Damien

Oh sirályok zúgnak szárnyaikon,
Sikolyuk sír, habjaidon,
S holt testem csendjében
Csendben hallgatom.

Pulvis et umbra sumus.

Istenem. Utálhatsz.
Olajfák ontják illatuk, a fekete fénytelen halálba ivódva, a nap alatt nőve, mint a gyermekek. Elnézek az ablaktól, megigazítom a nyakkendőmet, amíg a sofőr kinyitja a limuzin hátsó ajtaját. Kiszállok az őrzőkkel, lépteim beütötték volna a betont, olyan súllyal bírtak magukkal. Elől megy a viharőrző, én hátul én, de én igazából haza akarok menni.
Elfelejteni mindent.
Abban a maszkban, amire egy mosoly van rajzolva.
Nem akarok igazán elköszönni tőle, sötétlő ravatali ruhájába nézni, csókot nyomni kihűlt orcájára. Olyan ez, mint egy ünnepély, egy utolsó családi összejövetel, ahol minden ember eljön, hogy zsebkendőik folttalan rongyába töröljék orcájukat, még a férfiak is. Nem ismerek senkit, el akarok fordulni, hogy módszeres alkoholizálással öntsem magamba a gyászt, de a napőrző hatalmas tenyere nem enged.
Én vagyok az utolsó vére a nevének.
Az olajfák árnyékában fekszik a koporsóban, és nem tudom a szemem ráemelni, a cipőmbe próbálok megfulladni, ahogy gondtalan homállyal tükröződik fényesre törölt orrán az arcom, az állam alá nyúl, és felemeli a fejem. Mint a fia, első vagyok, aki elbúcsúzik. Meghalt. A tenger szélén, a messzi távolban, a gyűrűm lángjai csöndben hallgatták, amikor a napőrző elmondta, miért jött el értem a Vongola. Még a Cosa Nostra középrangú családfőnöke is, összepréselte az ajkait zavarában, akinek, a lányának az esküvőjén voltam, mint meghívott, a tenger szélén, egy kikötött Jachton. Meghalt a Kilencedik generáció keresztapája.
A lugasok alatt állok meg, nincsenek most telve a szemeim a vagány büszkeséggel, csak a mediterrán szél kavarta por áramlik az orromba, vagy szárítja szárazra az ajkaimat. Ha tehetném. Befeküdnék mellé én is aludni. Apa. Baszdmeg!
Ujjaimat markolom a nyakkendőmbe, és összegyűröm az életi, hogy érezze a fájdalom ki nem mondott szavait. Nincs támasz, egy ölelésért sem tudok fordulni hozzájuk. Hiszen nem ismernek. Egyetlen ember áll közel hozzám, akire talán nagyobb gonddal kell majd figyelnem, mint saját magamra. Nem én vagyok az egyetlen, az iszap alján, a sötét métely fogja.
Az őrzök mellettem állnak, tiszta az arcuk, mert ők már el tudják rejteni az érzéseket. Van már halott szerettük, akinek a hiányát csak otthon tudják alkoholba, vagy kispárnába fojtani.
Az egyik családtag szemei elsötétülnek, a hátamba szúr, mint ezer tüske, de aztán talán elfordult a bámész figyelme, és elfeledte, a gondolatot, hogy én egy alacsony rangú senki vagyok, aki idepofátlankodott, a mediterrán zöldbe, hogy búcsút vegyen a főnökétől, mert az ő hatalmas tenyere markol a vállamba, aztán leengedi az ingujját, és hallgat. Xanxus talán rosszabbul viseli, mint az egész kompánia.

- Egy madár voltam. Egy koncert teremben fészkeltem. Énekeltem az embereknek. Sosem figyeltek. Aztán meghaltam. Hiányozni kezdtem az embereknek. Mert egy madár voltam. Egy koncertteremben. Szerettek engem. Csak sosem értettek. A hiány. Akkor lesz igazán a mienk, ha elvesztünk valamit, ami számunkra fontos volt. Talán megbocsájtunk Istennek, hogy magához vette a szerettünk. 'Pulvere est et in pulvere reverteris'. Mondá az úr, és magához vette gyermekét.

