Honma Gregory Natsu

Tárgy: Honma Gregory Natsu Kedd 31 Jan. 2012, 03:22

Azok a dolgok, amik az égen tartják a felhőket.

Köszönöm Gray Shadownak, hogy részt vesz a történetben. Remélem annyira fogja élvezni, mint én!

Nem értem, nem értem, összeakadnak a lábaim, a beton szétnyílik alattam és az ég szemei fordulnak alám, a tenyereimet a saját szemeimbe nyomom, rájuk szorítom, a hangom remeg, a lábaim görcsbe állnak, de nem állok meg. Látom a nyúló teret, a hatalmas semmit, ahogy magába sóhajt, letaszít, a földre esem, mint egy kutya, amire nyakörvet dobtak, a torkomba vág, mint éles penge, vér ömlik, remegő felszínnel. Felemelem a fejem, de a kezeimmel már nem tudok védekezni, fehér fényű drótok kapják el a csuklóimat is, és lehúzzák a földre. Mindenütt, mint a pókháló, már régen beléjük akadtam.
Szorítanak, felkúsznak a testemre, mint a kígyók, és az agyamba liliomként nyílik szét a világ, felhők gomolyognak körülöttem. Megmozdítanám a bokám, de a hús, kifröccsen, az él alatt. Mindenütt kötelek.

Egyszer csak. Befordultam a fiúkkal a sarkon. Olyan volt az érzés, mint az ösztön, vagy csak azért ijedtem meg, mert láttam. Láttam az ő szemeit a sötétben, mintha kabócákat hallanák a nyáron, olyan volt az érzés, az izgalom, és a félelem keveréke.
A kölykök összetömörültek, mögülem hallgattak, a parazsak elsötétültek, tágra nyílt a szám, de már késő volt. Nem éreztem, ahogy a golyó a vállamba vágódott, szétroncsolta az inakat, indulni akartak, szétverni,a morajuk felhergelt. Nem volt más az agyamba, csak az emlékek, narancstestű lángokról, és halott kölykök éget hússzagáról.
- Tűnés. Ez az én dolgom, vagy megverlek!
Még éreztem az egyik forró leheletét a hátamba csapódni, aztán a lépteik messzire kavarogtak a visszhangos sikátor homályos foltjaiba. Egy árny elsuhant mellettem, utána vágódott a testem, de nem értem el a kezeimmel, a póráz már rám tekeredett. A torkomba marta a békióját.
Megemelkedik a mellkasom, összeakadtak a lábaim, a beton szétnyílt alattam és az ég szemei fordultak alám… - Ez a negyed az enyém! - Feszül meg a csuklóm a reménytől, hogy ez csak valaki, a szomszéd városból, de... az a múltkori srác.
És azok a parázs szemek...
És a fájdalom őrülete, mint egy hang mosolyogja a fülembe a nevetését.
Valami zúg a fülembe mellé, madarak röppentek az előbb szanaszét a sötétben húzódó szárítókötelekről, a sikátor ösvényei még több motoszkálással telnek meg, aztán eggyel sem. A testem nehezedik, és az ég, egyszerre zokogni kezdek attól az érzéstől, hiába érzem a kemény betont a lábaim alatt, mintha lenyelt volna az ég, és nem tudok belekapaszkodni. - Ah...
- Indulunk, Gregory.
Visszhang, de szabálytalanul, mintha körözne körülöttem. A könnyek ízét nyelve hallgatom.
- Sehova se megyek veled te faszkalap! Dugd elő magad, hadd lássalak Bhew! - Azt hiszem, már a hangszálaim simogatja a nyakörv, húzom magam, a talpaimat beletaposom a földbe, nyikorduló hang, aztán még egy, mintha hídtartó kábelek szakadnának el, kinyújtom a kezeim, hogy tompítsam a földre esésemet. Belekap a lábamba, vissza akar húzni a testébe, de kiakasztom a körmeim egy repedésbe, ami szabálytalanul vágja kettébe a földet.
Elszakad, kiszabadulok, a sötétbe vesztem magam, átrohanok a sikátoron, egy kontérenen keresztülszáguldok ki az utcára, sikító emberek ugranak félre, a francba, a fémtest kiugrat az út közepére, és lefele borul a kerekeink, a lejtő magával csalja, én belebukom a szemétbe. Nem érdekel, csak szabaduljak meg tőlük, a koporsó bukfencet hány, és magával sodor a parkolóba.
Megpróbálok kiszabadulni, de a szeméttároló döglött teste a betört szélvédőbe szorít. A lábaim lógnak csak ki, a seggem azt hiszem, a műszerfalba ült.
Kellemes. Az élet minden pillanata, amikor nem egy elcseszett boxzsák vagy.
Látom az árnyékokat, amik olyanok, mintha gomolyfelhők vetnék az arcomba, kellemes hűs érintése, mint anyám simogatása. Jó az.
Jó az, hogy nem fáj.

...

Nem szabadna! Mondja mindig egy kötekedő hang a fejemben, de nem figyelek rá. Akarom, és kell. A fájdalmat sem érzem soha, akkor miért baj?
Miért baj, hogy erősebbé akarok válni?
Beleütök a fatörzsbe. Nem érzem. Újra. Megint. Nem jön elő. Nem akarok megállni. Folyton folytatnám, törném, ez annyira rossz. Beletérdelek a törzsbe, belekapaszkodok. Üvöltenem kéne. Mégis olyan csöndes a fejem.
Ellépek. Véreznek az ujjaim, gusztustalan, ragacsos színű vérrel, mert sosem tudom, mikor kell megállni.
Gyűlölöm. Felhajtom a ruhám, és beletörlöm. Nem érdekel, ha meglátja más. Mindenki lássa, hogy mennyire gyűlölöm ezt!
Érzéktelenség. Semmire sem jó.
Nem tudok kontrollt szabni, nem tudok megállni. Sebezhetőbb vagyok, mint bárki.
Rátámaszkodom a pad háttámlájára, és lihegek. Forróságot érzek, de ez csak a belső hő, nem tudom, igazából milyen idő lehet. Nincs fájdalom, csak akarat. Meg leamortizálódó csontok.
Elengedem a támasztékom, hogy folytassam ezt, de elesem. Sokáig maradok aztán így, egyszerűen nem érzek semmi erőt már magamban, kifacsart szivacs vagyok.

Hetek óta vagyok bezárva az üvegparadicsomba. Annak ellenére, hogy ez a doktor Shammal nevű készségesen elengedne a fenébe, mégis csak a kórház kertjébe jutok csak le. Sosem tudok eltűnni, mintha képtelenség lenne, mintha börtönben lennék. Nem tudom. Egyszer megszöktem, erre tessék.
Megint itt vagyok.
Mintha kiakarnának tolni velem.
A napok unalmasak, lassan már minden zugot felfedeztem magamnak, volt sok hely, ahol elájultam. Egyszer azt mondta nekem valaki, hogy szükségem lenne a fájdalomra. Nem tudom, mikor rossz a testemnek, az erőlködés.
Néha, csak úgy lekapcsolnak a szerveim, és semmit sem érzek. Én tudom, hogy nincs jól ez így. Néha, amikor így fekszem a fűben, vagy a folyosón, vagy a tetőn, és érzem a felhők áramlását, gondolkozom el azon igazán, mennyire bábú vagyok, és mennyire nem ember.
De!
Lényegtelen ezeket figyelni. Egyszer meghalok. Addig megtanulhatom még, az érzést, hogy tudjak sírni, remegni attól, ha arcon ütnek. Lassan válhatok valamivé, ami több mint egy fal, ami elől lehet. Ezeket a gyerekeket, életre akarom tanítani, hogy aztán elküldhessem őket, és ne legyen szükségük rám. Nekem pedig csak magamra legyen szükségem.
Megpróbálom ezt az erőt fejleszteni. Egyedül akarom, mert így tudok a leginkább magamra figyelni. Ezekre a mozdulatokra. Azt hiszem, képes vagyok a dolgokból többet csinálni. Aminap rájöttem, hogy akár három dolgot is tudok csinálni. Fogtam a dísztónál egy követ, és amikor eldobtam, nagyon figyeltem rá. Három darab kacsázott végig a víz felszínén, sajnáltam a koikat amiket megrémisztettem ezzel.
Aztán be kellett mennem a kórterembe. A környezetem feszült volt valamitől, kiabáltak, szétzavarták a többi pihenni vágyó embert, utólag megtudtam, valami maffia gond volt. Az emberek rohangáltak, az arcuk olyan volt, mintha félnének, vagy aggódnának. Sosem tudtam ezt a kettőt megkülönböztetni. Gyorsan elbújtam az egyik nem használt teremben, és vártam.
Pár embert hoztak csak. Csalódtam.
Reméltem, hogy valami ufót találtak az út szélén, akkor legalább lett volna miért tovább kíváncsiskodnom.

A felhők néha apró árnyékot vetnek a bőrömre.
Megunom a fekvést, ezért felállok, de csak annyira vagyok képes, hogy felüljek a padra. Egészen megszokott támaszték számomra. Az unalom olyan fodros, mint ezek a gomolygó felhők az égen, de hamarosan meggyógyulok, és akkor, végre újra magamhoz ölelhetem az utcát, és élhetünk, esztelenül, céltalanul, hangosan. Ők soha nem tudhatják meg, hogy mi vagyok igazából.
Előre bukom, felszedek egy botot a földről, és elhajítom messzire, nézem, hogy több lesz-e belőle, de nem történik semmi, a gyűrű dolog sem világított. Elfekszem a padon. Hát, ha nincs mit csinálni?
Esetleg sakkozhatnék öregekkel a társalgóban?
- Csak nem döglöttél meg?
Hallok egy hangot. Furcsa, sokáig jár a fejembe, ízlelgetem. Rekedt.
- Úgy látszik, nem jön össze. - Válaszolom. Nem foglalkozom vele, mert nincs szükségem a társaságára.
- Micsoda felhajtást csináltak miattunk! - mosolyog, egyszerűen érezni a beszédében, felhúzom a lábaim, hogy elférjen, biztos fáradtak már a csontjai. Le is ül, a súlya megszólaltja a faléceket.
- Egész héten az egyetlen érdekes dolog volt. Jöhetnétek máskor is, még sokáig itt leszek, úgy érzem.
- Nem ér annyit a szemét, hogy hagyjam magam még egyszer elintézni.
Felcsúsztatom a lábaim a háttámlára, és lelógatom a fejem, elég hülyén festek, de leszarom. Az agyamba száll a vér, és kicsit drogos érzés, ha már nincs semmi csinálni valóm. Erre ez lelök.
Kiterülök, feldőlök, mindent csinálok, mint egy tesztbaba, szétdobom a tagjaim. Nehezen szedem össze magam, és sokáig nem tudom betippelni, hogy most az égen, vagy a földön fekszem-e, aztán jó alaposan leporolom magam.
- Minek löktél le, barom?
Feltette a lábait a helyemre, és kitámasztotta a hátát a könyöktámasszal, akkorát nézek rá, mintha még nem láttam volna kórházi ruhás embert úgy életembe.
- Mert baromságot csináltál, és mert jól esett.
- Te gyújtottál fel! - közlöm vele, mint a napi híreket. Emlékszem rá. Tudom, hogy ő volt!
Rám néz, olyan aranyhal szája van ennek az embernek! Rámutatok, nem nézhet hülyének. tényleg nem.
- Fogalmam sincs, mit beszélsz kisgyerek. Ja, meg leszarom!
Most világítani kezd ez a dolog, a középső ujjamon, gyorsan elrejtem a hátam mögé, hogy ne lássa. Mindig zavarban vagyok ettől a bizsutól, nem szeretem mutogatni. Szerencsémre pont kifogtam egy olyan fazont, aki magasról tesz az egészre, mert úgy látom, rám se néz. Mondani akartam valamit. Ez az érzés megmozgatott, de aztán meg is zavar az avarropogás. Észreveszi, de az arca nem rezdül. Biztos, kellemes barátja lehet a barátnőjének, ilyen életkedvtelen fapofával.
Na mintha nekem más lenne öcsém. Szóval a hangok. Fordulok egyet, hogy megnézzem, ki jött ide, pont most. Ő felült. Marha érdekes dolog, ha meg tanulsz egyszerre több dologra figyelni. A szűk sikátorokban, ahol több a sötét, mint a világos, nem mindegy, hogy egy macska dönti-e fel a szemetes kukát, vagy egy kölyök akar hátba szúrni az ebédedért.
-Honma? - Rám néz a forma, olyan középmagas, fekete hajú, és hidegszemű, meg, amúgy lövésem sincs mit akar tőlem. Észreveszik a véres ruhát, de nem kérdeznek rá.
Szépen öltözött, azt hiszem, ezt nevezik elegáns, fekete hajú, vékony. Tipikusan nyugodt és csöndes alkat lehet. Nem tudom, miért érzem olyan biztosnak ezt? - Gyere velem, akadt egy kis közös ügyünk.
Hát, engem ez hidegen hagy, szóval elfordulok, mintha nem is jött volna ide senki, és a tarkóm kezdem piszkálni.
- Tudod, merre van a kijárat! - kapja a másiktól, kedvesen.
- Nincs időm! - lép el mellette, és én tudom, hogy követnem kell őt. A társalgóba megyünk. A sakkosok szokás szerint itt vannak, egy furcsa banda hátul, és a maradék, üres asztalok, azok közül ülünk le az egyikhez. Már jól esik egy kis leülés, mintha most nehezebb lett volna a mozgás, meg valami, úgy egyszerűen zavar. Meg folyamatosan őt nézem. - Én Gray Shadow vagyok. Ugyanolyan lángom van, mint neked.
- És?
Tekintetével hárítja magáról a kérdést. Milyen idegesítő.
- Kaptam egy levelet. Felkért, hogy tanítsalak. Érdekesnek találtam, de nem különösebben vágyok a társaságodra! - Aha. - Nagyon remélem, hogy megérte.
Én felállok, de vissza is kerülök a fenekemre hamar. A lábaim. Egyszerűen nem akarnak már menni. A francba! Az asztalra ütök, és a szemeimet a térdeimre szegezem. Miért pont elüttök? Nem akarom, hogy lássák. Remegni kezd a hátam, annyira idegesítő ez!
Senki sem lásson így! Nem kell semmi!
- Póker! Nyertem szemetek!
Felemelem a fejem, még érzem a zavart, de a tekintetem követi az övéit. Egy hátul ülő hangos bagázsra figyel, nekem is feltűntek már. Egy pár napja. Olyanok, mintha nem is lenne semmi bajuk. Az egyik ráadásul egy lány. Hosszú, fehérhajú, de lehet mégsem, fiú hangon beszélt végig. Egyszer odamegyek, és megkérdezem, mert van pofám.
Mindegyik furcsa. Zajosak, életteljesek, itt senki más nem ilyen, mindenki beteg, mindenkinek rossz. Undorítóak! Feladták az élni akarást, mert itt kell lenniük! Én nem adom fel!
- Nem fognak gondot okozni nekünk - mondom váll rántva. -, de azért engem ez nem igazán mozgat. Ez a lángos marhaság...
Nem válaszol, de látom rajta, hogy marhára nem így gondolja. Messze van neki az élvezet, és az emberi társaság egymástól. Ő annyira más, mint mi.
- Az edzés holnap délután lesz. Késő estére be kell fejezni. Aztán elválik, megéri-e. Fontos figyelembe vennem, hogy beteg vagy.
- Nem fáj. - mondom természetes hangon, bár igazából érzésem sincs, miért.
Ő feláll, valamit beszélgetnek a sráccal, de elfordulok. Nem hallgatózok, ráadásul az a banda is leköti a figyelmem. Hasonlítanak kicsit a régi életemre, azokra a srácokra. Néha, csak úgy eszembe jutnak.
Semmilyen banda, vagy utcakölyök nem tudja egyiküket sem pótolni!
- Ne kókadj el túlságosan - hallom meg a hangját. Nem figyelek már oda, és őt sem érdekli, hogy leszarom. - Holnap találkozunk! Viszlát!
Nem viszonzom a köszönését.
Öntörvényű kölykök. Szükségük lenne rám, de be vagyok ide zárva, és ostoba dolgokra kényszerítenek. Ők pedig már talán nem is élnek, mert én itt vagyok.
Egy kicsit zavar. A maximumon fogok mindent megtenni, amit akarnak, hogy aztán eltűnhessek az életükből!

