számára. Angliában gyártott, márkás dzsekit hord, alatta csak egy egyszerű inget. Jellemző rá a spanyolok, portugálok jellegzetes bőrszíne. Barna haja van, ami göndör és kócos.

Jellem: Nem utolsó sorban magának való, bár olykor kedves és barátságos, de kissé felszínesen kezelve másokat. Rendkívül óvatos és elemez mielőtt bármit is tenne vagy mondana. Olvasott és eszes, bár az utóbbi két évében kihagyta az iskolát. A titkait nagyon szereti és ritkán osztja meg másokkal, pláne, mert a csalódások miatt kiélesedett a bizalmatlansága. Vonzza őt az ismeretlen és a misztikus, emiatt a kalandvágya is nagy lángon lobog. Főképp realista és objektíven szemléli a világot, viszont inogó hangulatától ez esetenként megváltozhat. Akikkel szimpatizál azoknak ódzkodik ártani amennyiben nem muszáj, bármely más esetben viszont hajlik a manipulációra. Nem szereti a konfrontálódást, inkább a háttérben rángatja a szálakat. Imád játszani és próbára tenni másokat. Ilyenkor ravasz módon minden eszközt bevet és esetenként hibázva, többet mutat meg magából mint amennyit szeretne. Legalábbis annak aki felfigyel rá.

Felszerelés: Mobiltelefon, egy régi övtáska, egy sárkányt mintázó fém kulcstartó egy öngyújtó és a családi gyűrű.

Előtörténet:

Prológus

Izzasztó nyári meleg volt, az emberek nagy része mind a strandon lézengett és élvezte a mar* hűsítő hullámait. Kivéve két öltönyös senort*, akik egy félreeső világítótoronyban rendezték be átmeneti szállásukat, amelyre a tulajnak már jó ideje nem volt szüksége.
- Biztos jó ötlet volt a szegény tatát a tengerbe dobni senor Martínez? – kérdezte az egyik, vékonyabb fiatalember. Idegesen megigazította a nyakkendőjét, majd az ablakhoz sétált és szélesre tárta azt. Nyilván a meleget akarta enyhíteni a fülledt szobában, tette ezt sikertelenül mert egy kis szellő annyi se jött be rajta. -
- Vélhetően hamar kihúzzák valahol a banco-n* és utána egy szemernyi idő sem telik el míg ideözönlik az összes kopó. A capo* azt mondta...
- Tudom mit mondott a főnök senor García. Nem akar felfordulást. De addigra már nem leszünk itt. Nem igaz senor Rodríguez? – Intézte kérdését a szoba sarkában ülő, székhez kötözött rabhoz. Sebastián Rodríguez nem válaszolt, még csak fel se nézett. Ugyanolyan komoran ült mint eddig és bár Martínez a senor megszólítást használta, jelen állapotában alig tekinthető úrnak. A ruhája szakadt volt és rongyos, arcán és karján hosszú sebek húzódtak végig, melyekből vékony csíkokban csordogált a vér. De Sebastián nem foglalkozott a sebeivel, sem a nyomorult helyzetével, tekintete az öltönyös fogva tartója mögötti asztalkán lapult. Az asztalon nem volt más csak egy dosszié, s rajta egyetlen lap melyen egy csecsemő képe volt látható. Kicsivel felette ez állt:
Adatok- Eduardo Rodríguez
-Ááá, szóval még mindig a cachorro* miatt aggódik kedves Rodríguez. – jegyezte meg senor Martínez, nem kevés kárörömmel a hangjában. – Feleslegesen teszi senor, a fia már bizonyára halott, de nyugodjon meg, majd gondoskodunk róla hogy a maradványai a családunk trófeagyűjteményét gyarapítsák. – Senor Rodríguez teljesen elsötétedett ezekre a szavakra, izmai megfeszültek és erei kidagadtak a dühtől. Legszívesebben használta volna a képességeit, de aztán eszébe jutott hogy a gyűrűje nincs nála. Persze számolt azzal az eshetőséggel hogy elfogják, de a Zafiro Naval* ilyen mértékű sikeres fejvadászata még így is váratlanul érte. Most már csak reménykedni tudott hogy a barátjának sikerült megmenteni egyetlen fiát.
- Látom ön dühös Sebastián, csak nem szeretne mondani valamit? Legyen szíves segítsen neki senor García. – szólt Martínez, mire „senor García”, keresztnevén Simón, mivel már ismerte feljebb valója kedvelt vallatási szokásait, egy rántással kitépte Rodríguez szájából azt az egyszerű rongyot amit a világítótorony hajdani tulajdonosa felmosáshoz használt.
- Hijo de puta! Te vas a pudrir en un pozo negro.*
- Ugyan már kedves Sebastián, igazán nem illenek ezek a szavak a Zafiro Dragón* utolsó élő tagjához. Nem gondolja inkább, hogy érdemes lenne...
- Senor Martínez! Senor Martínez! – toppant be az ajtón sietősen egy alak, bár ez utóbbi nem volt öltönyben, egyszerű pólót és farmert hordott. Egy pillanatra megállt hogy szemügyre vegye a helyzetet, majd kisvártatva hadarni és dadogni kezdett:
- Nem t-t-találjuk a gyereket, senor! E-e-eltűnt, minden értékkel együtt. – Senor Martíneznek összeszorult az ökle és a szoba hangulata teljesen megváltozott. Simón ösztönösen hátrált egy lépést, mire Martínez ökle találkozott a hírvivőnk orrával. A jövevény földre került, de nem mozdult mert egy pillanattal később egy pisztoly termett bántalmazója kezében. Szerencséjére a fegyver csöve nem rá irányult, hanem az igencsak jól szórakozó senor Rodríguez homlokának tapadt.
- Flama Tormenta*, senor Rodríguez. Garantálom hogy nagyon fog fájni. – szólt mázos hangon Martínez miközben szép lassan fellángolt a gyűrűje.
- Semmi fájdalom nem mérhető majd ahhoz amit te fogsz érezni mikor a fiam végez veled sicofante*. – mosolygott Sebastián és látta az életét lepörögni a szemei előtt, mikor is, a pisztoly kattant.

