Chiara Yuki Sangue

Név: Chiara Yuki Sangue
Álnév: Kyara Halcyon
Nem: lány/nő
Életkor: 18
Születési hely: Olaszország  Turin
Láng: gleccser
Család: ….
Kinézet: Egzotikus szépségnek lehet mondani kevert vére miatt, de még így is inkább édesanyjára ütött. Vagyis elsőre inkább azt mondaná az ember, ha meglátja, hogy tisztavérű japán lány. Vállig érő, dús, hullámos, sötétbarna haja van, mi tökéletesen kiemeli mandulavágású világoskék szemeit, amik ettől valósággal világítanak az arcán. Tekintete fagyos és általában lenéző. Ritkán látni benne a mosolyt, a csillogást. Bőre fehérnek mondható, de olasz vérének köszönhetően, van némi alap barnasága, így nem mondhatják azt, hogy hulla fehér lenne. Hosszú, formás lábai vannak, ennek ellenére nem sorolható a magas lányok közé. Inkább olyan közép magas, s talán csak pár centivel nőtte túl a vele egykorú lányokat. Ebben megmutatkozik japán vére. Hogy nem egy felhőkarcoló és nem is lesz az. Vékony, nem eszik túl sokat, de ettől függetlenül nem egy csontkollekció. Szereti a lányosabb cuccokat, vagyis rövidnadrágokat, csőgatyákat és valami jó felsőt vesz fel általában. Viszont nem túl sűrűn hord szoknyát. Csak ha nagyon kell. Stílusilag talán a gothba és a punkba lehetne sorolni, de ez nem egyértelmű nála. Inkább csak arra akar hajazni. De tulajdonképpen sokszor van az a helyzet, hogy azt veszi fel, ami épp a keze ügyébe akad reggel. Sőt. Nem áll órákat a szekrény előtt, hogy kiválassza a legjobb göncét.
Ami még talán a kinézethez jöhet, hogy olyan hideg a bőre, akár egy vámpírnak. Legalábbis ezt szokták mondani a filmekben.
Jellem: Ha röviden kéne jellemezni Őt, akkor egy szó elég lenne, ami le írja a milyen is Ő. Egy jéghegy. Nem mutat érzelmeket. Úgy éli az életét, ahogy akarja, csak a bosszú vezérli és ez hajtja előre. Célratörő, határozott, makacs, van küzdőszelleme. Képes az utolsó leheletéig is harcolni. Higgadt természetűnek és csendesnek mondható. Csak akkor kel ki igazán magából, ha bosszúja tárgyával szembe találja magát. Akkor képes mindenét félre dobni és akár vakon rátámadni. Viszont még ilyen helyzetekben is próbál épp ésszel gondolkodni és visszafogni magát. Persze csak ha tudja. Ezen kívül lekezelő, mogorva alak. Nehezen enged közel magához másokat. Nem riad meg a kihívásoktól. Nagyon jó a logikája; vág az esze, mint a borotva; kiváló érzéke van a számítógépes dolgokhoz, mint például a hackelés. Remek informátor, tulajdonképpen ebből él meg. Van egyfajta hatodik érzéke, amitől a megérzései nagyon jók és reflexei is fejlettebbek talán. Mondhatni különleges képessége az, hogy amit hall vagy lát, azt rögtön megjegyzi. Ettől olyan, mint egy két lábon járó könyvtár.
Lehetne azt rá fogni, hogy skizofrén? Talán. Mert van egy kedves oldala is, aki segítőkész, vidám, kalandvágyó, kis energiabomba. Ez inkább csak gyerekek közelében mutatkozik meg.