Mint a halott gyomok a kertben, markolom fel a port, és a sír tetejére dobom, utolsó békés szavakat sóhajtva a szélbe. Két gyermek helyett engedem el. Különös volt ez a föld. Mintha homokból lett volna.
Aztán az őrzői mondanak pár szót neki, elköszönnek az embertől, akikért az életüket adták volna, mégis túlélték őt.
A Decimo is eljött, mielőtt elbúcsúzik Apámtól, rám néz, szemei nyugtalanok, mégis barátsággal fogad. Elfordulok tőle, hogy tudja, nem fogadom el. Én nem fogadom el ezt az egészet, ami körülötte van. Mintha elárulnám Apámat, ha megtenném.
Pedig olyan szeretettel volt felé, mint felénk is.
- Gyere velünk!
Ajánlom fel, mert ez a hideg csend nem sok jót takar, talán elég életet éltünk közösen, hogy tudjam, mikor kell figyelnem rá, ez a kötelességem. Apám után, nekem kell vigyáznom mindenkire, akihez Apám szeretettel szólt. Ahogy Xanxusra, úgy a Kilencedik őrzőkre. A felelősségtől nem kapok levegőt, és a takony folyik az orromból. Beleegyezik, ami csak növeli a nyugtalanságom, intek, hogy mehetünk, elkerülve a kötelező fontoskodásokat, a részvéteket, és Decimot, aki ide akart jönni. Talán ő is rájön, hogy ez most nem pillanat a kedvességre. Elhagyjuk a temetőt, a levegő változatlanul friss, de most könnyebb vennem, mégis, szinte alig érzem, hogy élnék, lélegeznék. Fájdalom rózsái nyitják ki tövises szirmait a gyomromban. Különös érzésem van. Azóta, hogy homokot markoltam a kövek közé. Nem hagy nyugodni, olyan, mint a rettegés. Pontosan olyan, mintha halálfélelmem lenne. Apám elvesztése talán csak súlyosbítani fogja az állapotom. Segíteni biztos nem fog.
Az őrzők nem jönnek velünk. Ők másik Limuzint rendelnek, miközben én, és Xanxus beszállunk. Nem tudom miért jött velem, de talán jobb, mintha otthagytam volna. Konc akadt volna bőven, Decimoval az élen. Talán ő is el akarta kerülni a botrányt, amit a haragjában biztosan okozott volna.
Nem nagyon volt időm megismerni, és nem most fogunk összebarátkozni. A limuzin kihajt az útra, én a kishűtőt felnyitva két sört veszek elő. Elfogadja. A hideg nedű szinte buján habzik a torkomban, szinte élvezet az alkohol. Összemorzsolom az ujjaim, aztán gondolok egyet, és leveszem az egyik cipőm. Megnézem a talpát.
Megrándul a testem. Nem bírok arra gondolni, hogy a temetőben normális a homok. Hogy velejárója a földnek. Vagy, hogy csak véletlen. Kanyarodik az autó. A tenyerembe szórom, ami a cipőmön van, és leszarom, mennyire koszos lehet, nem vagyok egy okos ember, szóval B tervként felé fordulok, felé tartott marokkal.
Sörösüveggel a szájában méltóztatik csak rám figyelni, aztán egyszerre mintha felélednének a szemei, köp.
- A büdös kurva anyjukat!
Mint varázsszó, megpördül a kocsi, és beleszáll az út menti oszlopba, a fejem bele akartam csapni a padlóba, ha nem fogja meg a ruhám tarkóját, és ránt vissza. Mi a francról beszélsz? A megmentett sörösüveggel a szájában előkapja az öltönye alól a stukkereit, és kilövi a tetőt, azon át kihajít, a seggemre érkezek a tiszta Olasz betonra fényes nappal. Nem gondolkozom. A kocsi seggéhez rohanok, kiütöm a csomagtartót és kirántom a géppuskáim.
- Sempai! Megvan a főnök!