I. Fejezet: Köddel szemben
-12 évvel később-

Ed felbukott a víz alól és zihálva levegőért kapkodott. Olybá tűnt neki hogy látott valamit a víz alatt, ezért véletlenül lenyelt pár korty tengervizet. Részben a hirtelen jött szomjúságtól, részben a félelemtől, a part felé evickélt ahol már várt rá a bácsikája. Az úrnak ősz haja volt, barátságos zöld szeme, arca barázdált, tartása enyhén görnyedt. Kényelmesen ült a napozószékében és nem tett semmi mást csupán figyelt. Az urat becses nevén Benito Luis-nak hívták, ő nevelte Eduardot gyerekkorától kezdve. Minden esetben kedves és jó modorú volt, bár Ed tudta hogy a bácsikája mindig nevetős és mosolygós álarca mögött mindig van valaki... valaki aki mélyebb szomorúsággal tekintett a világra, valaki aki mindig éber volt és valaki aki sötét és szörnyű titkokkal rendelkezett. De bármit rejtett az öreg, most is, mint általában, békésen üldögélt, szürcsölgette a limonádéját és dudorászott. Amikor Ed kikecmergett a vízből, neki szegezte a kérdést:
- Mi a baj fiam, tán láttál egy monstruo-t*? – nevetett rá a szerencsétlen srácra.
- V-valami volt lenn bácsikám! Nagy és és és pikkelyes... verde*! – nyögte ki hősünk két levegővétel közepette.
- Bizonyára... – nevetett Ben – de végül is nem esett bajod, szóval nada problema* ugye?
- Nem hiszel nekem... pedig láttam! Ott volt és majdnem elkapta a lábamat az a valami... létezik! – makacskodott Ed
- Hát persze hogy létezik! Számodra legalábbis biztosan... – hunyorgott senor Luis, majd belekortyolt a limonádéjába és hagyta hogy a savanykás, hűsítő lé lecsorogjon a torkán.
- Számomra... maldita sea*, már megint rébuszokban beszélsz Ben bácsi! – Váratlanul, egy labda gurult hozzájuk a mellettük játszó gyerekektől. Benito megragadta és visszadobta nekik.
- Pont mint ez a labda Ed. Számunkra létezik, de egy városi számára biztosan nem.
- Nem értem Ben bácsi.
- Fiam, minden amit látunk, hallunk, érzünk az létezik. Nem az számít hogy mi van, hanem hogy mit hiszünk, mert amit elhiszünk az befolyással bír ránk, ezért létezik.
-... – nézett értetlenül Eduardo
- Majd megérted fiam, majd megérted... – és az öreg tekintete távolba révedt, Ed meg tudta hogy ilyenkor felesleges tovább kérdezősködnie, így hát csatlakozott egy homokvár építő csapathoz.