Felszerelés: egyéni fegyvere; egy medál, amiben egy családi kép van; egy D szintű gleccser gyűrű; néhány tőr; fegyverébe újratölthető tárak; egy mobil; laptop; mp3 lejátszó

Előtörténet: Biztosan mindenki tudja, kikre gondolok, még ha csak annyit is mondok: Simon. Egy kis létszámú, mégis hatalmas maffia család, kik elmondhatják magukról, hogy ők az egyetlenek a maffia világában/történetében, akik olyannal rendelkeznek, amit Föld Lángnak hívunk. Senki se gondolná, hogy esetlegesen létezhet/létezik/létezett egy hozzájuk hasonló család. Egy úgynevezett testvér család. Hogy mennyire hívhatnánk így ezt a családot? Azt nem tudom. Mindenesetre, nagyapám olykor-olykor így emlegette a Sangue-t. Azt a famíliát, amibe Én is születettem. Még anno az üknagyapám alapította a Sangue-t, aminek jelentése: vér. Mivel bűnbandaként indultak, remekül passzolt hozzájuk az elnevezés. Nem ez volt eredetileg az ükapám neve, de szülők és rendes név híján, megtehette, hogy felvesz valamit, amit saját maga talált ki és adja majd tovább a következő generációnak.
Mondhatjuk, hogy a családunk az utcáról ered. Fosztogatás, lopás, csalás, bérgyilkolás. Ez jellemezte a Sangue-t, mit, ha lehetett, mindenki nagyívben elkerült. De az évek során változtak a dolgok, ahogy egyre több ember csatlakozott valamiért a szervezethez. Talán mind el akart szakadni az unalmas, szürke életétől. Mert egyszer mindenki beleun a folytonos, egyhangú kis világába. Orvosok, üzletemberek, tanárok és diákok. Így évek múltán, mikor már a dédnagyapám volt a vezető, magasabb szintre léptette a Sangue-t, ami akkorra már egy családdá kovácsolódott össze. Folyt be a pénz és el kezdtünk belőle saját, később mások hasznára fegyvereket készíteni és fejleszteni. Ez lett az új profilunk: túlfejlesztett, extravagáns eszközök, amik sehol máshol nem voltak kaphatóak, csak nálunk. Nem kellett sok hozzá, hogy ezzel nevet szerezzünk magunknak és belépjünk egy olyan „csodás” és új világba, mint a maffiáké. Terjeszkedni kezdtünk és némi kapcsolatot felvenni más családokkal, de koránt sem voltunk olyan jók ezeknek szervezésében, mint szerettük volna. Meg hát. Kicsit félni is kezdtek tőlünk. Legfőképp a kisebb és a feltörekvő maffia famíliák ijedtek meg attól, hogy olyan cuccokat vethetünk be a harcok során, amit nem ismernek. Nagyapám idején csillapodott ez, a családunk elleni felbolydulás. Keménykezű vezető volt. Gondosan vezette a maffiát és arra törekedett, hogy csakis a legjobbak lehetnek családunk tagjai. S egyik legfőbb elve az volt, hogy „Nő nem való a harcmezőre, sem a maffiába. Csak teher az emberre. Ha egy nő bekerül közénk, akkor is csak legfeljebb takaríthat vagy mosogathat.” Azt hiszem ezért is néztek rám születésemtől fogva úgy, mintha egy gyom lennék. Még édesanyámra is. Pedig tulajdonképpen neki köszönhetjük azt, hogy egy olyan neves Családnak lehetünk a rokonai, mint a Simon. Ugyanis édesanyám Makoto Simon kishúga volt. Csak épp Ő soha nem birtokolta a lángok használatát. Vagy megvolt benne ez a képesség, de azok sose mutatkoztak meg benne. Ezért elvonult a maffiától és szülei tagadták létezését, hogy ezzel is védjék lányukat. Ennek ellenére később, mégis belekeveredett abba, amitől óvták. Hisz egy Maffia vezér fiának lett a felesége és ajándékozta meg őt két gyermekkel. Egy fiúval és egy lánnyal.