- Vhoá! - Rántom el a gépkarabélyokat a hatalmas béka elől, mert a srác úgy rám hozta a frászt, hogy majdnem lelőttem. A sapkáját. Xanxus a kocsitetőre áll, felhúzott kakasokkal, feltűnik egy férfi, őt ismerem egyedül a barátai közül, Squalo, bosszúsan rúg bele az elülső ajtóba, és fél kézzel kiszedi a vezetőt. A fejéből nem maradt semmi. Belenyomódott az oszlop. Francba! Mire várunk? Nem lehet, hogy csak ő volt figyelmetlen. Apa őrzőinek utánunk kellett volna hajtaniuk!
Xanxus a levegő repül, reteszek szakítják szét egymást, az autó miszlikre szakadva borítja szét magával az utcát, én felborulok. Remegnek a kezeim, miközben próbálok valami támpontot keresni, de még a söriváson sem tettem túl magam.
Délibáb, ahogy a szemeim az utcaszélre meresztem, a hőség remegő alakot bont. Öltönyös férfiak tűnnek fel, a lángjaimat a kezembe koncentrálom, a lépteik üvöltenek a visszhangban, amit vernek a házfalak, a lábaimra küzdöm magam, a földnek tartom a fegyvereim, hogy a levegőbe vághassak, és végre lefoglaljam a szétesett agyam! Apa! Mi a francot hagytál hátra az alomnak?
- Te hülye! Tüsszentek egyet, és eltűnsz! Épp szólni akartam, hogy ezek…! - hallom, vélhetőleg, Squalot, a testem izgatottan megfeszül.
- Tünés!
Ellenkező irányba rohanok, tudom, hogy nekem szólt, és mennem kell, hogy majd onnan visszaforduljak, és amikor nem várják, akkor majd halomra lövöm ezeket! Hogy pont ma kell szemetelni! Ma szomorú nap van csesszétek meg! Ez nem normális, az utca néptelen, az autók sem járnak, emberek sincsenek sehol, madarakat se hallani, az üzletekből sötét levegő áramlik. Megbotlom, a karabélyokat magam alá gyűrve esem a betonra, a fejem beleütve. Mozogni próbálok, de megdermeszt a szám íze… vér, és homok. Egy láb jelenik meg előttem, fekete kopott farmer, edzőcipő, felemelem a fejem. Hah. Egy terrorista?
A seggemre lököm magam, rászegezem a karabélyokat.
- A hiperösztön még nem elég erős Undecismo.
A férfi arcát hatalmas, szürke kendő takarja, szemei beleolvadnak a színébe, arca sötétbarna, mint egy jót napozott Olasznak, atlétában van és egy hatalmas barna cumi lóg a nyakába. Nem bírok megszólalni. Meg kellene húznom a ravaszt, ami biztonságos távolba lőne tőle, de az ujjaim remegnek, a fogásom bizonytalan a fegyvereken.
Lángok! Vannak… lángjaim… - Borzasztó félelem jár át. Gyengeség. - kinyújtja a kezét, egy ismeretlen gyűrű van az ujján, aztán az ujjhegyéből homokot kezd szórni. - Elmondom a történetet. Én az Arab királyság ura vagyok. Az Ah Mahhad terrorista csoport főembere. Szükségünk van az Olaszországi haderőre, de a Maffia útban van.
Meghúzom a ravaszt, mint a csuklás, olyan hirtelen volt, a testem pattan, de nagyjából helyben maradok, csak öt méterrel távolabb. A teste… egy lyuk van a gyomrán! Átlátok rajta… látom a nappal fényét. - Hazudtam Undecismo. A sivatag szivárványbabája vagyok egy jól kinéző férfitestben.
- Milyen baba?
Tudtál róla Decimo? Felállok, a lángjaim a kezemből áramlanak körbe, a szemeim megtelnek a narancs fénnyel, a gyűrűm égni kezd. - A Vongola főnök tud rólad? Tudta, hogy meg fog támadni minket valaki? Mond el! Könyörgöm, mond el, utána megverhetsz!
- A Simon családot képviselem.
- Nem érdekel a rizsa! - csapok félre a bal karabéllyal.
- Nincs szükségem gyengékre.
Egy karó szúrja át a torkom, nyál fröcsköl a számból, próbálok ránézni, de a fejem felszorítja a szurony, az állam szinte kitöri. - Otthon kellett volna maradnod, akkor nem kelett volna látnod, apám hamis halálát Undecismo.