Eduardo Rodríguez, egy maffiatag sarjaként jött a világra január 23-án, tizenkét éve, egy kis Tarragonai hotelben a város szélén. Édesanyját eztán soha többé nem látta, apja állítólagos barátja, Benito Luis vitte el és nevelte onnantól kezdve. Ed rá nagybácsiként tekintett és így is szólította. A születésének egyéb körülményeit sokáig nem ismerte. Ben azt mondta neki hogy ne okozzon feltűnést és ő engedelmeskedett. Hála ennek, igen békés életük volt, Ed játszott a gyerekekkel, gondtalanul cseperedett és az iskolában tanult (persze csak ritkán). Egészen mostanáig.
Egyik nap, épp kifelé bámult az iskola ablakán és álmodozott. A tanár valami unalmas szöveget olvasott fel az egyik katalóniai királynőről, amikor is kopogtak az ajtón.
- Szabad! –szólt a tanár és az ajtó hevesen kitárult.
- Buenos días* senorita! A nevem Simón García... - lépett be egy már korosodó, öltönyös alak aki sunyin végignézett az osztályon.
- Egy okos, barna hajú fiatalembert keresek, név szerint egy bizonyos Eduardo-t – mondta, mire Ednek a hátán futkorászott a hideg hogy most mi lesz. Ő nem ismerte ezt az embert és a tanárúr is felvonta a szemöldökét, hiszen ha bárki is jött Eduardoért az mindig a bácsikája volt, sosem más.
Így neki is elég volt egy oldalsó sandítás a fiúra, aki teljesen megkövülten ül a székén, hogy azt mondhassa: Lo siento senor, de itt nem tanul egy Eduardo nevezetű fiú sem, próbálja a másik osztályban. – A fickó a válaszra csak tágra nyitotta a szemeit, majd szó nélkül becsukta az ajtót és tovább állt. Látva Ed hirtelen jött izgatottságát, a tanár csak bólintott, mire Ed összeszedelőzködött és haza indult. Utólag visszagondolva, máig különös kérdés, hogy miért is engedte el a professor*, de vélhetően ismerte Ben-t és a maffiát. Az iskolából kiérve, megcsapta a nyár közeli meleg és az észak felől osonó hűsítő szellő. Tarragona egy sziklás dombságon fekszik, közel a tengerhez. Nincs erdő, csak elszórtan pár kemény lombú fa és kavicsos, sziklás mezők. Ben és nevelt fia, egy elszigeteltebb részen laktak távolabb a város központjától. A házuk nem volt messze az iskolától, így Ed könnyedén hazafuthatott. Sajnos a ház előtt nem az várta amire számított, ugyanis a kaput nyitva találta, előtte egy fekete limuzinnal, ami minden bizonnyal nem senor Luis-é volt, ő már évek óta nem vezetett autót. Ódzkodva ment közel, majd át a kerten és be a házba. Két emeletes házuk volt, ódon fenyő épület, a padló parafával lefedve. Viszonylag hangtalanul osont be, hátán a táskájával hogy szemügyre vehesse a káoszt. Az asztalok felborítva, a szekrények kirámolva. A nagy rendetlenség közepén megakadt Ed szeme egy különös névjegykártyán. Ahogy felemelte, apja ismerős képe nézett vissza rá. Ez boldogsággal töltötte el, de csak addig amíg elolvasta a neve alá írt részt:
„Sebastián Rodríguez”
„A Zafiro Dragón család tiszteletbeli őrzője”
Mi ez? Ed nem értette. Milyen család? Milyen őrző? Mi az a Zafiro Dragón? Balszerencséjére nem gondolkodhatott ezeken a kérdéseken sokáig, mert a második emeletről léptek és beszéd zaja ütötte meg a fülét.
- Nem hiszem el hogy az a kis rata* már megint meglépett előlünk! – idegeskedett egy közeledő hang, miközben Ed bemászott az egyik szekrénybe és magára csukta az ajtót.
- Nyugalom capo*, biztosíthatom hogy embereim megtalálják a kölyköt. – mondta egy sokkal kiegyensúlyozottabb hang, az előbbinél sokkal nyugodtabb.
- Csak azt nem értem, hogy ki tarthatja el a srácot. Az anyjával még születésekor végeztünk, az apját maga Martínez ölte meg. – Ez az információ sokkolta Eduardo-t, hisz ezek a gyilkosok felelősek azért hogy nem élnek a szülei. Főként az a Martínez nevezetű társuk. Hirtelen jött dühében megesküdött hogy megkeresi és megöli. Bosszúvágya viszont egy csapásra félelemmé váltott át, mikor az előbbi, „capo”-nak titulált vandál, egy jó erőset rávágott a szekrényre, pont arra amelyikben ő bújt meg. A szíve majd kiugrott a helyéről, de szerencsére szólni sem bírt a félelemtől, nemhogy kiáltani. Kevésbé szerencsés viszont az a felfedezés, amit fél perccel később a nyugodt alak tett:
- Uram! Jó hogy jelzi, ezt a szekrényt még meg se néztük! – szólt és már nyitották a szekrényt.
Ed teljesen kikészült, a fejében egyre csak egy valamit ismételgetett ösztönösen: ~Nem vagyok itt! Nem vagyok itt! Nem láthattok! Itt csak ruhák vannak!~, gondolta és közben érzett valami meleget a hátánál, de ezzel most nem törődött. Sokkal inkább törődött azzal hogy egy nagydarab sebhelyes fickó, vicsorgó pofával belebámult a képébe, majd így szólt:
-Itt nincsen semmi... csak mocskos ruhák... joder*! – káromkodott, majd rávágta az ajtót szegény hősünkre. Ezután az urak kiviharzottak a kócerájból és elhajtottak. Ed teljesen leblokkolva ült a szekrényben, hisz nem értette hogy mi is történt, halottnak kéne lennie. Kisvártatva a különös meleg alábbhagyott a hátánál és ő megfordult és belenyúlt a mögötte levő kabátba. Egy gyűrűt talált, sárkányos mintával és zafír berakással. Épp a különös izzását vizsgálta, amikor valaki váratlanul rányitott. A betolakodó Ben bácsi volt, a szokásosnál is komorabb kifejezéssel.
- Tenemos que ir!* – mondta, majd egy pillanatra megállt és tágra nyíltak a szemei.
- Azt hol... mindegy, vedd fel... apádé volt... az az örökséged. De siess és gyere velem. – szólt és faképnél hagyta a meghökkent fiút. Amaz felhúzta a gyűrűt az ujjára és bámulta a zafír ragyogását. Azután összepakolt és ment Ben után, aki kivezette a házból, amit akkor látott utoljára. Eduardo számtalan kérdéssel lépett fel arra a hajóra ahova Ben vitte és amely egy új élet kezdetét ígérte, melyet ködfátyol borít.