Hogy miért is jöttem a világra? Pedig nem is voltam tervben. Véletlen volt a fogantatásom. Ennek ellenére a szüleim ugyan úgy örültek nekem, mint a sivatagban az esőnek. Még akkor is, ha lányként jöttem a világra, egy spártaian működő szervezetbe. Mindketten elmosolyodtak, mikor felordítottam és hatalmas örömmel követték végig az életem. Ahogy meg tanultam beszélni, járni, önállóan enni és gondolkozni. Anyáék azt mondták, hogy ezek egy felejthetetlen pillanatok voltak. Még a bátyám számára is. Még akkor is. Ha árnyékként éltem az Ő árnyékában. Babusgatott és nyúzott, mint egy kis állatott, de legalább éreztem, hogy szeret. Csak a nagyapám nézett mindig szúrós szemekkel rám. Mindig. Ahányszor csak a közelébe kerültem, a tekintetével ölni tudott volna. Akárcsak a többiek. Nem értettem mért. Hiszen még kicsi voltam és inkább olyan hülye dolgok kötöttek le, mint a babákkal való teázás, a virágszedés és, hogy a bátyám nyakán lógjak. Egy ideig elvoltam a saját kis világomban. Még akkor sem akartam felismerni a megvető tekintetek mögötti igazságot, mikor már azok Anyát is sebesítették.
- Anyu! Miért néznek rám úgy a többiek, mintha majd megölnének a szemükkel. Pedig azt csinálom, amit Te és Apu szoktatok mondani. Kedves vagyok hozzájuk és mosolygok. –ekkor Anyu könnyei eleredtek és úgy szorított magához, hogy testemen éreztem szívének minden egyes dobbanását.
- Anyu, miért sírsz? – Anya elengedett és rám mosolygott.
- Nem sírok. Csak Anyunak belement valami a szemébe. – Akkor még nem értettem a dolgokat és most visszagondolva, csak ennek köszönhetem, hogy felszakítottam a sebeket, amiket oly gondosan ápolgatott és takargatott. Ha csendben maradtam volna akkor, nem sírt volna. Viszont azt se tudtam, hogy csak előttem nem sírt, hogy ezzel bennem tartsa az erőt, hogy ne törjek össze.

Nagyapámat sose láttam igazán. Csak akkor, mikor elment vagy visszajött a Sangue főhadiszállására, emberei körében. Nem mutatkozott előttünk, mégis parancsokat osztogatott. Legalábbis a neveltetésemre nézve. Négy- öt éves lehetettem, mikor fiú ruhákba bújtattak. Ennyire nem szerette, hogy lány unokája van. Ekkor már némileg tudatosult bennem az ellenszenve. Felfogtam, de nem akartam elfogadni. Már azt is el akarta érni, hogy levágják a hajam, de ebből Anya már nem engedett. Úgy rángatott ki Nagyapám egyik emberének a kezéből, aki már ollóval nyirbálta a hajam. Meg is vágta Anyu arcát vele, mire Apa bepöccent, és szinte agyon verte a férfit. Kettőnk mellett tényleg csak Apu állt ki és annak ellenére, hogy a maffia tagja volt, olyan volt, mint egy igazi apa. Mikor egy perc szabad ideje is volt azt velünk töltötte el és a maffia életről mesélt nekem és a bátyámnak.
Három évvel volt idősebb nálam Ciro. A család hagyománya szerint már, hét évesen el kezdték a képzést. Ciro már be volt sózva és nap, mint nap azt papolta, hogy mennyire nagy és erős lesz. Én bámulattal, de egyben féltékenységgel telve néztem rá. Minden egyes nap, mikor Apával edzett, lelógtam az edző terembe és órákon át figyeltem őket megbújva valahol és azt képzeltem magam elé, hogy egyszer engem is tanítani fog Apa. Akkor is ezen merengtem, mikor olyat láttam meg, ami később az egész Családra hatással lett. Pedig csak egy aprócska fénynyaláb volt. Egy vörösesbarna lánghoz hasonló valami, ami Ciro lándzsáját ölelte körül a kezénél. Meglepettségemben előrebuktam és beestem az ajtó nyílásán a teremben. De senki se vette észre, senki se törődött vele. Bátyám ijedve dobta el a fegyverét, Apa pedig ámulva, s megbabonázva figyelte egyetlen fia lángoló kezét. Felbolydult tőle a Sangue főhadiszállása. Mindenki csodájára járt és úgy örültek, mint majom a farkának.
- Nem azt mondtad, hogy neked nincs lángod? – hallottam egy este a kérdést Apától. Szerettem volna kimenni wc-re, de a láng szó hallatán megtorpantam és el kezdtem hallgatózni. Nem mondtak a történtekről nekem semmit, pedig már két-három nap eltelt.