Tárgy: Re: Honma Gregory Natsu Kedd 31 Jan. 2012, 04:34

Hidegnek tűnt az idő. Csöndesnek, és magányosnak. Olyan szomorú, és barátságtalan légkör volt mindenen, felkeltem, megmostam az arcom a kis csapnál, megfésültem a hajam, amennyire érdekelt, és leindultam.
Azt hiszem, egészen délutánig aludhattam.

Kedvtelennek, és tehetetlennek érzem magam. A kertet köd lepi be, fáradt, szinte átláthatatlan.
- Üdv. Már vártalak! - én megugrom a hangtól. Ő az. A tegnapi srác. Ugyanabban a ruhában jött, mint tegnap, mintha csak ez lenne az öltözéke. Nem is fecsérli a szót, felesleges beszélgetésre, elém dob valamit.
Ez a dolog, egy szögletes baseballütő, nézem, forgatom, miután felvettem. - Az egy baseballütő. Tökéletesen illik az egyéniségedhez. Amit pedig én használok kodachi. Igaz, élezetlen, de gyakorlásnak jó lesz. Számomra is.
Klassz, Jersey befigyel. - A feladat egyszerű. Aki széttöri a másik fegyverét, nyert.
A hátamba kerül, a vállamra üt, elesem, a cipői port ütnek az orromba, prüszkölök, és a földbe marok. - Vége.
Félrevetődök, a következő támadás elől, az ütővel a kezemben megpróbálok a bokáira ütni, de nem sikerül, felrúgom a lábaim, aztán a talpaimra ugrok, abban a pillanatban vissza, hátraesem, a fenekemre, a torkomnak szegezi a fakardját. Akkorát ütött a fejemre, hogy alig látok, engedek egy röpke mosolyt aztán hátrarántom a testem, ez némileg meglepi, van időm eltűnni a ködbe, aztán ő máris felveszi a ritmust, az ütőt a fejem fölé tartom, ő ráüt, megrázkódik, felreped, de nem tört össze. Szerencsére. Ez annyira jó, hogy nem látom, merre ugrál!
- Ez így gáz! Legközelebb azt mond, hogy szétversz egy nem fair küzdelemben!
Hátamba üt, felemelem a fejem, a fájdalom, gyenge, de jelenetős már így is.
- Sokat dumálsz! - lök meg, az orromra esek, az egyik kezemre sikerül rátámaszkodnom, a másikban sikerül úgy lendíteni ezt a dög nehéz terhet, hogy kihozzon az egyensúlyzavarból, egy ronda bukfenccel, a talpaimra tudok ugrani valahogy, ő máris újra itt van, meglendítem a furkót, félrecsapja a kardját, teste megáll.
- Nem kell finomkodnod ember!
Nem mond semmit, olyan tökéletesen csendes, zajtalanul sodródik, alig bírok elkerülni előle, alig bírok ezzel az ütővel bármit csinálni! Ráadásul érzem, ahogy megüt, tutira szétcseszi a testem egy hamar belátható időn belül! A térdeimen, a könyökeimen, kósza rándulásokban, az arcom, a füleim, főleg a füleim éreztek maradandó károkat. Kurvára szédülök, azt.
Megpróbálok előre kerülni, hogy neki kelljen védekeznie tőlem, hogy ki tudjam találni, merről jön, de csak pörgök a saját testem körül ezzel a súllyal, nem bírok ráérezni a fogására, tömör, és nehéz, fültövön csap, újra, oldalra vágódok, bele az egyik fába.
Valami más kell! A bizsu sem csinál semmit, pedig kezdtem azt hinni, megy ez a hülyeség! Két marokra fogom a fát, amint sikerül a lábaimra állnom, rászorítok a nyelére. Mögöttem van, nem mozdulok, a vállamra csap, átlendül felette, a levegőben felém fordul, és a torkom is ugyan olyan sorsra jut. Nem mozdulok.
A nyele megérinti az orrom. - Rájöttem! - nevetek, azt hiszem, a térdeim nagyon kész vannak, mert elkezdtem lefelé esni. - Ám, nem vagyok hülye. Tudod, aki nem érez fájdalmat, könnyen észreveszi az összeset. Sokkal érzékenyebben érint, mintha sírnék! Vagy nevetnék! Téged nem érdekelt ez az egész! Annyira leszarod, hogy normálisan agyon se versz! Öntörvényű vagy, mint én! Nem akartál edzeni, be akartad bizonyítani, hogy nem bírom ki! Nem támadtad ezt a hülyeséget a kezemben, aminek a megsemmisítésével legyőzhettél volna, te engem támadtál!
- Nem függ össze.
- Köcsög! Dehogynem! Add meg nekem az örömöt, hogy nem szét akartál verni, hanem csak azt akartad, kiálljam a köcsög próbát, amivel, megérdemlem, hogy te edz engem! Te nem vagy hülye! Tudod nagyon jól, mekkora kurva esélyfölényed van velem szemben!
- Nem foglalkozok kölykökkel.
Nem tudok felállni, még egy kicsit térdelnem kell. A köd erősödik, már ebben a rövid távolságban is alig látom őt.
- Fogalmam sincs a kardvívásokról, nem is érdekel! Te ezt már akkor tudtad, amikor ezt odaadtad! Olyan vagyok ezzel, mint egy elegáns utcahuligán! De nem kell! - hajítom neki a fatörzsnek mellettem. - Nekem van két kezem, két lábam, ezek az én fegyvereim! A saját kibaszott testem! Ezt győzd le Yakuza!
Eltűnik a fakardjának a nyele. Koncentrálok. Oda kell figyelnem, ha erős akarok lenni, ha meg akarom mutatni, vagyok ott, ahol ő lehet, hogy nem vagyok gyenge, ha elvesztem ezt, akkor nem lehetek többé senki felett! Képtelen leszek a fiúknak megmutatni az irányt. És elveszünk az előző sötétségben, mint a családom.
Elpusztulunk az erősekkel szemben.
Az a furcsa láng, végigjárja a testem, érzem a forróságát, az erejét, a felhő megfoghatatlan helyét az égen! Érzem magamban azt az elszántságot, amit csak önmagammal tudok megfogni, belemarkolok a földbe, a köveket feldobom, egy, kettő, sok, rengeteg, beléjük szalad, megzavarja egy pillanatra őt, az arcába csapódnak, a szemeibe, az orrába, a szájába, a homok, a törmelék, az életem, egy vagyok a földdel, a porral, azzal, amit a világ ad, azzal tudok küzdeni! A vállaiba tenyerelek, rálendülök, de ő ledob magáról, és az alhasamba üt kardjával.
- Balra.
Nem kérdezek, védekezek a megadott irányba a fakardja nekiütődik a karjaimnak - jobb, és lent - átcsapom a kezeim a másik irányba, felfelé, és lefelé is csapok az öklömmel, ha netalántán ugrani akarna, vagy rúgni az arcom felé, ne találjon el! Idegesít a gyorsasága!
- Ne olvasd, le mit csinálok! - bukkan elő, egy pillanatra, magasan a fejem felett, támadó állásban tartva a fegyverét, én éppen, hogy oldalra tudok esni, mert megbotlottam a saját lábaimba, és egyenesen egy elég mozgékony gyökérzetben találtam magam. - Nem a te ügyed! - Levegőt kell vennem, mert elfelejtettem.
A gyökérzet lábakat növesztett, felsőtestet, fekete szatén kabátot, éj hajat, ez ő. Felguggolok. Faszé, ilyen gyors, követni sem lehet!
- Unatkozom!
Felugrom, a lábaimmal előre rúgok, lendülök, a tenyereimmel leütöm a mellkasát, aztán az öklömmel orrba ütném, ha nem tér ki előlem, basszus! Most akkor is elkapod! Beindultam, nem tudom abbahagyni, amint a földre érek, máris egy félfordulattal lendülök utána, ő úgy mozog, mintha csupán tánclépéseket gyakorolna, könnyed, elegáns, faszt sem érek ezzel! Leszarom! Ez az én erőm, ettől vagyok oda való, ahonnan jöttem! Nekem nem kellenek stílusok, és tudás, én magam vagyok, a saját képességeimmel!
A szemei, meglátom a szemeit, akarja, a vállamba üt. Mi a? Ez nem a keze! Ba--! A kur--!
Nem térek magamhoz a hirtelen meglepetésből!
Mi a? Samurai Jack beállást produkál a ködben!
- Azért, ügyes tőled, hogy törött csonttokkal is tudsz pofázni!
A francba, még fel is húztam, nekem lendül, a tenyereimbe szorítom a fapengét, érzem, mániákussá feszül a hangom, ahogy átszántja a tenyereim, szinte felezve őket, és az a rengeteg érzés, ami az agyamat meghülyíti, ez tetszik! Suhint, szinte maga az megsért, hogy a levegőt felém csapja, nem érdekel, a fejem felett csap le rám, a port használva csúszok, felkavarom magam körül, ahogy azt a múltkor, a léptei hangosak, most figyelmetlen, aztán újra elveszik a tejfehér csendben, nem érzékelem őt, a kardja az arcom suhintja, belemar, belekapaszkodok, megszorítom. A fájdalom, az ütése lehelete a bőröm, ahogy mindent megfeszítve siklik ki, már nem is figyelek másra, csak erre.
Nem tudom követni, nem is akarom.
- Vakítsd meg!
Felcsapom a port, ő megpróbálja elütni, de mint egy szemfedő, mindig visszamarad, ez marha jó, nem tudja lerázni a fejéről, megzavarja az érzékeit, prüszköl, ahogy az előbb, eltömíti a füleit, a szájába furakszik, hátrálni próbál belőle, eltűnik, toporog a lábaival, megállok és várok, amikor ő is megnyugszik, a besurranó kósza fénypontokra kezdek figyelni.
Aztán jól tarkón vágnak. He?
- Hagytam magam. - szegezi a fejemhez a fegyvert, a hátam mögül. - Nyilván tudod. Az volt a célom, hogy akarj a képességeidre támaszkodni.
- Vicces volt azért, hogy bevetted! - nevet a férfi különös hangon.
- Mára elég ennyi is - de nem folytatja, hanem elrántja a kardját, egy fehér szörny ugrik be közénk, engem jobbára seggel előre rúg fel, őt egyetlen ütéssel méterekre taszítja. Fehér haja olyan, mint a gomolygó köd, ez az a srác, akit csajnak néztem! Stikkes ebben a kórházi szerkóban.
- Voi! Ne merj kardot rántani a Főnökömre! - ismerős az arca, a mozdulatai követhetetlenek, ja meg egy pengében végződik a keze. Irritálnak ezek a furcsa fazonok!
- Persze, nyilván engem védtél… - nem normálisak ezek a formák, én mondom. A taszító köd kezd alábbhagyni, mire felállok, teljesen feloszlik. Mintha itt sem lett volna soha.
Felállok, leporolom a ruhámat, megigazítom a nyakam, tarkón ütnek, de nem igazán piszkál meg Gray fenyítése.
- Hé! Engem te érdekelsz, nem ő! - csapom az ütőt a furcsa fazon felé. A testem, fáradt, emelni alig bírom. Látványosan mutathatok.
- Szarzsák!
Amint kimondja, egy undorító, fekete dolog csapódik a földbe, mintha valami szemeteszsák lenne, nem bírtam elugrani, teljesen megbénultam, a mellkasom megfeszült, az ujjaim a fanyélre szorítottam. Kezei, lábai, és feje is van… ember! Ez egy frankón hapsi! Fekete, mintha szénné égett volna. A fehér hajú hosszú pengéjével lök egyet a vélhetőleg teljesen halott emberen.
- Döglött. - hallom a sráctól, odaguggol a tetemhez. - Ja, ezt kicsinálták.
- Na. Közöm sincs hozzá! - tárja szét a kezeit, de olyan furcsa, a maszlag megmozdítja a karját, oké, most felsikítok, és a fejébe ütök egy hatalmasat. Azt hiszem, nekem kész van, a mai nap.
- Főnök, főnök! Az összes fazon odabent, na pont olyan mint ez!
A kardos srácra nézek, de ő neki sem tiszta, mi történt, pláne, hogy még az agyát is most terítettem a pázsitra, így végképp nem tudja megállapítani. De mozgott! Tutira mozgott, esküszöm, hogy mozgott! Nem elég, hogy idecsődült, az összes hangos, idióta fejű fazon? Most mi van?
- Ez nem az edzés része ugye?
- Nem.