II. Fejezet: Kételyek és Végzetek

A hullámok gyengéden ringatták a hajót, a vízben halak ugrándoztak, a meleg mindenkit ledöntött a lábáról és punnyadásra kényszerítette. Szinte mindenki a kabinjában, vagy napágyon tartózkodott, csupán két utas álldogált a korlátnál egy tizenkét éves fiú és bácsikája.
- Senor Luis – szólt a fiú – Quién soy yo?* – A kérdés hosszú, szokatlan csendet váltott ki a két alak között, már csak az idegen megszólítás miatt is. Az öreg Benito mélyen elgondolkozott, arca gondokkal telinek látszott. Végül megvakargatta frissen leborotvált állát és így szólt:
- Te vagy, a Zafiro Dragón utolsó élő leszármazottja és a köd őrzőjének fia. Azok után amit tegnap láttam, te benned is erős ez a lángfajta. – látszott Eduardon hogy közbe akar szólni, de Ben csendre intette és folytatta. – A Zafiro Dragón és a Zafiro Naval maffia szövetkezetek, mindkettő egy család, legalább is az volt, egészen addig, míg az utóbbi el nem árulta a Dragón-t és mészárolta le az összes tagját. De most mondom fiam, nem az számít hogy ki vagy, hanem hogy ki leszel és még jobban, hogy kinek hisznek. Ezt jegyezd meg! – Ed nem volt teljesen elégedett a válasszal, de elfogadta és ezzel a beszélgetés lezárult. A továbbiakban mindketten gondtalanul élvezték a hajóutat. A Franciaországhoz tartozó, de némi autonómiával rendelkező Korzika felé tartottak. Távcsővel már látni lehetett a sziklás partokat és a gigantikus hegyvonulatot, már csak pár órára voltak a szigettől. Ez éppen elég sürgető volt a hajó egyetlen potyautasának, Simón Garcíának, aki jó előre befészkelte magát az egyik, mostanra már halott, utas kabinjába. Most távolról figyelte ezt a kettőt és magában mormogott. ~ Benito Luis... a Dragón és a Naval hajdani tanácsosa... hogyan lehet életben? A villamosszékben szét kellett volna égnie... cucaracha*~ Bár a szigethez közel jártak, a nap már lefelé araszolt a horizonton, egyszóval esteledett. Ez tökéletesen biztosította a helyzetet a támadáshoz, csupán arra volt szükség hogy a két üldözött eltávolodjon egymástól. Szerencsére nem kellett sokáig várni, mert senor Luis ledőlni készült, Eduardo meg kipróbálni a medencét. A tumultus már eltűnt, így estefelé csak egyetlen fickó napozott az egyik nyugágyon. Ed nyugodt szívvel ugrott fejest a medencébe és bár sajnálta hogy nem jött le hamarabb, mikor még voltak többen is, megnyugodott az információktól. Gyűrűjét azóta sem vette le és most is tüzetesen vizsgálgatta. Éppen elég időre ahhoz hogy senor García mögé osonhasson és megragadja karját.
- Üdvözletem senor, azt hiszem még nem találkoztunk... és nem is fogunk többet – vigyorodott el, majd előhúzott egy tőrt mely kékes színben lángolni kezdett. Persze nem minden alakult úgy ahogy gondolta, mert Ed félelmében eltaszította magát a peremtől és így berántotta Simónt, akivel mindketten a víz alá kerültek. Simón megpróbálta ledöfni a szegény fiút, de a víz alatt korántsem tudott hatékonyan manőverezni Ed viszont kisgyerekkorától kezdve kitűnően úszott, ezért könnyedén eltaszította senor Garcíát és a medence szemközti széle felé igyekezett. A félelem is megerősítette, így sikerült hamarabb kimásznia a medencéből, minthogy üldözője utolérte volna. Viszont amikor Simón is odaért, már nem csak Eduardo Rodríguez állt a medence szélénél, hanem egy öreg és rendkívül dühös úr is.
- Állj hátrébb – címezte Ed-nek, majd villámló ököllel a vízbe vágott. Senor García a másvilágon sem fogja elfelejteni azt a mértékű elektromosságot ami végzett vele.