- De! - válaszolt Anya.
- Akkor, hogy történhetett. Lehetséges az, hogy kimarad egy generáció az öröklésben?
- Nem tudom Vin. Makoto bátyámnak ugyan úgy van lángja, mint Apámnak.
- Akkor hogy a fenébe? Nem lehet, hogy mégis rendelkezel vele?
- Nem tudom. Lehetséges, de Én sose tapasztaltam. – Anya felelete után, kisebb csend telepedett rá a konyhára, amit végül Apa tört meg egy hangos sóhajjal.
- Mindegy. Végül is ez csak jó nekünk. Sőt...
- Mit tervezel Vin? – kérdezte kicsit kétségbeesetten Anya.
- Haru. Ezzel egy új korszak jöhet el a Családnak. Így mi is beléphetünk azok közé, akik a lángokkal harcolnak. Hát nem fantasztikus? Ciro lehetne az első ilyen Főnöke a Sangue családnak.
- Gondolod, hogy ez jó ötlet?
- De még milyen? – lelkendezett Apa. Legalábbis a hangjából azt vettem le, hogy nagyon örül. – És ha Cironak van ilyen képessége, akkor talán…..
- Nem! Azt már nem! Nem engedem, hogy Yuki belekeveredjen ebbe! – kelt ki magából Anyu. Hiába. Mert Apa nem tántorított és Én akkor teljes szívemből azt kívántam, hogy Ő győzzön a vitában. Talán baj ez? Nem tudom. Mindenesetre, úgy éreztem, hogy ugyan olyan szintre akarok került ebben a családban, mint a férfiak. Hogy megmutathassam a Nagyapámnak mit tudok.
- Haru! Chiara sose szerez tiszteletet, barátokat, ha nem bizonyítja be mire is képes. Világ életében be lesz skatulyázva és az Apám örökre meg fogja vetni.
- És mi van, ha még sincs képessége. Ha olyan, mint Én. Az Apád csak még inkább haragudni fog rá, mert vesztegettük az idejét.
- Addig nem szólok neki, amíg meg nem bizonyosodom róla. Ciro-val együtt fogom edzeni. Azután beszélek apámmal és…
- És? Ugyan olyan gyilkoló gép válik belőle is, mint belőled?
- Haru! El kell fogadnod, hogy jhrhbvhbuz……. – mosódtak össze, s halkultak el a szavak. Nem akartam tovább hallgatni. Bár örültem, hogy végre Én is azt csinálhatom majd, amire mindig is vágytam, de az jobban emésztett, hogy miattam veszekedtek a szüleim. Bűntudattal bújtam vissza az ágyba, kuporodtam össze a takaró alatt és szorítottam magamhoz azt a medált, amiben a mi kis szerető családunkról volt egy kép.

Az összekapást követő napokban még hallottam dolgokat. Hogy Ciro miatt valamiféle gyűrűket fognak csinálni a laborban, de nem törődtem vele. Nem akartam többet hallani ilyenekről. Elég volt Ciro-t látnom, hogy milyen önelégült és pökhendi lett. Ami szerethető kis egoizmusa megvolt benne, az most tízszeresére dagadt és ezt az edzések idején meg is mutatta. Nem kímélt. Keményen megmutatta, hogy mit is tud, és hogy Én mit nem tudok. Ha felé rohantam, hogy támadjak, Ő megfogta a kezemet és kicsavarta. Rajtam próbálgatta erejét, valami levitációt vagy mit. Apa rá se szólt. Azt mondta, hogy legalább erősödöm. Meg kell tanulnom elviselni a fájdalmat. Hülyeségnek tartottam. Mert eddigi életemben, csak azért éltem, hogy ezt gyakoroljam. Hogy tűrjem az ellenem irányuló támadásokat. Mártírkodnék? Meglehet. De marhára nem érdekel. Így volt. És ez a fájdalmas igazság. Kábé egy évig tréningeztünk így. Hiába voltak a családtagjaim, nagyon keményen bántak velem. Az edzés során nem volt báty és apa. Csak Mester és Edzőtárs. Vagy épp Sensei és Sempai, ha japán szóval kéne kifejeznem. Nem sírhattam. Ha mégis elpityeredtem, otthagytak és ketten edzettek tovább. Ez már korántsem volt játék. Legalábbis számomra nem. Bizonyítanom kellett. De még mindig nem tudtam, hogy meg van e bennem az erő. Nálam nem mutatkozott meg úgy, mint a bátyámnál. Már lassan féltem, hogy talán ugyan oda kötök ki, ahol eddig voltam. Ezt Apa is meglátta rajtam. Látta, hogy láng téren nem fejlődöm. Így keményebben kezdett edzeni. A legtöbb küzdősportra beíratott. Boksz, karate, kendo, dzsúdó. Az órák mellett, amennyit csak tudtam gyakoroltam. De még mindig semmi. Bezzeg Ciro. Ő már külön tanárral kezdett gyakorolni. Makoto bácsikám jött el olykor-olykor és hozta Enmat is az unokatesónkat, aki öt-hat évvel volt Cironál idősebb. Nálam nyolc. Nekik mind olyan lángjuk volt, mint a bátyónak. De nekem…..egy nagy büdös semmi.