- Megszálltam a haragod, az érzést, ami hangként áramlik a tudatodban, én leszek a szemei, amik kinyílnak, ha felébredhetnek újra. Várni fogok Damien, amíg elég erős leszel ahhoz, hogy Undecismo lehess. Akkor majd az ég, és a sivatag horizontjai megcsókolják egymást.
A gyűrűmbe olvad, mint a fény, a szemeit becsukja, és a lángok hangja megváltozik. Az érzések, amiket hallok, ahogy a harag beszélni szokott, alakot ölt, a saját szemeivel néz rám, aztán elcsendesedik.
Egy árny, a két kezét az arcomra érinti, és mosolyog a szája, áttörik a semmi fehér szélű fénye, és nevet.
- Decimo volt az? Aki látta a te valóságod, és tudta, hogy Apám halála, csak a te szavaid?
- Decimo hiperösztöne beszélt hozzá. A te hiperösztönöd elnyomja a harag szeme. Nem hallod a hangjait.
Az árnyék kinyitja a szemeit. A fehér zaj körülöttünk hallgatja, mit mondunk. Ez lehet a tudatom. Hát nem biztató a nagy semmi látványa.
- A kurva anyját! - csapok előre a bal lábammal. Az tenyereimbe forró levegő áramlik, fekete, és vörös. - Igaza volt!
Felébred, kinyitja szemeit a harag. Aztán a fájdalom, a gyűrű narancssikolya, felriadok, a kezeim a fejemre szorítom.
Huh... álom… huh, biztos, hogy nem.
- Mekkora egy faszfej vagy! - Néznek rám a vörös szemek, és az ismerős arctól egészen nevethetnékem támad. - Úgy leszel te örökös, mint az én seggemlyuka Damieno, utoljára mentettem meg a picsád!
- Szép a hotelszobád Xanxus…
Mert valljuk, be a stílus az innen sem hiányzik, csak a kedves mosoly. Felhúzom a lábaim, és csak most tudatosul bennem a tény, hogy a gatyám hiányzik, a kötések pedig szabályosak, és alig maradt tiszta bőrfelület rajtam, nos ha el kéne mesélnem, mi történt, akkor azt mondanám - Heh, mi történt?
- Az, hogy egy szemét vagy és pazarolod az időmet! Kirobbanni egy kocsiból, ez csak a te szánalmas stílusod lehet!
Ki akarom nyitni a szám, hogy hozzátegyem, nem így történt, de ő máris a hátát mutatja, és mielőtt kettőt pislognék egy szabályos ritmusban, bebassza az ajtót. Csak úgy énekelt a keret. Pedig ő pont nagyszerű lenne arra, hogy megosszam vele a meglátásaimat, de lehet nem értékelni az összeesküvés elméletem… Haragláng. Felpattanok, elveszem a közeli székre kitett gatyámat, és öltözködés közben kiütöm a vállammal a bejáratot, felém fordul, épp egy vajas kenyér lóg ki a szájából, és egy poharat szorít a kezébe, ketten vagyunk itt? Mi ez a hirtelen jött családi szeretet tőle?
- Hmpf…
- Azt tudom én is, de szerintem…
- Kuffolj! - nyeli be a kenyerét. - Ne gyárts filmeket az agyadban! Maradj csendben, és húzódj távol a családtól! Egyelőre egy senki vagy, a senkik pedig ne osszanak tanácsokat!
- Egyelőre állítólag engem szállt meg egy homokos csecsemő, szóval szeretném tudni számítsak-e arra, hogy pelenkáznom kell magam a jövő héttől! A te dolgod lenne-
Fejbe vág a poharával, hátrabukik a testem, aztán előre, mint a keljfeljancsik, csak nekem van két lábam, amivel mindjárt felrúghatom!
Úgy, már csak pár év, és egy szintre kerülünk. Kézfejeimbe törlöm a halántékomból ömlő vért és piamocskot, de máris röppályán vagyok, egyenesen a szekrénybe repülök, még a vállfára is felakasztja magát a pecsétnyomos, mocskos, szakadt ingem. A lábával még beljebb is tol, hastájékon.