Eduardo csak állt és nézett, a kedvelt bácsikája épp most nyírt ki brutális módon egy embert. Ezután nem tett mást, csak kihajította a tengerbe és elindult egy távolabbi alak felé, aki igen csak reszketve nézte végig az egész eseményt.
- Nem fogod bántani? Ő nem tett semmit. – érdeklődött Ed
- Nem... csak elbeszélgetek vele – kacsintott Ben – Te addig menj vissza a kabinba és várj ott.- fűzte hozzá, mire Ed kissé csalódottan visszacsámpázott a kabinjukba. Olvasott, mikor Ben visszatért.
- Na?
- Nem fog beszélni, lerendeztem vele. Nem, nem bántottam, ha arra gondolsz.
- Ben bácsi, én is megtanulhatom így használni a gyűrűmet? – kérdezte Ed – Meg kell tudnom védenem magam ha te nem vagy ott.
- Ha nem is így, de igen megtudod és a mai nap után úgy hiszem muszáj lesz. – gondolkozott el Ben – Tudod az emberben lángok futnak és adják az energiát. Sokféle láng van és sokféle ember. Bennem a villám a legerősebb, benned minden bizonnyal a köd, ahogyan apádnál is az volt. Ahhoz hogy használni tudd ezt az energiát, koncentrálnod kell. A gyűrű amit kaptál, egy kapocs az energia használatához. Koncentráld bele az energiád és határozd el magad valamire. Amit igazán akarsz. Mindjárt visszajövök... – szólt, majd kilépett az ajtón. Amíg távol volt, Ed elgondolkozott és próbálta előhívni a lángot, persze sikertelenül. Nem teljesen értette az egészet. ~ Koncentrálok, de nem történik semmi... és milyen elhatározás? Amit akarok? ~
- Elhatározom hogy erős leszek! – mondta és ráfókuszált a gyűrűre, eredménytelenül. ~ Egyszer már aktiváltam a gyűrűt, amikor a szekrényben voltam... tudom! Amikor megakartam menekülni.~ Rágondolt és újra próbálkozott. Nem ment, hiszen most nem volt olyan helyzetben, nem félt. Közben megjött Ben.
- Mindjárt megérkezünk. Szedelőzködj. Mi az, nem sikerül? Gondolkozz el mi a célod. Az igazi... nem tudod becsapni magadat, legalább is még biztosan nem. Emlékszem Sebastián-nak mintha sikerült volna, ő megosztotta velem a céljait és azt mondta: „Te Ben! Emlékezz ezekre és ha letérek az útról, juttasd eszembe hogy mit is akartam igazából elérni.” és csak nevetett. Különös fickó volt az biztos. Egyszer... – és itt félbe szakadt a monológja, ugyanis Ed megtalálta az elhatározását és gyűrűje hatalmas lánggal csapott fel. Apjának említésére, a szülei hiányából fakadó elkeseredésből és egyetlen névből, létrejött az egyetlen lehetséges cél: Martíneznek meg kell halnia!

III. Fejezet: Elrendelt Illúziók

„ A valóság szubjektív, hallottam több ízben. De sokáig tartott míg megértettem mit is jelent. Azt jelenti hogy egy ember számára az a valóság amit elhisz, amit érzékel és aminek alárendeli magát. Ez mindenki számára más és más. Mindenki azt látja amit akar és azt akarja amit lát, kevesen vannak akik a dolgok mögé néznek hogy megtalálják az igazi valót.

Illuzionista vagyok... legalábbis annak tartanak. Harcomban eltüntetem és megmásítom a valót, vagy épp megjelenítem, amikor már nem is tudják az ellenfeleim mi is az igaz. Megszerzem az ellenségeim gyengéjét és manipulálom azokat és ha majd jön valaki aki képes megtörni azt és mögé látni, hát ő lesz az én méltó ellenfelem, de addig is élek és halok, létezem is és mégse, én vagyok a hazugság és az igazság és egyik sem, illuzionista vagyok. Ez vagyok én.” Eduardo Rodríguez

Hat éve már hogy Korzikába értünk. A beköltözés is igen könnyen ment, Ben folytatta a munkáját és én is hamar beilleszkedtem az iskolába. Korzika gyönyörű, hegyek és sziklás partok övezik, nem laknak itt sokan de mindenki kedves és segítőkész. Boldogan tengettem napjaimat, keményen edzettem és tanultam Ben keze alatt. A feladatom az volt hogy megtévesszem őt, nem mindig sikerült, de amikor igen, mindig elismerő volt velem szemben. Úgy tűnt hogy üldözőim abbahagyták a keresést. Sajnos ebben tévedtünk, mert nem egészen egy éve megtaláltak... és elvesztettem Ben-t.