- Talán tényleg olyan, mint Te! – hallottam egy újabb este a szüleim beszélgetését. Vagyis inkább csak Apa morfondírozását. Anya hosszan hallgatott. Csak egyszer szólalt meg végül, de az megindított valamit Apában.
- A gyűrűk készen vannak már? – kérdezte elhaló hangon. Olyan volt, mint aki ki se akarta volna mondani ezeket a szavakat.
- Igen? Miért? – kérdezett még vissza, de már akkor tudta a választ.
Másnap Apa az edző teremben egy kis dobozzal fogadott, amin a család címere volt.
- Gyere ide Chiara! – nyújtotta ki felém a kezét mosolyogva. Hosszú ideje, most először volt olyan az edzőteremben, mint egy igazi apa. Szófogadóan lépdeltem elé és fogtam meg a kezét. Ő leguggolt előttem és kinyitotta a dobozt, amiben 7 különböző színű köves gyűrű volt. Apa mindet kivette, és egyenként rátette az ujjaimra.
- Most pedig Chiara. Gondolja valami olyanra, amit a legjobban akarsz a világon!
- Rendben Apa! - feleltem kicsit megszeppenve. Aztán el kezdtem koncentrálni. ~ Nagyapának akarok bizonyítani. Nem érdekel, hogy hogyan, hogy mit kell tennem érte, csak elismerjen. ~ gondoltam magamban, mire nem sokkal később az egyik gyűrű barnásvörösen kezdett fényleni. Bár épp hogy, és csak picike láng csapott föl felőle, mégis megmelengette a szívemet. Úgy éreztem, hogy olyan idők fognak következni, amilyenben épp a bátyám van.
- Apa nézd! – kiáltottam fel vidáman, boldogan és néztem Apára, aki komor arckifejezéssel nézte az ujjaimat.
- Nézem! – felelte halkan. Visszapillantottam az ujjaimra, s láttam, hogy egy másik gyűrű is felfénylett. Sokkal fényesebben, sokkal, nagyobb lánggal, ami elnyomta az előzőt. Az el is tűnt és csak ez a kékes láng lobogott tovább a bal gyűrűsujjamon. Végül az is eltűnt.
- Gleccser. De… - vakarta meg Apa a fejét, majd el kezdte levenni a gyűrűket az ujjaimról.
- Apa?
- Mostantól nem Én foglak edzeni. Egy gleccser lángú lesz mostantól a mestered. – pakolta bele a gyűrűket a ládikóba, majd elment. Otthagyott tanácstalanul. Nem tudtam, hogy ami történt, az jó e, vagy rossz. Ekkor voltam nyolc éves, s megkaptam egy, a Sangue család által készített alap gyűrűt.