Oké. Alapállás. Megvan. Körbenéz. Megvan. Mégis mi a faszom folyik itt? A furcsa fazonok szétszóródtak valami alakzatban, és engem Gray a fák közé parancsolt. Előhúzta a fegyverét, és most várnak. A csodára szerintem? Megrezdül az egyik bokor, és egy szénné kozmált dög tör ki belőle, oké, én sok természet filmet néztem, de nem esik le az őshulló, amit Gray egy mozdulattal vág ketté.
- Biztos, hogy jóval többen vannak! - emeli a feje felé a Kodachi dolgot.
- Voi! Te neked nem kell itt okosnak lenni! - de miért ordít ez a fiúlány? Meguntam, haza megyek, de a lábaim földbe gyökereztek. Nem hagyhatom itt őt! Mert mintha én akkora haszon lennék itt! Forró lehelet csap a tarkómba, és egy zöld pofa nő ki hirtelen a vállamból. Nyugalom Natsu. Ez kurvára belém harapott! Ne sikíts Natsu, gyerekes dolog az. Azok a fehérek a fogai? Az ökleimmel a fejére csapok, feldob a levegőbe és átzuhanok a társaság felett, majd belevágódok egy tölgybe, örök nyomot hagyott ez most, leesek a földre, de nem ájulok el, bár a látott vérmennyiségtől, ami ömlik a vállamból, lehet, mindjárt elfogok, a dög a levegőből indul felém, de aztán húscafatokra szakad, és a maga legundorítóbb módjában szétterül mögöttem a gyepen. - Na, most még szemetet is szedhetek, a francokat!
Ez nekem beszél. Próbálom követni a japánját, de nem igazán sikerül. Mindegy, felállok, és az ellenkező irányba rohanok, fűropogás hallatszik minden irányból, kettő zöld vág elém, a hátam mögött kidriftel még négy, de azok aztán orra is esnek, előre figyelj már! Gray fekete hajzata, hármat vág, majdnem elgázoltam őt, és döglöttek is. Azta. Az öreg néniknek esélyük sem lenne ellenem, ha ilyet tudnék én is!
- Tudnám mi jött rá a Milleflórára! - Hallom valahonnan, de nem igazán vágom már a hangokat.
- Beszéljél már Japánul! - esem a földre. Foltok úsznak körém, alakok; hangokat hallok, nevetés. Bolondok ezek a formák. Vörös lángok, végigsöpörnek majdnem a mi tarkómon is, át a fákon, a levegőbe csapnak, lenyűgözve bámulok tátott szájjal, mint ovis koromban a henteses üvegén át a kiakasztott fél disznót. Forró. Érzem, hogy elalszom ettől a kellemes melegtől.
- Ushishishi, a főnök megunta!
Ne jelenj meg csak így a semmiből furcsa fazon! Az egy korona a fején? Szőke gyerek százvattos vigyorral jelzi, merre kell menni a kialakuló fekete füstben. Ég, olyan, mint a kibaszott avarégetés a szomszédban, büdös is, meg kurva szép is.
- Pedig le akartam nyűgözni a paraboláimmal! - köszön be hegyomlás is, bár csak az ötvenes cipőméretét látom be, azt hiszem, pont a szénmonoxid mérgezés alatt térdelek. Kezdem kicsinek, jelentéktelennek, és véresnek érezni magam. Gray nem tette el a fegyverét. Akkor most? Ja, én is még szorongatom.

Aztán lett a fehérség. Hosszan nyúlt el az agyamban. Képek, megfoghatatlan élményei kavarogtak porként a semmiben, ahol a lélegzetem is olyan volt, mintha lábost vernének az oszlopokhoz, kisgyerekként, tettünk ilyeneket. Csakhogy létezzünk. Ez volt a maga megfoghatatlan illúziója a valóságunknak. Mindig. Kellett valami, ami igazi.
Hatalmas levegővel térek magamhoz, szinte ölel a meleg, ami megcsapja a tarkóm. Azonnal a vállamra nézek, de a sebnek nyoma veszett. Mintha sohasem létezett volna. Talán csak egy álom volt az egész?
És engem eladtak valami férfi prostituáltnak.
Kizárt. Eleven emlékként élnek a fejemben. Gray arca. Az ő arca. A lángok, és a fájdalom.
De miért vagyok tiszta ruhában, teljesen épp? Hiszen biztos, hogy nem tűnhettek el így. Képtelenség. Megszorítom a vállam, és érzem, ott van az, csak én nem látom. A szétszakadt bőr, a kiálló megroppant csontok, bele tudok nyúlni a lyukakba is, a bőr alá, a húsba, és érzem a szövetek felszínét. Nem vagyok penge biológiából sehogyan sem, de tudom, hogy a bőröm alatt nincsenek lyukak.
- Észrevetted az illúziót?
Hang, a falak megrezdülnek, és egy pillanatra látom az igazi formájukat. Sárga, öregszagú, dohos tapéta, mint otthon. - Az agyad réteges. Nem láthatod meg, most, ami igazából körülvesz.
Fehérré válik minden, pedig talán meg se nézhettem magamnak a drágának tűnő, tiszta szobát, és már a földet érzem a seggem alatt. Kemény, mint a beton. Fel akarok állni, de érzem, vérzik. Ömlik belőle. Hangok szűrődnek a füleimbe.
’Ushishi, oda a kárpit!’
’Szívem ez a limo, nem is a minek…’
’Kuss! Te izé, enged oda Lussuriát!’
’Voi, mellé ment!’
’Egyenesen lövöldözz már!’
’Jó van, pofádat befogod, a te dolgod a vezetés!’
A férfi fekete hajába túrja az ujjait, majd leengedi újra a kezeit. Most igazgatja a frizuráját? Inkább a ruháit dobná le, olyan giccses, mint egy pávián segge, ha szétverik. Piros-zöld-lila. Kocsiban ülünk? Milyen vérzés? A bőröm elvörösödött, de az érintése most is hideg, nem érzem a vérem tapintását.
- Mond el, mit akarsz!
- Túl messze kerültetek.
Fekete és arany színek ütnek a szemeimbe, megrándulok, de egy orrba vágás visszaüt, mozog, hintázik, mindjárt hányok. Sikeresen valakinek a cipőjére ment.
- Az anyád! - hopp...
- A főnök mérges lesz. Drága volt. Hihi!
- Kicsinállak! - Inkább nem kell.
- Inkább koncentráljatok arra, hogy lerázzátok az illúziókat!
Ők is tudták?
- Voi! Abba lehet hagyni a nyavalygást!
Valami ragyogó fényt érzek a vállamba áramlani, és olyan kellemes, meleg, mint a lángok. Mintha azokat sugároznának belém. Egy éles kanyart érzek, belevágja a fejem az ülésaljába. Még szerencse, hogy nagy a tér.
- Itt vagy Gray? - csukom be a szemeim, de azt hiszem kinyitni sem volt érdemes, mert akkor megint hányni fogok. Minden fehér, és lüktet, meg forog, mint egy elszabadul ló a körhintán.
- Itt vagyok.
Jó. Oké. Elájulok.

Ceasarnak hívták. Mondom, de a saját szavaim se hallom. Fáradtság, és vérveszteség. Ezek után nem kell alkoholistának lennem, mint a nagypapának. Elég, ha elmegyek a maffiához.
Ki vagyok ütve, mint a másnapos papa.
Pedig. Ő aztán keményen vitte haza a feleseket, bevásárlótáskában! Nem tudom. Csak, hogy ő volt.
- Nincs róla ismeretem.
- Meglepődsz, ha azt mondom, nekem se?
Kinyitom a szemem. Huh, kényelmes, de ez leginkább csak most tudatosul bennem. Barna, és krémszínek, ezt a mutertól tanultam, ezeket a szép szavakat, idáig futott az értelmem, szóval ilyen színek vannak mindenütt. Hatalmas szekrények. Gray oldalt.
- Ez egy elég patináns szállodai szoba, úgyhogy kérlek, ne hányj megint.
Ez az, most keltem fel, de nyugodtan emlékeztess rá. - Marha sokat utaztam veled. Hamarosan átmegyünk a lakásomra.
- Egyszer. Kérlek. Legyél már annyi idős, mint kábé én, és csak úgy nagyhaverijófejségből kezd már azzal, hogy jól vagy? Igen, remekül vagyok! Akkor jó, haver csúnyán elláttak. Áh, nem éreztem semmit.
- Kizárt.
- Köszönöm. Ja, mi van azzal a kórházzal? Szétverték?
- Illúzió.
- Ja, akkor nem kérdezek már semmit, mert nem értem már úgy se!
- Szedd rendbe magad, aztán gyere ki a szalonba!
- Japánul öcsém! - felülök. Nagy, fehér kötés világít a balomon. Nos, nem pazaroltak rám sok segítséget, ahogy észreveszem. Gray hátratolja a kis széket, amin ült, és kimegy az ajtón, én gyorsan megigazítom a séróm, a megrágott felsőm, kiugrom a takaróból, és a nadrágom is kisimítom. Nadrág. Jó, mégsem lehettem pizsamába!
Mellé futhatta volna egy pólóra. Kirohanok utána, údeodabaszott. Ez tényleg gazdag. Hatalmas falak, drága kanapé eltolva, macskaszőnyeg, öreg, elit, sznobszag. Nagyanyámnak volt egy fali festménye, ami én mázoltam a falra, tollal, és filctollal, az a remekmű. Öt dollárért el akartam passzolni a haveromnak. Vihette volna a házat is egy tízesért mellé. - Erre nem kell vigyázni?
- Megvettem, úgyhogy nyugodtan szétverhetjük.
- Azmenő.
Előkerül a kardja. Ezt most komolyan gondolja? Jó, ne érdekeljen, hogy kocsányon lóg a fél kezem, és azt se tudom még, fiú vagyok-e, vagy terhes, felugrik a levegőbe, én el. Jénai, amit egy újságban láttam egyszer, kettőbe száll, jobbra, és lefelé, alatta komód is megreped, nem akadály, a falra támasztja a lábait, én a szőnyegen átesem, nem látom őt, a penge rezeg, ahogy elhúz a fülem mellett. Hátranyúlok, és felkapom azt, amit a tenyereimmel könnyűnek ítélek, egy poharat, szétcsapom a tenyereimbe, miközben oldalra vetődök, és a szilánkok véresre vágják a tenyereim. Ki fogok fogyni ebből lassan, ő a fejem felett lendíti el a kezét, aztán maga elé üti a fegyvert, a szilánkok szétosztódnak, az arcába, a torkába, és az egyik karjába vágnak. Azt az arcot. Mintha észre sem vette volna. Leseggelek a földre, és a lábaimmal felrúgom, na oké, tudom, hogy hagyja magát, de azért, ha így hagyja magát, akkor bizony én nagy szarban lennék, ha belendülne. Eltűnik, ezt már ismerem, és igen, épp elugrom, mielőtt a hátamba ütne a lábaival, gyönyörű landolás, kiegyenesedik, a kardját lendíti, tíz pontos mellkas ütés, köszönöm. Nem éreztem. De azért, azt hiszem le kéne feküdnöm egy masszív tárgy alá, és ki sem mozdulnom többé.
- Sosem fogsz elrugaszkodni ettől a szinttől, ha csökönyös szamár vagy!
- Jó persze, szívesen szétrúgnám a picsádat, ha nem lennél levelháromszázaselftroll Mordorból!
Váh, ez még beszélgetni se hagy, a hátamra esek, ő a mellkasomba tolja a jobbját. Gondolkozz! Pörögjön az agyad Natsu, biztos van valami trükk, amivel átlehet baszni!
Halottnak tettetem magam!
Hülye, ez nem egy medve! - Leszámollak.
Meglököm magam, neki felszalad a térde, a kezeimre támaszkodok, marokra fogom a szőnyeget, és megrántom, ahogy átlendülök a karjain, megmozdul, kilendül a fejére dobom, szétcsapja, de a rojtok megnyúlnak, rengeteg, hülye kis szövet, olyan lesz, mint egy háló, rázuhan, összeszorul. A meglepetés ereje nem tart sokáig, szétbomlasztja a kreálmányom, ki kell ütnöm, mielőtt újra belelendül, felé ugrom, a testem az övé elé csapódik.
A penge elszalad az oldalam mellett. Aztakurva! Kikerültem!
Hatalmasra tágulnak a szemei. Nem tudom, hogy csináltam. Orrba vágom, minden lendületemmel, erőmmel, és haragommal, hátracsapódik a feje. Aztán nevetni kezd.
Megőrült.
- Végre. Kezdtem feladni a reményt, hogy akarni fogod!
Leizzadtam. Büdös vagyok. - Menj fürdeni, hamarosan megyünk…

Tárgy: Re: Honma Gregory Natsu Kedd 21 Feb. 2012, 23:36

régi Squalo eventjének emlékére!