A vérem morajlik, a harag, reagál az ő haragjára, megemelkedik a mellkasom a tenyerei alatt, de aztán csak sikítok. Betapasztja a számat, és megvárja, amíg az őrület, amit a gyűrűm okoz a puszta lényével, lecsillapodik. Levehetném, és eldobhatnám, igazából…
Rám zárja a szekrényajtót.
De Apa adta. Akinek az elvesztése… az a rémület, ami a testemet átjárta. Az Isten kurva… miért nincs senki az életemben, akivel normálisan tudnék beszélni!
Belerúgok az ajtóba, a fogason lógva, de nem mozdul, masszív egy dolog lehet. A sötétség nem okoz félelmet, de újra érzem a libabőrt, és a tudatot, amit megmérgezett valami, sikítani kezd, én a számra tapasztom a kezeim, és szorítom, a lábaim görcsbe merevednek, a könyökeim remegnek, könnyek kezdenek csak úgy ömleni a szemeimből. Hah… Hah… használni akarom, mert megőrülök tőle, meg akar szabadulni a terhétől, de bezárva a saját testembe, csak kaparja a lelkem. Megmozdulok, lángok gyűltek a gyűrűbe, aztán a tenyereimbe, a fejemmel kiütöm az ajtót, a szoba összezsugorodik a megnövő sebességemtől, a fejemre szorítom a tenyereim, nem bírom megállítani a lendületet, pont jókor jön egy homlokba golyó.

- Azt állítja… hogy találkozott egy Sivatag szivárvány babával?
Hallom. Hideg mocsok úszik a tarkómon, ezt hívhatják borogatásnak. Érzem. Figyel, mintha a részem lenne, lüktet a tudata a lángjaimba, és mint egy pórázra hányt pitbull gyűlöli a sorsát. Pedig ő szabad… valahogy belém került, és értelmet adott a lényem egy külön részének, mint egy második elme, vagy egy második bőr… hah.
- Hazaküldöm a szemetet!
Xanxus? Ne üvölts, mert meghalok.
- Ezt én döntöm el Xanxus, kérlek…
- A seggemlyukát sem te döntetted el mekkorára tágul Sawada!
Hát ő is egy betartott, engedelmes pulcsi lett Decimo gardróbszekrényében? Felsorakozik, és várja, mikor választják ki, hogy aztán bemocskolja őt, a saját teste helyett? Kellemetlen szúrást érzek, valahol a combom tájékán, olyan, mint a zsibbadás, egy jó erős ital után, csak lenni, érzések nélkül, mint fika az orrban.

Beszélgethettem álmomban, huh? Ki akarok jutni, mondom ki a lángok akaratát, kijutni ebből a hidegből, és tágulni, hatalmassá nőni, erőssé akarunk válni Damien, mind, mind azért születtünk ilyen mocskos örökséggel, hogy a hatalmunk ereje szemként vigyázza a mocskokat, hallod? Undescimová kell válnod, hogy a föld és az Ég egybeolvadjon, és a világ megszűnjön ebben a beteg, elhajlott állapotában.
’Nekem? Akkor kérek valamit…’
’Huh? Kérhetsz bármit!’
’Maradj csöndben…’


Hosszú, álomtalan pihenés után, a szicíliai családfő látványa fogad. Felpattanok, szinte kidob az ágy, és egyből a nyakába ugrom. Hát biztos értékeli a kitört szeretetrohamomat, de talán ennyit megenged. Amióta eltaszított a Vongola, ők a családom, még ha gyilkosok is. Alacsony férfi, köpcös, és idős, kopaszodik, őszül, a bőre sem feszes már, mint a babapopsi, de olyan hangja van, hogy a sirályok lemondanának, ha ő üvöltene velük, az égen repülve. Milyen vicces lenne a Főnököt a sirályok közt látni, énekelve egy áriát, mondjuk bármelyiket… menne, mint a Vikingek a Walhallába, csak ő lenne a köpcös hölgy, és benne lennének az Unikornis szárnyai, nem alatta egy ló… A főnököt, aztán elengedem. A bőrömbe harap a szicíliai szél, és a szemeim még foltosak a sírástól… meghatódott könnyek voltak ezek.