Adelheid Suzuki. Rajtam kívül az egyetlen gleccser lángú. Legalábbis Én így tudom. Ő lett a mesterem. De semmivel sem volt jobb, mint Apa. Szó szerint belém fagyasztotta a vért is. Az edzésekről rendszerint kihűlve tértem haza és azonnal forró vízbe ültem. Többször is volt olyan, hogy megfáztam. De megérte. Sok mindent tanultam tőle. Állóképesség, lánghasználat és néhány képességet is megtanultam tőle. De leginkább a saját/egyedi képességemre koncentráltunk. Az Ghiaccio Imparo-ra. Két legyezőt adott nekem, hogy azzal próbálkozzam. Azokra kellett rágyűjtenem a vizet és azt elcsapva jéggé alakítanom. Mindezt úgy, hogy a becsapódáskor is legyen hatása, vagyis fagyasszon. Ezek miatt rendszerint hideg helyekre utaztunk. Hegyekbe főleg, a havas hegycsúcsokra. Ott könnyebben elsajátíthattam a láng használatát. Először meg kellett éreztem a lángom típusának jellegzetességét. Hó és jég. Azért is volt könnyebb ilyen helyeken kezdeni. Aztán már olyan helyre tértünk át, ahol egy folyó, vagy egy tó volt. Meg kellett tanulnom azoknak a vizét felhasználni a lángomhoz. Hetekig, hónapokig tartottak a gyakorlások, mire képes voltam valamit is megfagyasztani. Végül már a saját edzőtermünkben kötöttünk ki. Adelheid azt mondta, hogy mindenhol van némi víz. Nekem ezeket kell megtalálni. De hogy hogyan? A Mester nem segített. Nekem kellett rájönnöm. De hát egy száraz teremben nincs semmi féle víz. Csak az öltözőben van vízcsap. De itt. Gondolkoznom kellett és azt is úgy, hogy közben Adelheid könnyedén képzett jégfegyvereket a semmiből és azzal támadt rám. Nem hagyott menekülni. Csak a legyezőkkel védekezhettem, amik nem túl sokat segítettek.
- Figyelj és tanulj! – ez a felszólítás volt az, ami végül választ adott. Észrevettem, hogy ahogy a levegőbe hasít, rögtön képzi a jeget. Hiába vagyunk bent, némi pára azért csak van, nem? Így mikor már jött a következő támadás, mindent egy lapra tettem fel, eldobtam a legyezőket és puszta kézzel próbáltam védekezni. Koncentráltam. Valami kellett, ami megvédjen. A jég penge már közel volt és becsapódott. Csak annyit éreztem, hogy fáj, mert becsuktam a szemeimet. Hátra estem. ~ Nem sikerült.~ gondoltam magamban, elszomorodva.
- Ügyes voltál Yuki! – hallottam meg Adelheid dicsérő szavait.
- De hát nem is csináltam semmit. Nem sikerült.
- Nézz a kezedre Yuki! – szólt parancsolóan, mégis kedvesen. Ránéztem a kezemre és amit láttam, az rendkívül boldoggá tett. Jégdarabkák voltak az alkaromon. Miután ezt elsajátítottam és gyakoroltuk, visszatértünk a Ghiaccio Imparo-ra. De puszta kézzel kellett fagyasztanom nagyobb területeket. Sajnos ezt már nem tudtuk tovább fejleszteni bizonyos okok miatt, de Adelheid azt, mondta, ha ezt jól kiaknázom, akkor ez egy remek képesség lesz. És, hogy sok lehetőséget lát bennem. Nagyon jól estek a szavai és az Ő edzésének hála, Nagyapám némileg felfigyelt rám. De nem úgy, ahogy szerettem volna. Tizenkét évesen léptem be először Nagyapa irodájába. Apával együtt. Nagyapa rögtön a tárgyra tért.
- Úgy gondolom, hogy több szövetséges család kell. Ezért érdekházasságot fogunk kötni.
- MI? – fakadt ki Apa. Én nem szóltam semmit. Nem tudtam, annyira letaglózott az, amit hallottam.
- Jól hallottad, Vincenzo. Már több család jelölt is van, de még nem döntöttem. Csak azért mondtam, hogy felkészüljön, mit kell majd tennie a családjáért. – vetette oda elénk lekezelően.
Aznap este Anya megint csak sírt és Én onnantól kezdve alig tudtam az edzésre koncentrálni.