Vermilion

Azt hittem, végre hazamehetek, de mindig messzebb, és messzebb sodródok már attól az élettől, amit úgy szerettem. A kényszer egyre nehezebb, és egyre fáradtabb vagyok. Ráadásul, ha edzenem nem is kell, nem mehetek sehova, mintha be lennék zárva, szerintem kurvára be vagyok zárva.
Annyi volt így az élményem, hogy Gray egyszre árért, hogy beszélgessünk. Elmondom neki nagyvonalakban, igyekezve kulturáltan, hogy szar ez az egész, ő pedig elmondja a véleményét.
- Ez kívánja a legnagyobb áldozatot.
Ez a fejemben maradt, és mindig, ahogy próbálok otthonra gondolni, egyre nehezebb azt a helyet visszaidéznem. Egyre erősebben vágyom arra, hogy maradhassak.
Nem, nem fogom soha bevallani neki! Még elbízná magát és még szörnyűbb forma lenne ettől. Majd ha végre hazamehetek, meglepetésnek elmondom neki.
Addig meg ráér szeretnem.
Unatkozom.
Ma is csak itt ülünk ebben a giccses, díszes szobában, nyakunkban az Olasz panorámával, és a mocskosúl drága vajfehér bőrkanapén henyélünk.
A kávé és ez a jó ebben csak.
Meg a többi kávé.
- Áhhh - szólal meg - Unalmas egy kmunka volt, bár a karom még mindig fáj.
Biztos hosszú volt a hete. Nekem is.
- Engem majdnem megöltek! Az is unalmas? Ráadásul az elején ott voltam a tériszonyom kellős közepén egy rakás vadidegennel! -Nem szerettem a tábort. Összekulcsolom az ujjaim. - Kegyetlenül kár, hogy én nem érzem a sebeim. Mintha nem is lennének.
A vállam azóta is szarrá van törve.
- Azok csak karcolások. Néha nem értem mért panaszkodsz mindig. Legközelebb jobban koncentrálj és nem lesz gond.
- Karcolások? Azt hittem leszakad a karom! A vállam azóta is ki van ficamodva, csak senki nem rakja vissza, nézd! - az arcába tolom a szétcsúszott csontokat - Látod? Megcsinálnád? Azt hiszem te értelmesebb vagy ehhez. - Vagy csak remélem.
- Majd a kocsiban, itt elégé hülyén nézne ki, ha elordítanád magad.
Kegyetlen.
Mért, hova megyünk?
- Miért tenném? Kurvára nem érzek fájdalmat - aztán mivel szart a kijelentésemre, megragadtam a felkarom, és megpróbáltam belökni a helyére, de semmi sem történt. Sőt, azt hiszem, ez rosszabbul néz ki, mint volt. - Tudod mit? Közben vigyél haza, mert szeretnék lekopni végre.
- Még maradsz, míg jobban meg nem tanulsz harcolni. Nem engedlek vissza Japánba így. Szedd össze magad előtte.
Anyukád szeret. Ránézek. Mondani sem kell, nagyon örülök neki. Újabb rántás, ennek feljebb kell állnia, mint annak? Ezeknek a csontoknak házikótető alakúaknak kell lennie?
- Próbálkozom, én esküszöm, de rettentő béna vagyok. Ja, most halottam meg, mi van? Nem akarok maffiáskodni ember! Én egy teljesen egyszerű fazon vagyok!
- Ha egyszer beleköpsz egy maffia család , jobb lesz, ha meg tanulsz küzdeni.
Persze, mindjárt a gyengére kenik rá.
- Inkább mond el, mit fogunk most csinálni. Hátha ki tudom vetni magam egy földszinti ablakon.
- Fogalmam sincs, mit csináljunk. Nem gondolkodtam még el a továbbiakról.
Jó, szóval sziesztázni fogunk, legalább is megboldogult haverom mesélte, hogy a nővére, aki kurva, eladták valahova Olaszországba, de egyszer írt nekik egy levelet, hogy szereti a Sziesztát. Mielőtt nagyon belemélyedhetnék a kérdésbe, Gray felcsapja a mobilját. Nem ismerem a hívót, de elég hangos, ha kihallom, ahogy köszön. Az arca olyan, hogy ő sem ismeri.
- Karácsonyi Maffia Játék? - kérdi. Karácsony? Hol?
- Igen. Minden évben megrendezik december elején. Úgy hallottam idén december hatodikán tartják, tőlünk nem messze a Maffia-Islan-en. A meghívókat már biztos kiküldték, abból több mindent megtudhatok.
- Remek, még egy őrültség! Mikor megyünk? - lelkesedem, persze nem gondolom így, de biztos vagyok benne, hogy ő bele fog menni. Elfordul, de még valamennyit látok az arcából. Nyugtalan.
Kedvtelen vagyok. Nincs kedvem folytatni, mégis újra, és újra belesem, de igazából már kezdem megszokni. Nem olyan kényszer, mint volt. Nem olyan rossz, mint volt. Kicsit örülök, hogy Grayel lehetek. Nem voltam igazán oda a felnőttekért. De ő. Tényleg olyan kellemes légkört tud teremteni. Ha akar. Mert igazából meg egy bunkó! - Akkor essünk túl rajta, aztán végre hazamehetnék? Én ezt kérem nyereménynek. - Persze, mert tuti megnyerjük.
- Rendben, részt veszünk rajta! - Összecsukja a telefont és a zakója zsebébe mélyeszti vissza. - Szükségünk lesz néhány új ruhadarabra, mert ez egy kicsit kifakult és néhol lyukas a golyóktól.
Megint.
- Én nem öltözök ki! A Saját szakadt gönceimet kérem, amikben pofátlanul mászhatok a porban! Nézd meg ezt! Ez többet ér, mint az életem, nem fogom összekoszolni!
- Rendben, én azért csináltatok magamnak egy öltönyt.
- Te nem tudsz egy gatyában, meg egy sima pólóban meglenni? Sokkal szebb pasi lennél, nem hasonlítanál egy pingvinre, és nem vennélek hülyére sem!
- Gyerekkorom óta öltönyben élek. Ez az én Nyomozó Stílusom.
- Biztos jó. - nézek el, mert nekem ez magas. Bár akkor az én stílusom pedig az igénytelen. - Akkor most mi lesz? Itt fogunk ülni, vagy elindulunk?
Nem válaszol. Kezdtem már parázni tőle.
- Ma még csak ötödike van és a levelet nem kaptuk meg. Először rendbe hozom a vállad, aztán megyek öltönyt csináltatni.
- Mégis érdekel a vállam téged? - kérdezem érdeklődve - Ne foglalkozz vele, menj öltöny csináltatni, én megyek sétálni.

Végre, kint vagyok a szabad levegőn, habár a hátsókert még nem az ideál, de nem olyan szörnyű, mint a négy fal. Teljesen messze megyek, ahol már kőfal húzódik lomhán, de érezni a tengert, látni, ahogy az ég belebukik. Leülök a fűbe.
Megpróbálom visszaigazítani a vállam. Hosszas erőlködés után is csak annyit érek el, hogy borzalmasan néz ki, amikor elkapja egy tenyér, nem üvöltök. Kicsit sem.
- Eressz! - Hátrahúzza, majd megroppantja a sérülést, azt valami csoda folytán megint úgy érzem, mintha jól lenne. Legalábbis, nem kattog, ha mozgatom.
Biztos Gray az, ő ekkora állat, fel is ugrom, hogy megköszönjem, mielőtt visszaizgatja, büntetésként a rossz állapotba, de ez nem Gray.
Fehér, hangok, a fejembe törnek, emlékek, vérzés, a hangja, az arca, a szemei, ökölbe szorítom a kezeim.
Megkeresünk.
- Üdv. Látom, emlékszel rám. - mosolyog. Elegáns öltöny van rajta, olyan, mint Grayé. Megkerül engem a megjavított vállamra érintve az ujjait, én megütöm, meg se rándul az arca. Ő sem érzi? Mi van ezzel? Hátralépek, és el is rohanok, át a Cédrusok alatt, majd be a teraszon, a nappaliban, fel a lépcsőkön…

Miért nyitsz ilyen lassan ajtót! Lassan kitaposom a folyosószőnyeget.
Kitolja a fejét. Már ideje volt! Nagy nehezen még be is enged. Az arcába tolom a leveleket. Útközben észrevettem, hogy ő is kapott.
- Ez a tied! - Kezembe ad egy borítékot, kettétépem. Nem érdekel!
- Haza akarok menni - nyomom a kezébe a maradványokat. - Az egyik az, hogy, nem tudok olaszul! És. Ennyi. - Francba! Megint láttam azt a fickót! Azt a férfit, azt a Caesart. Remegek. Nem bírom megállni. - Mond el!
Hátha addig kitalálom, hogy adom be neki, hogy egy ismeretlen kószál a kertben. A vállamra néz.
- Felesleges. Úgy is viszlek.
Csak így!? - Holnap reggel indulunk a szigetre
Ja. Így?
- Köszönöm, hogy segítesz! Igazán kedves vagy! Hogy rohadj meg, hogy ekkora cseszett érzelmi fogyatékos vagy! Jóéjszakát!

Képtelen vagyok mit kezdeni magammal. Este kimegyek a városba az ablakon át, kis segítségkérés után, az utcán, megtalálom a helyi szabót, aki épp csukni készül. Jókor zavarom meg.
- Csak megtaláltalak. Fáradj be! - Ismerjük egymást? Huh, milyen szépen beszéli az angolt. Magas férfi, meglapulok mellett,e mert csak a tériszony érzetem erősíti meg, meg, mindenesetre, inkább odabent várnék rá. Ő hosszas keresgélés után egy hatalmas borítékot tesz elém a pultra, jól látom a nevem. Honma Gregory Neccu. Natsu az. Szétbontom. Fekete, lilacsíkos öltöny, egy vajfehér ing, és hozzátartozó nadrág kerül elő belőle. Jó, de kitől? És honnan tudta, hogy az enyém? Vagy, hogy én idejövök?
- Kitől jött?
- Nem tudom, de a te neved állt rajta, és az én lakáscímem. Ma akartalak megkeresni, de nem találtalak. Kaptam fényképet is, lehet én voltam ügyetlen. De! Örültem amikor megláttalak, mégsem veszett el egy ilyen kedves ajándék! Biztos egy jó akaródtól kaptad. Örülök, hogy végre megtalálta a gazdáját. Segítsek?
- Jah. Légyszi. - Rossz érzésem van, de inkább lenyelem. Ha elmegyek Grayel, az a fickó nem fog megtalálni! Felveszem ezeket a marha drága ruhákat, de előtte alsógatyára vetkőzök, nem vagyok valami szégyenlős, tényleg az volt bele írva, hogy Boss? Megrémülök a szótól is. Azért Amerikában nem egy plakát volt a buszon, meg a tetőkön, ezzel a névvel. Az ülepemnél, és a hónom aljánál kicsit összébb húzza az anyagot.
- Ez biztos nem véletlen. Tudták, hogy elkeveredsz ide.
- Igen. Biztos.
Kezd elegem lenni ebből a napból. Összeszedem a ruháim, megköszönöm a segítséget. - Ja, Gray majd kifizeti, köszönöm!
- Igen. Ismerem. - Mosolyog.
Gyorsan lelépek.
Az idő nagyon hóra áll. Pedig az nagyon furcsa lenne. Mégis, úgy felborult most minden, meg sem lepődnék rajta. A szállásomon nyitva van az ablak, kényelmes szoba, és földszinti, nekem való. Gyorsan becsukom az ablakokat, elpakolom a régi ruhákat egy szekrénybe, levetkőzöm, tusolok, és lefekszem, addigra épp kellemes meleg lesz hozzá.

Másnap tartok egy gyors reggelit, összeszedem a kinézetem, tornacipőt húzok, mert eddig sem volt másmilyen cipő ehhez, és lerohanok a kapuba. Tuti ott lesz, amekkora sznob. Mert valamit utánam kiabált, hogy itt találkozzunk, de ez már nem biztos.
- Na szépeket. - Öltönyt vettem fel. Csakazértis! Örülj! - Ne bámulj, menjünk már! Tiszta cikinek érzem magam.
- Ne nyavalyog, és ne viselkedj buzisan vagy kibaszlak a legközelebbi kukába. A migrén nyomaszt, de te még ráteszel egy lapáttal.
Hogy tegyen neked keresztbe egy vasúti kereszteződésjelző tábla!
- Fasz fogalmad van arról, seggfej! Kínosan érzem magam, ennyi a bajom! - hogy rohadj meg, hogy egy jó szavad nincs a másikhoz! Kinyírlak, esküszöm! Elindulunk, kocsiba szállunk, majd egy rakás formával, hajóra, az agyam leszakad tőle, vagy ötször körberohanom. Én életemben nem voltam hajón. Aztán végig a korlátnál játszom a Titanicot. Amikor megérkezünk, már dög éhes vagyok, de úgy látszik Gray nem. Ergo, éhen maradok. - Merre?
- Elméletileg van egy épület, ahol elindítják a játékosokat, ott tudunk reggelizni is!
Azta. Van lelke. Mellékerülök, sok ember van itt, az ereim rohannak szét mindjárt! Látom őt. Feltűnnek a szemei, majd egy mosoly, és elveszik. Miért követ ez engem? Baromira félelmetes! Félek tőle!
Gray nem vett észre semmit, a forgatag, és a kiabálások kicsit zavarják a füleim. Beülünk valami étteremben, még jócskán a sziget elejében, rendelünk reggelit, és kólát, ahogy az én bevett szokásom tartja, de miközben nem figyelek rá, eltűnik. Már megint. Akkor nem eszel.
Miután mindent megettem sem kerül elő. A rohadt életbe már! Finom volt ez a kimondhatatlan nevű piritós, most pedig megkeresem. Felborítom a székem, és kirohanok az étteremből. Valamit kiabálnak utánam olaszul, újra átküzdöm magam a bamba turistákon, hamarosan hangokat hallok, sikítást, üvöltést, földöntúli repülő csészealljak levegőkonvertálójának a zúgását. Átrohanok a tömegen, a haja, az alakja, kihúzza magát, megállok, a mellkasomra tapasztom a tenyereim.
Emberek. Szétverve, kicsavarva, izzadtságtól, és vértől büdösen.
- Ó, hogy bazd meg - kapaszkodok a ruhájába -, faszért kell neked állandóan eltűnnöd! Sose legyen gyereked - húzom az orrát az orromhoz, de idegesnek tűnik. Tényleg. Az a nagyon ideges. - Nyugodj meg, vagy üsd szét a fejét, de ne most! Nem azért jöttünk, hogy te ne a százhuszonharmadik nyomozó legyél ember? Tudom ám, hogy valami ilyen bassza a csőröd! De ne egy kisiskolás legyen okosabb nálad! Ne én oktassalak ki a viselkedésről - elengedem. - Visszamennénk?
- Még valaki fikázza a képem, azt a saját lábával fogom megetetni.
Jó, ez tuti, hogy közvetetten nekem is szólt.
- Ezen akadtál ki? - megütögetem a vállát. Néha tényleg annyira gyerek, mint én. - Ez béna! - fordítok hátat neki, de figyelem, jön-e utánam. - Aki erős, annak le kell szarnia, mint mond a másik. Az ember, aki irányítható, elbukik.
Végre visszajöttünk, de most már egy szálloda földszinti éttermébe, de legalább az előbbivel egy csomó pénzét legalább megspórolhatta. Megiszik egy teát, és rádumálom valami könnyű reggelire, ha már felfaltam az övét. Próbálok vele kommunikálni, de istentelenül nehéz. Nagymamámra esküszöm, nem megy.
- El akarok mondani valamit. - nézek rá. Nem tudom, elmondhatom-e, vagy inkább ne próbálkozzak ezzel, és koncentráljak erre a küldetésre? Nem igazán foglalkozik velem.
- Pofa be!
Hogy dögölnél meg! Rácsapok az asztalra, amikor megjelenik egy forma. Nagyvonalakban elpofázza, mit a feladatunk, aztán mehetünk is. Ja, szóval ezért jöttünk ide. A csarnok hatalmas, nem sok időm van azonban nézelődni, mert Gray meg se vár, megint készül eltűnni az induló tömegben.
- Pórázt kötök rád!
Az ajtóban megállít egy ronda lábú, miniszoknyás nő, aki biztos nem fázik ebben a hidegben, és egy karkötőt csatol a karomra. Nagyon szép, de nem kell szuvenír. Azt mondja, ne aggódjak, a barátja majd máshol felveszi.
Ki aggódott? Végre elenged, és Gray után rohanok, de nem látom sehol.
A nap magasan tűz, embereket látok, jól felöltözve, minimum pulcsiban szaladgálnak, én nem érzem a hideget különösebben. Sodródni kezdek egy kiránduló csoporttal, akik angolul beszélgetnek, egy Vidámparkba vetődünk el. A lélegzetem is kiakad, amikor meglátom a pisztolycsövet a szemem között. Nem vettem észre.
Hátralépek.
Lő, félreugrok, a földön gurulok, újra lő, a karomba fúródik a golyó, a francba veled, futni kezdek, ő utánam ered, út közben kikapok egy játékot valaki kezéből, széttépem, és apró darabokba szaggatva, miközben távolodik a bömbölő gyerek hangja megpróbálom megsokszorozni a tölteléket, de nem sikerül valami látványos módon. Helyette átborulok egy pulton, és felborítok egy embert, az emberek sikítva szaladnak szét, na meg a csuklóm is zavarja a beleállt golyó. A fazon valamit üvölt, de még a földön orbbavágom, hogy elájuljon. Micsoda szerencsém van. Egy céllövölde. Becsúszok a pult alá a kezemben az egyik méretesebb sörétes puskával, pont ez az egyetlen fajta, amit felismerek, letépem a láncot, amivel rögzítve van. Pont jókor, mert szétlövik a fát a hátam mögött, és egy golyó a vállamba akad. Kibukom a pult alól és a tarkójának szegezem a csövet.
- Beszélj! - magyaráz, de nem értem. - Angolul! Mit akarsz!
- Ez is a játékok része! Nem szándékoztuk kinyírni - meghúzom a ravaszt, kirúg, a feje fölött süvít el a golyó. Mondanom se kell, hogy síri csend lett, mindenki elmenekült.
- Mit kell csinálnom!
- Át-át kell-kell mennie a szi-sziget túlsó felére! Igen, igen, és meg-megszereznie egy táskát. Vigyáz-zon, mert csapdák vannak. Személyére szabottak.
- Most szedd össze a töltényeket, de előtte dobd el azt - mutatok a saját fegyverére -, gyerünk!
Eldobja a pisztolyát, majd körbejárja a bódé belsejét, megtalálta a dugi rekeszt, az összes tartalék golyót a zsebembe szórja. Nagyszerű, rátámasztottam a pultra, majd átugrottam, éppen időben, mert a haverjai már fel is bukkannak, ketten lőttek rám, két házikó tetejéről, és észreveszek egyet az óriáskerék tetején, bevágódok két ház közé, ahol állatoknak szánt szalma volt kiszórva, pont a közepébe zuhanok. Nem tar sokáig az elmélkedésem, elkezdem söpörni a tápot, és a lángokkal megpróbálok minél többet csinálni belőle, szerencsére rengeteg van, tehát egy pofásabb lavinára éppen elég. Találok egy létrát aztán, azon tornyozhatták fel a szalmát, felmászok a tetejére, és visszafelé kezdek rohanni, na de merre lehet a sziget vége? Megyek a fejem után, aztán vagy sikerül, vagy nem, de előbb megtalálom Grayt, és tarkón lövöm. Erre megtartom ezt a fegyvert.
Újabb ugrás, egy lövés lendít ki, ami a ház oldalának, csap, de annyira megijeszt, hogy kizuhanok a levegőbe, majd neki a szemközti bódénak, a nyakamba vetődik egy rakat gyilkos plüss is. Seggbelőtt! Kajak seggbelőtt! Éreztem egy pillanatra.
Így sehova nem jutok el, nem hogy a játék végére! Jó, oké, akkor menjünk arra, amikor az öltönyös kopasz megáll, felettem kirúgom a lábát, felugrom, és elrohanok, bevetődök egy újabb tömegbe, akik nem vették észre időben a vérem ontását, és amíg hallom a kopaszok üvöltését sikerül a túlfélen kijutnom.
Nem nagyon akarnak elfogyni, az emberek viszonylagos menedéke hamar eltűnik, amikor már sikátorokban rohangálok, sikerült az egyik nyomorék bandzsa turistától szereznem egy térképet, de nem volt a legjobb ötletem.
Épp elém kerül, akkora, hogy széltében betakarja a kijáratot, és neki egy az enyémnél pont baszott nagyobb fegyvere van. Illik a méreteihez. Szóval gyorsan visszaadom neki a térképét, szerencsére aztán elenged, mert nem lett volna jó, ha mér több szétlőtt sebet szerzek. Így is néha balra helyett jobbra lépek. A házak között hamarosan egy hatalmas susnyásba szaladok, hamar észreveszem, hogy nagyon elkeveredtem a negyedből. Fák magasodnak fölém, és büdös csatorna szag van, meg szarba léptem.
Nem. Egy oszló hullába. He-he. Lerázom, a tornacsukám majd tovább rohanok, megpróbálom elfelejteni ezt a látványt. Folyton próbálok figyelni, hol lehetnek azok a csapdák, de csak indákba gabalyodok, meg frászt kapok az óriáskígyóktól.
Hagyjuk. Nem veszek arról sem tudomást, hogy követnek. Igen, biztos az a fazon az, de ez a dolog fehér, fehéren világít, és furcsa, cuppogó hangot ad. Hirtelen szaladok bele az egyikbe. Megdermedek, és hatalmas, aranyos szemekkel nézem.
Hóember.
Hóember?