Az ablak tárva, a teraszról befújja a szél a port, takarítanom kellene, de most ezt sem érdekel, szinte énekelnek az érzékeim az örömtől. Ott a hotelban. Miután berúgtam, és felcibált az a majom. Huh, remélem nem hánytam le.
Olyan furcsa. Furcsa érzés szúr a torkomba, és mintha nem lennének valódiak. Mintha. Olyan rossz dolog gyötör, és Apa…
Emlékszem. El kellett tűnnie, és megrendezték a halálát. Megérintem a tarkóm, forró, és száraz.
- Megvárakoztattam Főnök, bocsánat, olyan ez, mintha tarkón csókolt volna a tartógerenda. Hogy van a lánya?
- Remekül Damien! Most indultak a nászútra. Jobbulást kívánnak!
Jobb, ha nem beszélek neki… ő sem fogja felhozni az Apám halálának hitét. Örökre ebben a tudatban fog élni, de nem álltak egymáshoz közel, csak annyira, hogy a fiának megfogta a kezét, és életet adott neki a nehéz időkben. Hiába ismerős ez a környezet, hiszen ez a szobám, vagy érzem a szicíliai levegő buja érintését a tarkómon, ezek a dolgok most idegennek tűnnek, és az emlékek, a rossz érzés… igazából. Nos igazából nem nagyon emlékszem. Annyi maradt meg, hogy a Decimo megrendezte Apám halálát. Ez a keserű szájíz bosszant csupán.
- Köszönöm Főnök, igyekszem. Még kicsit fáradt vagyok, azt hiszem a búcsúpartin leittam magam, mert nem egyedül jöttem. Nem igazán tiszta, hogy tettem fel magam másnaposan egy szicíliai járatra, de nem akarom feszíteni. - Próbálok oldottan nevetni, de leginkább valami kavargó fájdalmat érzek csak a lábaimba. Mintha alattam robbant volna egy bomba. De nem érzek szorító kötést, sőt, semmilyen formális nyoma nincs, ahogy a kezeim nézem, pedig ha szétrobbant volna alattam valami, annak nyoma marad, nem? Tényleg csak álmodtam… Egyre valószínűbbnek tűnik, és értelmetlennek az egész.
Hah. Leülök az ágyszélre, és csak nézem a falat. Világos színű, freeze dologgal a tetején, valami virág lehet. Walter jön fel, tálcán ételt hoz, vizet és gyógyszert, gondolom fejfájásra. A főnök egy levelet húz elő az öltönye mélyéről, és mielőtt távozik, az étel mellé teszi.
Ritka dolog, hogy a Cosa Nostra egyik családfőnöke egyáltalán érintkezik valakivel. De talán csak kíváncsi volt, értelmes maradt-e az embere, akire a munkát bízza. Jobb az óvatosság. Gyásztól megroppant, labilis személyeket nem jó alkalmazni a munkában.
Félreteszem a tálcát, ahogy leülök az ágy szélére, hogy az ölembe vehessem a pirítós, vajkockával, és miközben eszem, felbontom a nekem szánt dolgot. Walter nem várt meg, szükségtelen lenne, járni, remélem, még tudok. Bár elég eszméletlen egy élményem lehetett, ha átkeltet öltöztetni.
Mert Damien IHB módra piál!
A levél megfeledkezteti velem, hogy egy félszáraz, vajkockás kenyér lóg a számból. Az utolsó reményemig feszültem, hogy a dolgok egyszerűen csak a köcsög Decimo marhaságai, mert Apa, ugyan ki elől akarna meghalni, nyolcvan évesen? Ki akarna valaki, egy Tatát megölni… aki már csak festeget, egy köntösbe, de még ha apa nem is ilyen, biztos vagyok benne, hogy önmaga a legszomorúbb, hogy immár nem részese mindennek, ami a családja volt. És az őrzők… nem, ők, és Xanxus is.
Kurvára át lettek vágva. A levelet olvasva, csak nő bennem feszültség, de rendben, megteszem, amit kérsz, és mire megeszem ezt a két pirítóst, elfelejtem a családi dolgokat.
A probléma csak az, hogy nem már nem vagyok éhes…