- Yuki! Ha ennyire nem érdekel ez az egész, akkor el is mehetek! – mondta egy nap Adelheid. Mivel nem reagáltam, így tett. Onnantól nem volt mesterem és nem képeztem tovább a lánghasználatom. De bár úgy tettem volna. Mert akkor, azon az estén, talán segíthettem volna.

Tizenharmadik életévemben leesett az első hó. Sok ajándékot kaptam a szüleimtől. Még egy vongola címeres plüss farkast is kaptam Tsuna-samatól, a Vongola bossától. Ez is szimbolizálta a kezdődő szövetséget a két család között, ami talán a házasságommal jön majd létre. Mindig akkor ünnepeltük a születésnapomat, mikor lesett az első hó, mert akkor jöttem a világra, s bár az nem mindig pontosan eredt el, mikor épp születtem, mégis ehhez kötöttük. Ezért is a Yuki név. Vagyis hó. Anyu adta nekem, mint japán nevet. De ez a Yuki, most nem volt olyan tiszta, mert a vértől mocskossá és sötétté vált. Azon a havas éjjelen a Sangue főhadiszállását megtámadták. Megrökönyödtem a sikolyoktól. Anya erősen szorított magához engem és Ciro-t. El akart bujtatni minket a szobájukban lévő titkos szekrényben, de csak engem sikerült. Ciro vakmerően futott ki a szobából.
- Segítek Apának!
- Ciro! – kiáltott utána Anya. Aztán visszafordult hozzám, adott egy puszit és rám zárta a szekrény ajtaját. Becsuktam a szemem és egész testemben remegve azt mormoltam magamban, hogy „Ez csak egy álom”. Még a Vongolás plüssömet is magamhoz szorítottam. Azt írta Tsuna-sama, hogyha rosszat álmodok, akkor jól öleljem meg és akkor eltűnnek a lidérces rémképek. De nem ébredtem fel belőle, nem tűntek el, hiába nyitottam ki a szemem. Teljes csönd volt, így kinyitottam a szekrény ajtaját.
- Anya? – szóltam ki körbenézve a szobán. Senki nem válaszolt. Némi bátorságot véve magamon, elindultam. Kiléptem a szobából, ki a folyosóra, ott tettem pár lépést. Aztán megálltam. Muszáj volt. A látvány megállított.
- Anya! - kiáltottam fel és rohantam oda hozzá. – Anya! – szólongattam, rázogattam, de nem reagált. Hiába tudatosult bennem, hogy már halott, nem akartam elhinni. Aztán Apuért kezdtem kiáltozni. Azt gondoltam, hogy Ő majd segít. Hiába. Vérben fagyva találtam meg a lépcsőn, alatta Cirot. Nyilván Őt védte. Megdermedve álltam felettük és csak bámultam a vérben forgó szemeiket. Még akkor sem akartam hinni annak, amit láttam. Az egész ház teli volt halottakkal. Mind a Sangue család tagjai voltak….Aztán a bejárati ajtó hangos kivágódását hallottam meg. Jól öltözött, fegyveres emberek léptek be a házba és egy fehér ruhás férfi magasodott felém.
- Hmmmm? Vongola? – nézett a játékomra. – Furcsa, hogy egy ilyet szorongatsz a kezedben, mikor épp ők ölték meg a családodat. – megállt bennem az ütő. Kikerekedett, ijedt szemekkel nézetem fel a férfira, mintha azt vártam volna, hogy azt mondja csak viccelt. De nem. Később kiderült, hogy a Millefiore vezetője mondta azokat a szavakat.