Tárgy: Re: Honma Gregory Natsu Kedd 21 Feb. 2012, 23:43

Elkezdek nevetni, de amikor úgy basz pofán, hogy belevágódok a fatörzsbe, ez nem olyan vicces. Azt üvölti, hohoho és rám veti magát a súlyos testével, éppen sikerül kikerülnöm előle, de ő átüti az egész törzset, ami lefékezett, és a hatalmas fa kidől. Majdnem rám. Valami jókorát robban, lehet betalált valami súlyosabbat. Mit is jegyeztem meg abból a térképből? Ja, semmit!
Az anyád Natsu! Golyót nyomok a fegyverbe, és rohanni kezdek, a dög két lépésben lehagy, a gyomrába döföm a csövet, és kiengedem, ami benne van, ötszörös mennyiség, szitává lövöm, akkorát robban, hogy felrepülök, majd le. Ezt éreztem. De úgy, hogy a levegővétel jövő héten is kérdéses lesz!
Baszdmeg!
Éppen vágódtam félre, amikor a hatvan tonnáját beleépített a talajba, akkorát csapódott, hogy a szeizmológusok szívrohamot kaptak Pekingben.
Igen-igen a tévétudás, de most azt kéne, hogy újratölteni, a tenyerét az arcomba üti. Nem sikítok.
Eltört az orrom. Idegemben beleharapok, akkor érzem meg, hogy ez hóval lefújt fém, kajakra, beleharaptam! Nem csoda, ha most érzem, kitört egy fogam!
Átüt az ágak között, és a levegőben valahogy sikerül tárat cserélnem, azt hiszem ez csak azért volt lehetséges, mert akkora kaptam, hogy öt percig biztos repültem. Szóval az utánam vetődött böszmenagy havas-konzerfazont sikerült darabjaira lőnöm, és sikerült a fejemre érkeznem.
Merevítő fog kelleni szerintem. Vajon egy gézbetekert srác mennyire bejövős a lányoknál?
Hópelyhek esnek rám, épp kezdenék felélénkülni, hogy havazik, de ez csak egy újabb adag konzerv fazon. Pontosabban öt. Vagyis ennyit bír el a felettem terpeszkedő fa, a vékony ágaival. Úgy ülnek rajta, mint a madarak.
Hitchcock. Geci ijesztő film.
Elégmárbelétek köcsögök!
A maradék töltényeket töltöm fel, aztán kieresztem, kettő ugrás közben szétmegy, de a három közül az egyik elkapja a bokám, és elintézi az agyam egy életre. Tanulási képességek kicsinálva, most már tuti buta maradok!
Fogom a fegyvert, és úgy tarkón köszönöm, hogy a feje leszáll, és a robbanás ugyan szerencsémre elég nagy, hogy a társait is elintézze, de engem is megtanít repülni. Tűz. Begyulladt a cseszett leveles!
Én ezt hogy csináltam?
Fekszem a földön, és nézem, ahogy a lángok szétkapják helyettem a maradék hármat, a tűzben megolvad a fémjük, begyulladnak az áramköreik, és még több robbanást csinálnak.
Deszép.

Nos amikor magamhoz térek, tudatosul bennem igazán, hogy segítséggel. Mi a franc? És hol van az a személyre szabott csapda? Mert ez a személyem ellen volt!
Felülök, a tarkóm kész, az oldalam szerintem csak azért nem vérzik, mert belül tört szét, a lábaimmal sem fogok sokáig haladni. Az egyiken lábbilincsként lóg egy robotkéz.
Hova lettek a lángok. Az előbb még láttam, hogy ég. Minden égett. Most meg se láng, se bűz, se halott robotok. Szerintem máshol vagyok. Tutira máshol vagyok.
Elrabolt egy busman!
Nem foglalkozom ezzel. Azt tudom, hogy a vesémmel baj lesz, mert fáj. És egy levél van az ölemben. Mi?
Feltépem.

Kicsit szabotáltuk a rendszert, hogy eljuss élve a táskáig. Van egy plusz meglepetésünk mellé. Legyél jó fiú, és kövesd a levelet.

Összegyűröm a levelet, és eldobom. Rohadékok! Senki nem kérte, hogy segítsenek! Felállok, a fegyvert a földbe támasztva, és elindulok tovább. Csend. Mit csinálhattak! Ezt nem lehetett volna! Hiszen így lehet, hogy ki is zárnak!
Sőt, lehet, hogy Grayt is! A francba! Miattam nem lesz jobb felhőőrző. Ki kell iktatnom magam valahogy!
Széthajtom a leveleket, és melegem van, annak ellenére, hogy milyen hideg volt reggel. Fáradt vagyok, de az erdő foltjaiban egyre erősebb fényeket látok. Tiszta megnyugtató. A fene már ebbe is, felemelem a jobb lábam, majd letépem az ujjakat magamról, ezt a kezet, és messzire hajítom.

…

Napfény, kezdett erdőiszonyom lenni. Átesem a bokrokon, és szívok egy kis friss port a földből, aztán éppen fel akarnék állni, a karomból folyó vér tükrében meglátok valamit, sikítok, ütök, a feje hátraesik, a fogai kiszakadnak, felborul, és még mászik a földön, úgyhogy belerúgok. Csak akkor veszem észre, milyen hatalmas az ég, és milyen sziklák? Kijjebb merészkedem, miközben még hallom a szétroncsolt testet, amit direkt nem néztem meg magamnak jobban, ahogy mászik.
Egy ócska kötélhíd van nem messze, meg balra tőlem még hatalmasabb semmi, aztán meglátom magát azt, amitől majdnem elájulok. Egy szakadék. Na azt nem, visszafordulok! Azért kimerészkedek a legszélére az útnak, és puszta kíváncsiságból lehajolok. Aztán zuhanok.
És mégsem, visszarándul a testem, és hátra szaladok. Ah. Gray, aki miközben megmentett, kibújtatott az öltönyből.
Majdnem belelökött, hülye ez!?
- Visszakérem. - Nyújtom a kezem, majd felöltöm a ruhadarabot. Töltények nincsenek mára zsebeimbe, de vigyázni kell rá. Ez lesz a viharvert kabalám. - Majdnem megöltél! - Egyik kezében egy fej van, kirúgom, felrepül, majd le, hallom, ahogy nem zuhan... milyen mély az a szakadék? Nem jutott el a tudatomig. - Ez mi volt! Az a fej pislogott! Láttam, és beszélt is! Azt mondta bú! Te, ezek nekem ismerősek!
- Ezek? Jah, csak zombik.
Leugrom a szakadékba mindjárt.
- Mi van? - kérdem a lehető legnyugodtabb arcomon, amikor egy pont olyan, mint a másik kettő a nyakamba veti magát, és a fogait a torkomba mélyeszti. Beleragadok a hajába, de csomókba tépem ki. Kezdem elveszteni az önuralmam.
A zombi, fekete pofával, láthatóan oszló bőrrel, és moszatos orrcimpával szívja, önkielégülően a nyakam.
Gray aztán végre készségesen fejbe lövi, megragadja a karom, és mire felfogom, mit csinál, már a kötélhíd negyedén rohanunk, nem mondom, hogy nem állok meg. Gray lök rajtam, beborulok a falécekre, a kötelek nyikorognak, kilendül oldalra, nem sikítok. Frankón. Ő mögém kerül, és aztán a lábával megtolja kicsit a seggem.
- Legyél olyan jó, és hagyj itt!
- Seggfej! Rendben! - ennyi! Ez a híd hosszú, próbálom két irányba betájolni, aztán lefelé, és valamit meglátok az alján, köröm kaparja a léceket, ezek most komolyan másznak? Felállok, belekapaszkodok a kötelekbe, összeszorítom a fogaim, majd beletaposok a talapzatba, ki is szakad, de csak az egyik dög esik le róla, a hónomba szorított fegyvert, amit már úgy hoztam magammal, hogy teljesen ösztönösen, az a muszáj fognom dologgal. Az egyik kezembe próbálom venni, de nem igazán merek megmozdulni. Lenéztem. Nem kellett volna.
Miért is néztél le Natsu?
- Gray! Nem akarok vészjósló lenni, de feléd mennek! - Üvöltök. Persze ő nagyon lovagias, meg nem állna segíteni nekem.
- Leszarom, csak illúziók!
Illúziók? Ember, erre én is rájöttem!
- És az illúziók miért tudják szétrágni a köteleket az oldalamon? - most már ideges vagyok, hallom, ahogy a visszhangban zabálják a tartókábelek puha rostjait. Marokra fogom a puskát, és kilövök kettőt már nincs sok golyóm, azokat is megsokszorozva használom. Ezek meg csak sokasodnak. Az egyik tartókötél szétszakad, és a híd oldalra, belekapaszkodom a szélébe, hintázik, megpróbálom felhőlángokkal újra összerakni, valahogy sikerül is átvezetnem a sérüléshez a képességeim, szinte még látom is, ahogy a szétszakad fonalak megnőnek, és újra egymásba kapaszkodnak, de nem tűnik túl stabilnak. - Még a hídon vagy? - nem látok hátra
- Már majdnem!
- Szedd a lábaid! - lila fényt ragyog fel haloványan, marha misztikus, meg amúgy érzem, hogy a másik oldalon is megpróbálják lebontani a rögzítést. Menjél már, aztán kitalálok valamit, elkezdek futni felé, mert a kopogásból ítélve, a zombik megindultak, de nem jutok sokkal tovább. Magas. Bassza meg én meg félek.
Nem tudok menni.
Üvöltöm, a magasság megbénít, összeesem, és csak kapaszkodok bele a falécekbe. Hallom a hangját. Kiabál. Az egyik illúzió a nyakamba ugrik, a bőrömbe harap, hátraütöm a fegyver nyelével, lecsapja a másikat is. Hah. Feltartom őt. Belekapaszkodok a kötélbe, és két lábra húzom magam.
Megtalálunk.
Segítettünk kicsit.
Nem kell többet ezt folytatnod!
A rohadt anyátok keverek bele másokat! Grayre szegezem a fegyvert, és kilövöm, a teste hátracsapódik, a lendület kilöki, sajnos nem a híd végébe, az ordításával megtelik a levegő, hát, vagy megdöglöm, vagy valahogy megúszom, a kötél szakadni kezd, hallom, ahogy a kötelek szétbomlanak, szinte sír az egész, és a lila fényekkel együtt omlik össze, és lezuhanok.