Szörnyű volt... direkt megtervelték... de nagy árat fizettek érte. Karácsonykor történt. Éppen ajándékot vettem Ben bácsinak és hazafelé indultam, nem esett hó, itt nagyon ritkán szokott, leszámítva a hegycsúcsokat. Hűvös volt, de nem elviselhetetlen. Egy hegyoldali házban rendezkedtünk be, nem messze a parttól. Miközben gyalogoltam már megcsapott az a különös érzés hogy valami nincs rendben. Futni kezdtem és mikor megláttam a házat még inkább rákapcsoltam. Tudtam hogy baj van. Sosem felejtem el a képet mit megláttam, mikor beléptem a házba. Ben-t felszögezték a falhoz és egyik keze le volt tépve, dőlt belőle a vér.
Közel hozzá holtan feküdt két maffiatag, felettük meg ott röhögött az a vénember... Martínez.
Hihetetlen dühöt éreztem akkor... aztán hihetetlen ürességet. Bennek már csak a búcsút láttam a szemében... aztán meghalt. Vége volt. De én nem akartam hogy vége legyen és minden haragomat arra a gyilkosra akartam összpontosítani. Hirtelen észbe kaptam és épp elég hamar buktam le ahhoz hogy elkerüljek egy villámló golyót ami mély lyukat ütött a falba. Ezután, dühöm kezdeményéből kiindulva, lávafolyam tört fel elzárva engem Martíneztől. Közben a lángom erejével hatni kezdtem rá és mivel más nem jutott eszembe Ben-re. Ben felkelt és mozogni kezdett, kiszedte magából a kardot és elindult vele Martínez felé, az öreg kiáltott egyet félelmében, de senki nem segített a segítségére, hiszen csatlósait Ben már régen elintézte. Az áldozatom fogta a pisztolyát és tüzelni kezdett az illúzió Ben bácsi-ra, kinek erre leszakadtak a tagjai és lyukak keletkeztek rajta. Eközben felszedtem kést és egy mozgó lávafolyamnak álcázva Martínez felé hajítottam. Mire a szerencsétlen feleszmélt, már vér csorgott a fejéből.
A bosszúm teljes volt, de nem éreztem elégtételt. Odaléptem az igazi Ben-hez aki még mindig ugyanabban a pózban feküdt ott és lezártam a szemeit. Aztán sóhajok közepette kinyitottam a fiókjait és kivettem minden pénzt, bankszámlákat és egyéb kisebb értékeket. A neten küldtem egy levelet a barátaimnak, majd zsebre vágtam a kezem és leléptem. Ben bácsival sokat kutattunk maffiához kapcsolható tevékenységek után és rám hagyta egy „Maffia Land” nevezetű hely koordinátáit és hogy hogy juthatok el oda. Így lerendeztem a dolgokat a megfelelő hajónál és pár órácskával később már hajón utaztam. Az életem egy újabb szakaszát hagytam magam mögött és mindenkit akit szerettem. Ismeretlenné váltam és rejtélyessé, ~ Pont mint a köd. ~ gondoltam.

Szómagyarázat

mar – tenger
senor – úr, udvarias megszólítás
banco – part
capo – főnök
cachorro – kölyök (állaté, itt lealacsonyításként használva)
Zafiro Naval – Zafír Tenger, Hajó (Egy maffia szervezet mely a Zafiro Dragón társszervezete volt)
Zafiro Dragón – Zafír Sárkány
Hijo de puta! Te vas a pudrir en un pozo negro. – Szó szerint: Szajha kölyke! Egy pöcegödörben fogsz megrohadni!
Flama Tormenta – viharláng
sicofante – áruló
monstruo – szörny
verde – zöld
nada problema – semmi probléma
maldita sea – fenébe is
Buenos días! – Jó napot!
Lo siento... – Sajnálom...
professor – tanár
joder! – bazdmeg!
Tenemos que ir! – Mennünk kell!
cucaracha – csótány
Quién soy yo? – Ki vagyok én?

Na azt hiszem ez egy igen eseménydús nap, már két előtörténetet is olvastam... és ezt is elfogadom! Egy színezési hiba volt benne, de remek történet volt, ezért 100000 yen helyett 110000 yen üti a markodat. És emellett természetesen 10000 FV is

» Eduardo Rodríguez