Nem emlékszem, hogy hogyan, de a történtek után elkerültem egy árvaházba, ahol négy évig raboskodtam egy elkülönített szobában, az árvaház, valami távoli sarkában/ szárnyában. Az évek összefolytak ott. Sose tettem ki a lábam a szobámból, amit szó szerint jégveremmé alakítottam át. Egy ágyon és az egy íróasztalon kívül nem volt benne semmi. De azok sem látszottak a vastag jégtakaró alatt. Az árvaházi gyerekek azon szórakoztak, hogy ki mer bejönni hozzám. De aki csak hozzáért a jéghez, az odafagyott. Alig tudtak rávenni, hogy kiolvasszam. Csak egy nevelőnő volt rám hatással. Az, akinek a kezét fogva néztem végig, ahogy egy „tömegsírba” temetik elhunyt családtagjaimat. De nem sírtam. Jégszoborrá váltam és ezzel elijesztettem magamtól minden nevelőt, minden árvaházi gyereket, minden örökbe fogadó családot. Négy évig éltem ott. Nem érdekelt az élet és csak néztem ki a fejemből. Csak akkor változott bennem valami, mikor egy nap, ugyan azt a férfit láttam meg az ablakból, aki akkor, abban a vértengerben fölém magasodott. Azzal a nevelővel beszélgetett, aki még nem fordult el tőlem. A látványa és, hogy felidéztem magamban azt, amit akkor mondott, megmozdítottak bennem valamit. Így tizenhét évesen leléptem. Alkalmi munkákból kezdtem élni, később pedig azzal, amivel tulajdonképpen ma is foglalkozom. Információkat szerzek és adok el az új nevemen, emellett pedig tizennyolc éves korom óta egy női host klubban dolgozok. Mondhatni Én vagyok ott az első számú. Kihasználom a gazdag férfiakat, de Ők nem csinálhatnak velem semmit. Jól jön ez a hely. Sok hasznos infót össze tudok gyűjteni és nem hinné az ember, hogy mennyi maffia tag képes elvetődni egy ilyen helyre. Ami számomra a legjobb. Ebből élek. Megvetendő? Az lehet. De nem ez az életcélom. Bosszút akarok állni. Akár Byakuran-sama mellett. Ennek érdekében pedig el kezdtem újra a lángommal foglalkozni. Ilykor persze jól jött, a családi hátterem. Anélkül például nem lettem volna képes megalkotni az Occultamento-t. Napokon át edzettem vele. Legtöbbször a végkimerülésig. Felhoztam magam és visszatértem!


Egyéni fegyver
Név: Occultamento/ Rejtek
Típusa: közel és távolsági fegyver
Kinézete: Egy egyenes, fémvázas, sötétkék csipkés anyaggal bevont ernyő (csak, hogy kicsit nőies legyen XD). Felül a kiálló rész egy jól megmunkált kardpenge, amire egy tokot szokott ráhúzni, hogy ne sértsen meg senkit a környezetében, ha épp viszi valahová. De persze az sem árt, hogy nem feltűnősködik vele. A nyeléből is ki tud rántani egy kardot, plusz, ha annak leveszi a görbe végét és úgy beilleszti a nyélbe, akkor egy lándzsát is ki tud hozni az ernyőből. Ha pedig kinyitja, akkor a merevítő pálcákból mérgezett tűket/sembonokat lő ki (Amúgy lehet látni, ha kinyitja az ernyőjét, hogy menny tű van benne, amik ha kifogynak újra kell tölteni. Ez egy nagyon gyors folyamat, mindig kell nála lennie újratöltésnek. Tulajdonképen olyan, mint egy géppuska.), az ernyő gombjának segítségével. Ez olyan, mint a pisztolynál a ravasz. A méreg speciális keverék, ami a lángok használatát bénítják.
Speciális képessége
Ez a képesség inkább a karakteré, mintsem a fegyveré.
Név: Ghiaccio Imparo
Leírás: A lángot vagy a kezeibe, vagy a lábaiba (talpába) koncentrálja, s amihez hozzáér velük, azt jéggel borítja be/befagyasztja. Szintenként ez erősödik, vagyis ha erősebb, akkor annál hidegebb ez a jégbörtön, annyira, hogy a test kezd elhalni (mint a magas hegycsúcsokon a jégmászók végtagjai, hogy feketék lesznek) Ez persze csak a legmagasabb szinten lesz lehetséges.. Legtöbbször ehhez egy olyan lelki állapotot kell elérnie, amikor már senki és semmi nem érdekli, még megölni is képes lenne az ellenfelét.
Ezt használhatja a fegyverével is. Ilyenkor az Occultamento-ba koncentrálja a lángját, a kilőtt tűk pedig ha betalálnak, körülöttük elkezdi befagyasztani azt, amibe célba ér.