Vermilion.
A magasság megbénít, összeesem, és csak kapaszkodok bele a falécekbe. Hallom a hangját. Kiabál. Az egyik illúzió a nyakamba ugrik, a bőrömbe harap, hátraütöm a fegyver nyelével, lecsapja a másikat is. Hah. Feltartom őt. Belekapaszkodok a kötélbe, és két lábra húzom magam.
Megtalálunk.
Segítettünk kicsit.
Nem kell többet ezt folytatnod!
A rohadt anyátok keverek bele másokat! Grayre szegezem a fegyvert, és kilövöm, a teste hátracsapódik, az ordításával megtelik a levegő, hát, vagy megdöglöm, vagy valahogy megúszom, a kötél szakadni kezd, jellegzetes hangon omlik össze, és lezuhanok.

Nem igazán kapok levegőt. Meg érzem, hogy vizes vagyok. Valaki pontosan felettem áll, mert nem vakultam meg, amikor magamhoz tértem. Biztos világos van. A halál világos nem?
Ráz a hideg, meg amúgy megpróbálok megmozdulni, de a tagjaim megbénultak a félelemtől. Volt ott egy folyó. Beleeshettem. De amúgy, hogy éltem túl?
Hogyan?
Az árnyéknak kezei vannak. Megszorítja a csuklóm, a tenyerébe simítja a karperecem, majd elengedi.
- Mindjárt itt a segítség.
- Tudják, hogy itt van?
- Nem foglalkoznak vele. Nem avatkoztunk mások szórakozásába. Meg aztán, Maffia Landnek is jól jön a csúszópénz.
- Rohadék.
Becsukom a szemem, és megpróbálok felülni, de még mindig a fuldokló sodródás küszöbén vagyok, dermedten, a zuhanás és a vízbeérés közt.
Mit csináljak?
- A legrosszabb, ami történhet veled, hogy kizárnak.
Az hiszem sírok. Legalábbis elég kellemetlenül ért a szabadesés. Legközelebb elmondom Graynek, hátha tud ezzel kezdeni valamit, és nem rontják el a szórakozásom. Lehet, hogy élveztem volna, és megcsináltam volna, ha nem avatkoznak közbe.

…

- Héh köpcös ébredj! Már megint az ágyban vagy!
Forró. A szemei kísértenek, vörös, fekete, szürke színek, mint a lángok, amik fájdalmat okoztak, üvöltve riadok fel.
- Ah. - Szorítom a kezeim a fejemre. - Oh. Hello Gray.
- Még egyszer feláldozod magad, megbánod.
- Egy fazon üldözött végig. - Emelem fel a fejem. - Azt mondta, tönkretették a csapdáimat. Nem tudom, igazat mond-e, de nem akartam, hogy téged is kizárjanak, egyszerűbb volt lezuhanni. - Nevetek.
Cseszett szarul vagyok. Nem érte meg szétlövetni magam, megdögleni, vagy feltámadni. - Végigértél?
- Persze a pénz már a számlámon. Kicsit nehéz volt felhúzni magam híd maradványán, de nem volt vészes, csak a vállam fáj még egy kicsit, amit eltaláltál.
- Az jó. Akkor nincs már dolgod velem. Az orvos röhögött, amikor elmesélte, hogy a seggemből csak ki műteni lehetett a golyót, de még egy kicsit maradok, amíg megmondják kelleni fog-e új vese.
- Én most haza megyek, van egy két dolgom, amit el kell intéznem, Számomra ismét veszélyes Olaszország, de ne aggódj, az edzésnek nincs még vége.
Miért?
- Hagynom kellett volna, hogy megdögölj. - Vágok hozzá egy párnát.
- Na mindegy, jobbulást? - aztán becsaptam magam mögött az ajtót.
Legalább a párnám visszaadhatta volna.

Tárgy: Re: Honma Gregory Natsu Szer. 29 Feb. 2012, 04:34

Na, a kettőre együtt adok 20.000 FV-t, grat meg minden, nagyon léped a szintet.

Szóval:

1*2*5.000
1*2*5.000

Ugye az 10-10.000, összesen 20.000.

Nah jah. Akkor itt az harmadik átszámolásos posztom. ^^"
Első kalandra:
1. szint * 2 * 5.500 = 11.000 Fiamma Voltage
Második kalandra:
1. szint * 2 * 5.500 = 11.000 Fiamma Voltage
Harmadik kalandra:
1. szint * 2 * 5.000 = 10.000 Fiamma Voltage (Fong által)
Negyedik kalandra:
1. szint * 2 * 5.000 = 10.000 Fiamma Voltage (Fong által)

Ami nem kevesebb, mint 42.000 Fiamma Voltage! Gratulálok szintet léptél!

Az első edzőtábor extrája. G überakciójának emlékére.

mp3_Dark Empire 3.0 (Zanto Remix) - X-Ray Dog

Rózsák véres csókja üvegszilánkok széleibe harapva

…nem kapok levegőt az óta, hogy őt megláttam. Szorítja a szemeivel a hurkot, és magához akar csalni, én pedig közeledek.
Csak mert. Hasonlított rá.
Nem érzem, mikor borít el újra a tiszta meleg, és találkozom a szemeivel. Vörös parazsak sóhajtanak bosszúsan, színes tollak közül, aztán eltűnnek.
’Gregory.’

’Söpredék!’

’’Indulunk Gregory…’
Hátraejtem a fejem.

Olyan, mintha te mélyen aludnál, de a tested ébren lenne, mintha éreznéd az ég érintését, de nem foghatnád meg.

Hallom. Hideg üveget érzek az ujjaim alatt. Szél mozgását látom, de nem érzem a bőrömön a levegőt. Kék derengés, mindenütt, mélyre zuhanó felhőkarcolók. Felfelé bukik a fejem, a felhők közé nézek, egy sötét szélű kötél nyúl az égbe.
Hátraesem, bár nem vagyok benne biztos, hogy álltam, az is lehet, most kerültem a talpaimra. Az üveg nekicsapódik a testemnek, nem is üveg. Műanyag. A tenyereim szorítom a szememre.
Lassan érzem, ahogy újra megmozdul. A szemeimbe marok, aztán a hajamba kapaszkodom, de érzem a körülöttem levő eget, szinte egybe kapja be a testem.
Ez biztos nem igazi. De én is tudok nem igazi dolgokat! Lehet, hogy… annyira valóságos, mint a fájdalom, ami érhetne, ha lezuhannék. Szétütődne a testem valahol. Karóra zuhannék egy magas épület hegyes antennáira. A műanyagra ütöm az ökleim.
Megmozdul, aztán abbahagyja. Én is abbahagyom a lélegzést.
Hatalmasat mozdul újra az ég, velem együtt, az egyik, majd a másik szélének csapódok, a tartókötél vízszintesbe csúszik, majd újra függőlegesbe. Őrült módon folynak a könnyeim, már a számba is, a fogaim közé, nyelvem hegyével érzem az ízeiket. Só. Ki akarok jutni innen! Belebaszok abba, amin fekszem, majd újra, egészen, amíg nem reped szét az anyag, a kezeim nem szakadnak szét, ömlik a vér, bemocskolva a kéket, ki akarok jutni, bassza meg, félek! Le akarok zuhanni a földre, belekapaszkodni a porba, és megfeszülni, eltüntetni a zuhanást, az érzés, hogy nem tudok hova lépni.
Megmozdul az alja, beszakad, belekaparok az átlátszó semmibe, nem tudom megakasztani a körmeim, piros színt húzok bele a műanyagba, kibuknak a lábaim, majd az egész testem.

Sikítok. Szétszakad a mellkasom, vért hányok a földre, különös, fehér dolgokkal tele. Levegőt veszek, ami megtölti a tüdőmet, megtörlöm a szám.
Hiányoznak a fogaim.
Felülök. A földön vagyok, és tudok levegőt venni? Hogy csinálom? Megérintem a térdeim, amiket a legközelebbinek érzek, aztán a lábaim, de a csontjaim egybe vannak, nincsenek sebek, amibe bele tudok nyúlni.
Bassza meg. Pár fogamon kívül mindenem megvan.
Próbálom megnézni hol vagyok, egy utca, ismerős házak nyúlnak oda, ahonnan lezuhantam, árnyékok nőnek, szemekkel a sarkaikba. Elindulok egy irányba, de hamar megérzem, hogy csak egy kört teszek meg folyton. A cipőim kopognak, olyan hangosak, hogy biztos nincs más zaj a közelembe. Minden pillanattal többen, új dologra leszek figyelmes, az ablakok, mind engem tükröznek vissza, ahogy a felbukkanó neontáblák, reklámplakátok. Mintha minden, de minden egy kibaszott tükör lenne. A felhők megnőttek, már ők maguk is árnyékokat sóhajtanak, de ezek pirosak, nem feketék, alakjuk van, szemük nő, ujjaik lesznek a kézfejükön, az egyiknek tollak színesednek a nyakába. futni kezdek, de csak körbejárok, mi értelme, akármerre fordulok, a menekülés ugyanoda vezet.
- Olyan, mintha te mélyen aludnál, de a tested ébren lenne. - tűnik fel két ajak a tollas fején, és mosolyog. Hátrarándulok, de a torkom visszaránt, a földre zuhanok, a kezeim hátrafeszülnek, a csuklóimba belevág a levegő, a térdeimre csúszik a testem, a fejem kifeszül a hajamnál fogva, mi a picsa ez? - Nem érzed a drótokat? Érdekes!
- Takarodj anyádba!
Nem hiszem, hogy ezt kellene mondanom. A lábaim maguktól csavarodnak előre, a seggem felemelkedik, aztán a talpaimra esem, belenyomom a lábfejeim a földbe, kitépem a kezeim, vért szórok szét magam után a levegőbe, a gigámba állt, megakadt a hangszálaimba, az ujjaimat a nyakamba marom. Ez a drót, valami, madzag, beleakasztom a körmeim, de nem bírom szétkaparni.
Fény robban a szemeimbe, éget, szinte felnyerítek az örömtől, könnybe fordulnak a fájdalomtól majd feketébe, majd vörösbe, majd újra fehérbe.

Remegnek a térdeim. Hisztérikusan nevetek. A lángok a farkamba harapnak. Azt hiszem, orgazmusom van. Vörös-narancs-fekete-fehér-piros, lángok, mosolyognak, és égnek, véresen átsült steakre sülök. Haha.
- Hehe! - terülök el, a testem vibrál, mit egy köcsög lenémított mobil, kicsavarodik, a hátamra fordulok. Emlék. Vörös szemek, fekete haj, boldog, felhőtlen, mániákus mosoly.
A kibaszott segg belevigyorog a pofámba. Azt hiszed, félni fogok tőled te buzi köcsög?! Mutasd meg az arcod!
Miért nincs ennek értelme? Mintha nem lenne köze a valósághoz. Suttog. Ajkak, egészen közel a füleimhez. A cimpámba mar aztán, de csak a bőr recsegését hallom erősebben.
Rám néz, sóhajt, majd a hajamba marja az ujjait, és felránt a lábaimra.
- Szenvedélyem az egzotikus madarak. Miután elkapok egyet, és megesszük a húsát, a legszebb tollát a ruhámba tűzöm. Húsz darab Gregory.
- Kibaszottúl nagyon nem érdekel!
Seggre esem, vagyis ülésbe, tehát, fekete bőrfotelbe olvad a bőröm. Kellemes színeket érzek. Olyan ismerős ez, mintha lassan elaludnék a nyugalomtól, de a fájdalom ébren tart. Kibaszott. Kurva. Borzasztó fájdalmas. Akarom még. Cukkolom, őrjítem, hergelem, idegesítem, bántom, szeretem, ha ez kell neki!
- A paradicsommadár az eddig a legfinomabb. - Közeledik, távolodik a hangja, felemelem a karjaim, hogy a bőröm szakadjon le a másikról, hogy érezzem, mintha a saját testem nyesnék, hátradöntöm a fejem, érzem a csutkám kidomborodni magamból a fájdalomtól. Ez az igazi, Istentelen érzés, ami leírhatatlan.
- Visszakérném a fogaim! - sóhajtom egy újabb élvezet határán, minden porcikám kemény, mint a beton. Mennyire undorító fétist ez. Bassza meg.
- Ez nem igazi, amit érzel, csak képzeled, vágyod, és lassan felzabálja az elméd, és eltűnik minden addig tapintható.
- Takarodj! - bukom előre, ahogy a húsom szétreped, a kezeim kiszabadulnak, kinyújtom a karjaim, de nem érem el őt, csak a kabátja díszeibe tudok belemarni, összeszorulnak az ajkaim, kifordulnak újra a szemeim. - Ne szórakozz velem! - szakadok ki, tovább, teljesen, az idegen bőrből, a ruhájába tépek, az ölem előre mozdul, basszus, majdnem elestem a saját lábaimba! A rohadt… kibaszott rothadt… miért vagy ilyen magas! - Azt mond el, miért vagy mindig, mindenhol, nem érdekel a lelked!
Látom őt, a saját szemeimben, a szemeiben. Sötét fekete szembogarak kitin felszíne rezeg szüntelen. Kabócák szárnyainak röpte zúg fel, zöldet, virágosat növeszt a kemény, a fehér, az illata émelyítő. A földre esem. Elborítanak a szirmok, vörösek, rózsák azt hiszem. Fuj, ez, de buzis. Tüskéket növesztett szélek az arcomba, a kezeimbe vágnak, kettévágják a szempilláim. Ez vicces.
Indák csavarodnak a combjaimra, tövisek kapaszkodnak a húsba. Nem szeretheti, ha megérintem őt. Húzom a lábaim, amíg nem üvöltök már, hangosabban, mint a repülő bogarak zaja.
Beleejtem a fejem a földbe. Nem, ez homok, elnyeli az arcom, felkapom, a magasba próbálom tartani. Köpnöm kell. Még két fogat.
Faszom ez?
- Ez egészen olyan, mintha egy kutya a szádba vizelne.
Már csak az orrom látszik ki a földből. Mély zuhanás után újra magamhoz térek. A lábfejét a számhoz érinti.
- Engedj el! - csúszom, magamat húzom a földön, aminek föld íze van, miután a fejem belevágódik. Belerúgta. Egészen keményen. Tovább mászok, a lábával a fejemen, egészen, amíg el nem érem a másik lábát. Az ujjaim a bokájára kulcsolom.
Felreped, becsukom a szemeim, szétrobban, szilánkok hangját hallom, üveg repedését, újra próbálkozom ezzel a látás dologgal, örülök, hogy nem vágták szét a szemem, ezek az üvegdarabok... nem. Bocs. Tükrök. Újra meglátom magamat, a szemeim, foltok nőnek ki belőlük, sötét szemekkel, ugyanazokkal a tollakkal. Rengeteg. Összehúzom magam, és próbálok nem lélegezni, hátha az agyam nem kap oxigént, és elájulok.
Kérdés, azzal jobban járok-e? - Értem én, de tudom, hogy az igazi nincs köztetek! Szóval nem támadok, meg kussolok is, csak mondjátok már el, mit akartok!
Kinyitják a szájukat, az agyamba vér ömlik, érzem, ahogy megöl, kiterülök a földön, a füleimre szorítva a tenyereim. Mocskos vér ömlik, ragad. Remegek, akadozva kapkodom a levegőt. Mi ez, mi történik velem,miért félek? Összehúzom a testem, és a mozdulatukra sírni kezdek, hangosan, mintha most születnék, és üvöltenék anyám meleg méhe után, vissza, milyen agybeteg álmom van? Újra nyitják a szájukat, a hangok széttörik a szemeim, majd az ujjaim, a fájdalom eszméletlen.
Nem jó. Nem akarom. - Azt akarom, hogy hagyd abba!

Le akarom festeni. Amit a fejébe raktam. Rózsák véres csókja üvegszilánkok széleibe harapva. Tök jó cím lenne.
- Jó reggelt Gregory!
Ütök. A testem előre bukik. Takarók ölelését érzem, de ez nem kellemes. Megpróbálom felemelni a fejem. Aztán felülni. Fehér gézt érintek az ujjaimon, amikor idegesen összekulcsolom őket, a mellkasomon is lehet, minden levegővételkor belefeszül valamibe, nem tágul, nem tudom hatalmas felfújni magam. Körbenézek. Két fazon, a paradicsommadaras, de a másikat nem ismerem. Ha az arcára néznék, vagy a hajszálai közt vesznék el, egyszerűen úgy érzem, mintha egy porszívóval erőszakolnának meg. Ne nézd. Hol vagyok? Ebben a szobában már voltam, de az ablak most egy tükör, amiben nincs tükör.
Nem látom a másik világot benne.
Vagy önmagamat? Csendes fehérség árad csak ki belőle, hazug eget sóhajtva magamögé.
- Nem engedtetek el.
Ő mosolyog a tollai alatt. Felemeli a fejét, megérinti a nyakát, majd a társára pillant. Újra megpróbálok ránézni, de magamat látom. Francba. Ez így még rémisztőbb, inkább nem is érdekelsz. Cseszett pöcs!
- Választási lehetőséget kapsz.
- Ebbe semmi cseszett választás nincs! - kapaszkodom a térdeimbe, de már azokba is látom a saját arcom. Nem akarok egy baszott tükörré változni. Ökölbe szorítom a kezeim, és rájuk ütök, szétrepednek. Kurva életbe!
- Ha csatlakozol a családunkhoz, találkozhatsz vele is.
Szemek nőttek a kötéseimen, a karjaimon, és engem néznek. Ezek az ő szemei. Mélyek, vörösek. Hosszan bámulom őket, mintha látnám az arcát, vagy feltudom idézni a hangját, de olyan hideg borít el, mintha jeges vízbe mártanának. Egyszer anyám, tett valami olyasmit, azt remélem, mindenkinek ijesztő, ha felvágja a karját, és nem érzi, hogy aztán hideg vízbe kelljen mártani a kis fejét.
Mintha nem lenne bőre, nem lenne teste, nem élne, csak egy tányér lenne, amit ha összetörnek, le sem szarja. Érzéseket akarok.

Álmok, amik mint a felhők úsznak át az égen, amiknek szintén szemei nőttek, mindennek, de mindennek szemei nőnek, amik nem ők, és nem én. Az élettelen dolgoknak, amik csak tárgyak.
- Nem akarok kibaszott maffia lenni! - mutatok rá. - Dögölj meg!
- A lelked olyan mint a vaj.
Olyan ismerős a mosolya, olyan messze van az álomtól, érzem a hasonlóságot köztük, az érzések, el tudnak árulni olyat, amit az agy nem tudhat?
Megszorítok egy párnát, széthúzom, a beleibe nyúlok, a maradék fogaimba szorítok, aztán kitépem a tollakat, és szétszórom őket, színessé vállnak, mint az ő díszei, de dühösek, halott madarak hangján rikácsolnak, marokra szorítok egyet, és a mellkasába döföm, de addigra már csak egy szekrény üres belsejében találom magam.
- Ez az én álmom! Takarodjatok belőle! - rúgom ki a szekrényajtót. Homokba lépek, és futni kezdek, a hajam felfelé mered, a ruháim, mintha zuhanni akarnának, a testem úgy érzi, magába akarja húzni a levegő. A homokszemek szállni kezdenek, kavarodnak a lábaim alatt, ez talán én vagyok, talán annyira félek, hogy akaratlanul irányítom az elmém.
Hogy jutok vissza a saját agyamba? Megállok egy pillanatra, aztán felugrom, a testem könnyűvé válik, a kezeim a szemeimre szorítom. Nem akarom látni a magasságot, a félelmet attól, ami elveheti újra a saját tudatom feletti irányítást.
Újra talajt érzek a talpaim alatt. Csukott szemmel érintem meg, az ujjaimmal próbálom megtudni, mi ez. Forró és természetellenes. Beton, de húz magába, mintha nyúlni tudna. Kinyitom a szemeim, és segítséget keresek, házakat látok, élet nélkül, csövek törtek át a falaikon, kinyújtom a kezeim, egy peremet tapintok ki a levegőbe, belefeszítem az ujjaim, kihúzom a derekam, amit már magába akart emészteni a föld. Minden erőm beleveszem, mert úgy félek, mint a szar. Azt hittem a maffiás dolgok brutálisak, de bénák ehhez képest.
Ne hagyd el magad! Magadhoz térsz, és jó gyerek leszel!
A térdeimmel mászok beljebb, még beljebb, amíg már oldalt is érzem a falakat, aztán megfordulok, de hamar rájövök, hogy inkább nem nézek le. A hátam nekifeszítem valaminek, próbálom leadni az agyamnak a látványt, de én ehhez gyerek vagyok. Nem hogy magasan vagyok, hanem a semmi közepén, egy házfalban? A mélybe zuhan az alja, ahogy óvatosan kinézek, mintha fellenne rá festve amit látok, a körülötte lévő házak a semmibe omlanak, inkább visszahúzódom abba a résbe, ahová bemásztam. Egy utat kéne keresnem, de csak úgy érzem, mintha benne lennék egy világban, rossz helyre odarajzolva. Csak a kezeimmel érzem a széleket, és a peremet a lábaimmal, de ugyan azt látom. Tornyokat, utcákat, élettelen, üres csíkokat a betonon. Az ujjaimmal megérintek egy pontot, és végighúzom rajta, beleakad valamibe a kezem. Gömbölyű, és mozog.
Egy kilincs! Teljes tenyérrel fordítom el, és gondolkozás nélkül szakítom be az ajtót, mert én itt nem maradok.

Sípol a tüdőm szerintem, a kezeimmel próbálok tájékozódni, mert az a helyzet, hogy kibaszottúl nem látok semmit se!
Annyira semmit, hogy még az orrom hegyét se. A tériszony nem abban merül ki, hogy van egy nagy szoba, és sírva fakadsz, ez is egy kurva nagy térnek számít, ha nem érezném legalább az egyik tenyeremmel, hogy falat fogok, megállnék sírni én is.
Bár már így is ott tartok. A számat öt perc alatt használt mosogatószivacsra rágtam, a vérem büdös mosogatóléként ragasztja össze az állam. Én hülye vagyok, vagy egyre kevesebb levegőt érzek?
Ne engedd el magad! Ne figyelj oda. Ezek csak kibaszott képzeletek, álmok, csak átverés, mint az egész, amibe belekeveredtem, már bánom, a rohadt életbe, hogy elkezdődött, vagy hogy egyáltalán van.
Bah.
A hátamat kitámasztom, megpróbálok bármit elképzelni, ami kisegít, egy fényt, nyilakat, egy erős lényt, aminek látom a testébe, hogy megtörhetetlenül akar, hatalmas pofával, mindig volt egy kedvenc állatom, erőszakos szemű, és olyan undorítószerű lény, de én bírtam a búráját.
Valami fényfolt tűnik fel, úgy bevágom a hátam, hogy majdnem elájulok, tényleg, ez most ütött, előre görnyedek, hogy kapjak levegőt, mert az még inkább kevesebb. A dolog pont olyan, mint ahogy elképzeltem. Tiszta Harry Potter!
Azt hiszem, bírom a komodói sárkányokat. Kis szarként mindig arra gondoltam, egy rakás ilyenem lesz, akikkel foglalkozhatok. Hát benéztem keresztbe. Felállnak a kis fényes pikkelyei, majd elindul a fénybe a kibaszott sötétbe, én ellököm magam, és követem, bár nem annyira bízok meg benne, de itt fulladozni sem sokkal jobb. Süket leszek ettől a kusstól, a saját lépteim se hallom. A föld fodrozódni kezd, lehajolok, belemártom az ujjaim, ő beleveti magát a vízszerű dologba, nagy levegő, és követem.
Kurvára nem tudok úszni, mint egy süketnémefogyatékos mutogatom a fuldoklást, és ez nem víz, hanem vér. Érzem a szagát, belefurakszik az orromba, az íze megtölti a számat, a gyomromba ömlik, szédülök, nem érem el a fényt, és egyszerűen csak megáll a testem.
Mintha megfagyna, megbénulna, vagy elvesztené, ami benne van.

- Félsz?
Igen. Kibaszottul érzem azt a dolgot, ami a félelem, és hiába vagyok erős, nem vagyok erősebb önmagamnál. Szóval sokra nem megyek ezzel a kibaszottal sem.
Csak a szemeit látom, de ezek nem igazából az övéi, aztán előlép abból a megfoghatatlan sötétségből, úgy érzem, még a lábaim sem tudnak tartani már. Összeakarok csuklani, és üvölteni, kibaszott mérgesnek érzem magam.
Ő az. Tollakkal a hajában, fekete hajjal, vörös, unott szemekkel, és barna bőrrel, nem térek magamhoz. Szétbaszta az intimszférám ez a retkes köcsög, felfogom gyújtani, megtanulom, hogy kell lángokat csinálni, és halálra gyilkolom!
- Kibaszottúl kicsinállak!
Ezek az én dolgaim, az én lelkem rezdülései, üthetnek, fenyegethetnek, akár a családom is kivégezhetik, ha úgy hozza kedvük, mert nem érdekelnek az emberek, nem érzek értük fájdalmat, nincs bennem szomorúság, talán csak egy kicsi, annyi, amennyi megilleti őket, vagy amennyire elfogadtam őket, sőt akár az álmaim is szájba erőszakolhatják, de a perverzióim kurvára az én dolgom!
A fájdalom, vagy a szerelem. Ezek az enyémek!
Fellángol a sötétség, vörös, és lila lángok öntik magukat, szétropognak, hatalmas nyelveikkel lenyalják a feketét, színes, piros szint öntenek magukból, elborítják a testem, felzabálják a bőröm, beleülnek a hajamba, és a szemembe, belemásznak az orromba, a harag, hogy én milyen geci dühös vagyok!
- Eltaláltam szemét? - mosolyog át a száján, az átbaszott, köcsög, hamis száján.
- Csak azért fogok hozzád csatlakozni te elkúrt buzi majom, hogy szétbasszam a fejed! Hogy szétsírd az agyad, miközben a cipőmet a szádba rúgom! Megöllek!
Ez lesz az én erőm, amire vágyok, hogy irányíthassam azt a hatalmas tüzet, ami megfogott, ami miatt még csinálom ezt a faszságot, elindulok felé, ő félreugrik, a testem lendül, átszakítom a teret magammal, és a lábaimmal érek a földre, minden ég, körülöttem is, hangosan kezdek nevetni, mint egy idegbeteg. Anyám azt mondta, ha túl sokat érzed a fájdalmat, a nevetésed se lesz többé tiszta. Milyen kurva igaza van. A kezeimbe ömlesztem a lángokat, ahogy láttam, aztán körbevonom a testem, és messzire engedem őket, hogy áttörjék az étert, az álmokat, hogy megmutassák a tiszta valóságot, ami olyan kurva messze van, mint én az igazi erőtől. Hogy lehetne ezt? Felhőlángok, ők is lángok, ha elég sokat csinálok, a melegükből talán lesznek valaha elég forróak, ha meg tudom őket sokszorozni, meg fogom tanulni, kurvára, addig nem pusztulok el, amíg ezt nem tudom megoldani, szájbavág, hátraesek, belerúg a hasamba, de nem érzem, a bokájába kapaszkodom, az érintésem éget, üvölt, elrúgja magát. Hátrább gurulok, a levegőbe kerül, majd a könyökeivel az arcomba repül, a fekete omlik, a tűz szétemészti, naranccsá válik, és fehérré, házak hatalmas szélei tűnnek fel, tudom, miért látom őket ennyiszer.
Mert az otthon, ami az enyém, az az utca, nem pedig ez, amit most csinálok, én nem ebben élek, hanem a testi erőbe, a hajamnál fogva félrelök, bevágom a hátam, a seggem, a lábaim egymásban töröm, ezt megéreztem, ezt utóbbit, mert az ajkaimba marok.
Közelít, a mozgása is olyan hasonló, mintha ismerné, minden kibaszott utolsó kis mimikáját is, a tenyereimre csúszok, majd a lábai között a háta mögé kerülök, tarkón rúgom a magasba lendülve, összeszorított ajkakkal, amekkorát csak bírhatok, ezek a lángok nehezek, lehúzzák a testem, visszazuhanok a betonra. Már alig látom a feketét, csak itt-ott lóg szétolvadtan a látványban. Köhögök, vért, feketét.
- Cuki!- mosolyog, a fogai, egyenesek, és ápoltak, vicsorítok, én már félálomban kihánytam egy csomót. Felé rándulok, de a fejem beütöm, mielőtt elérném, kurva gyors, pedig nem is valóság, és nem őt látom, hanem akibe bújtatták, nem emlékszem a nevére.
De.
Mégis.
Xanxus.
Felém fordul, feláll a haja, a szemeit ördögi lángok szállták meg, mint a démonok. Mekkora hazugság vagy haver! Az egész arcomra szétterül a mosoly, de ő is magabiztosnak tűnik. Rohadék. Túlságosan… félelmetesen… túlságosan. A gyomromba üt, az öklei beleszorulnak a hasfalamba, alig bírja kirántani, micsoda erő van az elméje erejében, szinte örömteli az érzés, ami elönti az agyam. Fáj ez. Annyira jó. Mindjárt halálra ver, és még csak le sem kellett másolni az ő képességeit, hogy még nagyobb fájdalmat okozzon nekem. De tudod mi a szitu haver? Elbasztad. Messze és kurvára!

Ez a hely? Kitisztult élek, érzem a tiszta levegőt, a virágokat, ezek nem a régi otthonom emlékei, nem érzem az árnyékokat a bőrömön, a levegőtlen port, elfog tűnni. Minden, de az agyam, erre a helyre emlékszik a legtisztábban, és belerepülök a kőfalba. Azt hiszem, ideköt most minden.
Miért… nem kapok levegőt? Becsukom a szemem.
El fog tűnni. Minden.

Felriadok. Hangok. Ismerem őt.

Hmmm... tetszett a küldetés, egészen jó volt ^^
Viszont sajnos Giottoval nem értettük meg teljesen, hogy miért tesz téged erősebbé egy álom...
Úgyhogy a jutalmad:
2*2*5000
2*2*5000

Összesem 40.000 FV

Ketrec pt1.

Kutyáknak neveztek. Pitbulloknak, vagy rottweilereknek. Összezúzta az arcom, mielőtt akár magamhoz tértem volna. Próbáltam felfogni a környezetem hangjait, vagy az arcokat, amik körülvettek. Mintha begyűjtöttek volna valahova. Sötét volt, dohos szagú, erős fények csupán gömbökben ültek körben, és elvakítottak, ettől pedig csak a sötétség érzet nőtt. Kiabáltak, ahogy kezdtem tudni mozogni, éreztem a vérszagot, nem csak az elcsúszott orr, és lötyögő fogak érzését, kezdtem felismerni a szavakat.
- Üdvözlünk mindenkit a ketrecharcok grátiszán! A kutyák itt nem csak harapnak, de repülnek, bomlanak, villámlanak, sőt, még meg is tévesztik az elmét! Nincsenek törvények, nincsenek szabályok, aki földre kerül, annak nincs tovább küzdelme!
Japánul beszél, de akcentussal, eltorzul a zajban, de egész közel van a fejemhez, abban a ruhában vagyok, amiben tegnap, fekete tréning, és piros ing, amibe belekapaszkodott az a két srác, szinte nem is bírtam levegőhöz jutni, máris feküdtem, eltűnt az eszmélet. Szóval ilyen helyre kerültem. Megesik a kóbor kölykökkel, hogy rossz területre kóborolnak.
A hátam nekifeszült valaminek, hátranyúltam a kezeimmel, hogy kitapogassam, rácsot éreztem, mocskától ragadtak hozzá az ujjaim. - Az ellenfelek még nem ismerik egymást, de most bemutatkoznak! Kezdődjék a harc, kutyáim!
Anyádat nevezzed te kutyának, de az üvöltéstől nem tudok tájékozódni, a szemeim lassan szoknak hozzá a fekete-fehér erőteljes sávjaihoz, dobolnak a lábaikkal, a fejem belenyomódik a rácsnak, érzem az ütést, de gyorsan tudok reagálni. Egy bokát fogok, csupasz, nincs rajta se zokni, sem cipő, tehát olyan erő lehet benne, amit nem szabad elfedni, hátralököm, de ő kihasználja a felfüggesztést és a másik lábával állba rúg. - Egy igazi dupla rúgás, a kissrác csak szívószállal fog tudni inni, ha élve kikerül! - Kicsit megugrik a fejem tőle, megpróbálok kiszabadulni, oldalra húzom, ő belerepül a rácsba, sőt valami testesebb barom lehet a hangja alapján, álmos vagyok, de ki kéne találnom, mit csináljak, mert sokáig nem balettozhatom a szart vele! - Máris bepánikolt, haza akar szaladni anyucihoz! - A te anyádat dugom fel neked! Körbefutok, vagyis megtalálom a lábaimmal az alakot, amiben vagyok, egy kis szeglet, semmi helyem, ő pedig már jön, súlyosak a léptei, beüti a fejem a földbe és rámakar ülni - Tömény százkilós segg uraim, egy úthenger kegyesebb halál lenne az állatnak, mint ez! -, de tovább repülök, át az átlón, amit magammal írok le, hatan el sem férnénk már itt! - És nem talált! A menhelyi korcs felnyalja a betont, tisztára, hogy ne a porba halljon meg?
Lángok! Vörös, talán meg tudom azzal bénítani, ha magába emészti az erejét, a lábaiból fénylik, tudom onnan, hogy közel vannak a piros foltok a földön, és gyorsak, felsőtestben szar lehet, mert eddig a kezét is alig használta, fültövön rúg, megint a földre fekszem. Annyit tanultam meg, hogy ha vörös, és forró, akkor hasonlít a tűzhöz, éget, mar, és felzabálja, amihez hozzáér, vajon ő mennyire bírja el a saját erejét? - Elkapta! Most végez vele? - A hajamnál fogva szorít, a lábaimmal kaparom a betont, meg eléggé rossz ízű, a tenyereivel a fejembe mar, ki akarja törni a nyakam, érzem benne, ahogy fordítja a fejem, de aztán meggondolja magát, és műsort csinál, belevág a kerítésbe, felkapaszkodom rá, háttal neki, gondolom azt várta, hogy már rég eszméletlen legyek? Csak most kezdek belejönni! Pillanatok választanak el attól, hogy a közelembe érjen. Amikor a hátamban érzem, a talpát, kicsúszom alóla, és egyenesen átszakítja a rácsokat, vörös fények rozsdaként marják magukat, én ráugrom, a testét kiszorítom a kezeimmel, üvölt, hatalmas a hangja, vörös göndör hajfoltok vannak a fején, és, ahogy javul a látásom, tűnik csak fel, hogy ez egy nő! A nyakvonalából, az oldalra csavarodott fejének formájából, vagy a szája alakjából. Meg abból az illatból, ami áramlik az izzadtságába keveredve.
Az erőm, próbálom nyomni, tolni bele a rácsokba, szinte megnyílik előttem a szerkezete, sőt, jobban látom, mint bármi mást, érezni kezdem a saját testemben a hibáit, a hajszálszakadásokat, a szétroncsolt lyukat, amiben a bömbölő csaj próbálkozik kiszabadulni, de már a fél lábát átütötte a kerítésen, és teljesen beleszorult a kiálló fémszálak vágják a bőrét, ő nem tud mit kezdeni a fájdalommal! Ó kussolj már, te meg! - Hihetetlen, szinte belepréseli a másikat a falba! Szinte olyan mintha meg akarná kefélni! A szuka képtelen kiszabadulni! Mi ez? A kerítés tüskéket növesztett? Jöhetnek a kertészek gazolni emberek! Vagy hagyjuk így?!
Ja persze, hagyjátok, ahogy a lángok kiverik a rózsa töviseit a rácsban, a karjaim szét akarnak szakadni, mert ez a csaj közben a hátába irányítja az erejét, és olyan, mintha elevenen égnék! Megijedt, próbál nagyobb lyukat csinálni a teste körül, hogy kieshessen a lábával, és visszaültethessen a helyemre, de nem engedem neki, visszanövesztem a megsérült részeket, hogy tartani tudjam, amíg nem állnak pókháló merevségben egymásba gabalyodva a rács magából kieresztett hegyei, aztán leugrom róla, és ezen a kis helyen, szinte azonnal a fémszuronyok közé tudok csúszni, bár engem is megvagdosnak. Erőteljes izomzatú lány, fehér a bőre, kisszoknyában van, és erősre megkötött melltartóban, ami megszorítja azokat, hogy ne lógjanak a képébe, ha fejre állna, szigorú arcú, elengedtem, kiszabadult. Vágottak a szemei, tehát ő is a helybéli gettóból szakadt, a szája csücsörítése legalábbis ebből jön.
Szép nyelven írtam le, hogy káromkodik. Felém indul, kicsit kiismeretlen neki ez a változás, fennakad a rácsok kiálló karmaiban, elém kerül, már megvágta a saját bőrét, és artériás vérzik magából, elkapom a csuklóit a ránduló karoknak, rákoncentrálok, de semmi nem történik. Aha. Miért nem tudom, rajta is használni, amit minden máson? Mennyire béna ez, feldob, és magammal török le pár hegyet, a rács felső szélébe repülök, a kezeimmel felkapaszkodom rá, majd a lábaimba támasztok, és visszaugrom, a lány bizonytalanul mozog az élek között, én szétszakítom magam bennük, és magamba tépem őket, ezért teljes önbizalommal tudom szájba rúgni - Gyönyörű lépés! Akik most nem rá fogadtak, nagy bajban lesznek! -, megtekerem a talpam a szájába, majd lecsúszom a torkára, a mellkasára, végül a földre fektetem. Alatta a beton megsüllyed, az egész bőre vörös, és forró szag terjeng, mintha saját maga füstölne fel, de igazából az én lábaimon ég el, már megint a cipőm!
- Hányszor javíttassam már meg? - guggolok jobban a tüdejébe. A tüskék megremegnek, azzal együtt foszlani kezdenek, lila fény áramlik körülöttem, amitől megint nem látok. Mire felocsúdok, egy kéz, húzza fel a csuklóm. Támadnék, de megbénulok. Egy öltönyös férfi, fekete, sűrű hajjal, ronda, cserzett, öreg bőrrel, egyik kezében egy mikrofont tart, papagájtollak úsznak a nyakában, és fekete szemei vannak. Ismerem őt!
- Micsoda ünneplést érdemelne ez a kutya, uraim! Egy új üdvöske, na, mutatkozz be! Tudsz beszélni?
A számba nyomja azt a szart, eltolom.

…

Egyedül vagyok egy szobában. Ablak nincs, fény csak kevés. A falak szürkék, az ágy egyszemélyes, párna van, takaró, és lepedő, egy matracon. Egy szekrény mellette, pohár vízzel magán. Ő hozott ide. Ki más kergetne végig már az egész kibaszott világon! A folyosóra kergettek, és körbeálltak, megpróbáltam megszökni, amint kicsúszott a csuklóm az ujjai közül. Lángokkal nyitottam szét, azt a láb rúgta rést a ketrecben, két nagydarab fickó került elém, szintén öltönyben, hogy sikkesek legyenek, képességeik voltak, a fejem elnehezült, de nem hittem el a magasság érzését. Kezdem megtanulni, mikor igazi, és mikor hazudik, a másik viszont elérte, hogy a földre álmosodjak. alig bírtam mozogni, a testem szinte megbénult. Feküdni akartam, és bámulni a felhőket, a nyíló világ rémségét. Aztán ütöttem a kezemmel. Térdencsaptam, csúsztam, de a másik férfi a vállaimnál elkapott. Megpróbáltam ráfeszülni, szaladni a kemény mellkasán, vagy ütni, de visszajött a bénulás, a másik fickó a lábaimnál fogott, ő a felsőtestem karolta. Átmentünk egy folyosón, még zúgott a fejem az őrjöngéstől. Fehérruhás emberek szaladtak el a félhomályban, fehér orvosi maszkot hordtak.
A folyosó téglával volt kirakva, elszórtan lógtak bent lámpák, pinceszagú volt, büdös, az egyik ajtót felnyitották nekem, majd bedobtak oda, mint a szemetet. Egyedül voltam. Rohadt ideges, és felpörögtem a harctól! Ajtó nyílik, a felé fordulok, támadni akarok, kezeimbe sűrítem a levegőt, bár ez csak kamu, csak markolom a semmit!
Ő az!
- Gregory - támaszkodik egy sétabotra, oroszlán fej van a tetején, ami egy pirosra festett almát harap. Nem mozdulok, csak a kibaszott undor látat az arcomon.
- Menj már haza! Megőrülök attól, hogy folyton beleszaladok a ronda képedbe! Nem kell!
Megüt. Nem is gondoltam volna, hogy ilyen gyors, a seggemre ülök. a lendület taszított a földnek, nem ő. Nem érzek erőt, csak dühöt, nem érzem, hogy képes lenne ártani nekem, hogy hatalmas ereje lenne, ami sugárzik a szemeiből, vagy a kezeiből, mégis összeszorítom a térdeim, ahogy a lábai közelebb kerülnek az arcomhoz.
- Lenyűgöző konferáló teljesítményt nyújtottam ugye? - néz le rám az ipse. Hatalmas, szőrös gallérú kabátban van, amiből döglött madarak tollai figyelnek. Egy új színt is észreveszek, lilát, de miért emlékszem a többire? - Ezek a küzdelmek, remek bevételt nyújtanak. Persze ha önszántadból részt vennél a továbbiakban, nem kellene idelent laknod.
Cipőn köpöm, remélem, ez leírja a véleményem. Felállít a lábaimra, hogy azért mégse vérezzem össze annyira alacsonyról a padlót, amikor szétveri a fejem. - Az ostoba emberek, azt hiszik, hogy ez csak egy jól megrendezett show, ahol kiváló kaszkadőrök mutatványoznak, de ugyebár, te is tudod, és én is tudom, hogy nem így van... - megemeli az állam az oroszlánfejjel. - Nézz a szemembe. Innen nem mész el Gregory. Élhetsz idelent, a többiekkel, mint egy szemét, egy lehugyozott sarok, vagy a családom tagjaként, azonnal kiengedünk, szép ház, voltál már jakuzziban? - Nem érdekel! - Ezeket a felesleges gyerekeket összeszedjük, és fenntartják a túlszaporulatot, hasztalan mocska a maffia dicsének. Aki nem kell, az meghal, aki kell, az megkapja a dicsőséget. Érdekesnek találod ugye?
- Inkább csapjanak ketté, minthogy neked tegyem a seggem! Én nem tartozom senkihez, csak is saját magamhoz!
- Lehet, hogy holnap már nem ezt fogod gondolni!

folytk.

» Honma Gregory Natsu
» Honma Gregory Natsu papírfecnije