Cross Tatsuya

Veszett világ

Sötét, búskomor este szállt le megint, mint az elmúlt tizenhat évben minden éjjel. A csillagok semmit nem változtak azóta. Fényük most is elárasztja a várost, de mégis, a romos vidék, amin egykoron az élet burjánzott. Mindenütt csak a magány, sehol egy lélek.
-Miről beszélsz? Hisz, mi még itt vagyunk.
-Kuss! Én nem ezt akartam! Ez mind, a te műved volt!
-A bosszúd beteljesült. Erre vágytál, vagy tévedek?
-Hallgass! Nem ilyen áron akartam....
-Te bosszút akartál, és békét, hát most megkaptad.
-Békét... nem azt, hogy csendbe boruljon a világ. Itt állok, ősz fejjel a város tetején, és mit látok? Semmit! Egy árva madár se száll az égen. Ez neked béke? Hagyj békén, még azt sem engeded, hogy meghaljak. Már az őrületbe is bele fáradtam.
-Miért nem pihensz le, a fotelodban? Majd holnap befejezzük ezt a vitát.
Persze, a jó öreg fotel. Te maradtál az egyetlen jó, ami megmaradt nekem ebben a pokolban. Lehunyom szemem, és egy szebb világról álmodok. Nyüzsgő városok, zöldellő rétek. Halk dobogások. Egy ló közeleg. Felriadok.
-Ki vagy? Már megint te? Az nem ehet! Ha ő jön, azt nem hallom, csak ha már itt van. Ki vagy te? Hol vagy?
A néma csendben, cipők dobogása hallatszik. Majd egy árny körvonalazódik az egyik sarokban.
-Áruld el, ki vagy! Egy élő sem maradt már ezen a földön! Szóval áruld el, mégis ki vagy te?
A dobogás abbamaradt, az árny szerte foszlott.
-Ahh... ez már talán a vég?
-Nem. - szólal meg egy sötét, mély hang, az árnyékból. Majd az árny ismét feltűnik, egy másik fal sötétjében.
-Akkor ki vagy?
-Inkább az a kérdés, hogy te ki vagy. Te tetted ezt a világgal?
-Nem, de én hoztam rá a pusztulást, és már hosszú ideje fizetem az árát.
-Mi okod volt, hogy ezt tedd?
-Ez egy hosszú történet.
Ismét néhány hosszú, csendes pillanat ült a vidékre.
-Szerintem ez a legkisebb gond. Esetleg készülsz valahová? Bőven van időd, hogy elmeséld.
-Igazad van. Itt nincs más, csak szabad idő. Legyen hát, elmesélem. De hol is kezdjem? Az elején. Igen az lesz a legjobb.

A szüleim.... igen, azzal kezdődött minden. Nem ismertem őket. Hogy ez miért fontos? Azt majd később mondom el.
Egy brazíliai kis faluban nevelt fel engem, egy Marcus nevű orvos. Itt vezetett egy kis orvosi rendelőt, hogy segítsen a rászorulókon. Az ötvenes éveit taposta, de korához képest nagyon jó fizikumban volt. Könnyedén felülmúlta bármelyik 20 évest a környéken.
A többi gyerek nem igazán szeretett velem barátkozni, mert más vagyok mint ők. A fehér bőröm és éj fekete hajam szokatlan külsőt kölcsönözött nekem a szemükben, emiatt voltam csúfolódás tárgya mindig, ami általában verekedésbe torkollott. Persze mindig Marcus látta el sebeimet.
Minden az egyik ilyen verekedés után kezdődött, tizenéves koromban.

-Mi a fenét műveltél már megint?! Biztos megint balhéztál a többi sráccal.
-Semmi közöd hozzá tata. - jegyzem meg halkan.
-Tata?! Tudod ki a tata…. Mondtam, hogy hívj Marcusnak.
-Ezt most miért kaptam?
-Mert szemtelen voltál.
Elővett egy kis sárga dobozt az egyik fiók mélyéről, majd bele illesztette gyűrűjét. Egy fura tárgy jelent meg, melyet nem tudtam beazonosítani, valamilyen orvosi eszköz lehetett. Majd pár egyszerű mozdulattal ellátta sebeimet. Egy heg sem maradt utánuk.

Azt kérded hogyan kerültem ide? A szüleimet megölték még kis koromban. Szóval nem is igazán emlékszem rájuk. Azt is Marcus mesélte, hogy a szüleimnek menekülniük kellett Olaszországból, ide Brazíliába. Ebben a faluban találtak menedékre és Marcus segített nekik, de sajnos nem sokkal ezután, rájuk találtak és megölték őket. Mindössze egy díszes fém láda maradt meg utánuk, aminek a kulcsát Marcus őrizte és nem volt hajlandó odaadni amíg szerinte „nem állok készen”.

- Cross! Gyere ide! – kiáltott be Marcus a hátsó ablakon, kora reggel.
- Megyek! Egy pillanat! – üvöltöttem, miközben próbálom magamra rángatni a nadrágot és a cipőt.
- Végre itt vagy. Tudod milyen családból származol? - kérdi közönyösen.
- Maffiózó.
- Pontosan. Ha a szüleid gyilkosai rájönnek, hogy élsz, lehet téged is üldözni fognak. Én pedig nem leszek itt örökre, hogy megvédjelek. Ezért mostantól kemény edzésnek vetlek alá, hogy meg tudd magad védeni tőlük.
- De….
- Nincs semmi „de”! Készülj!
Az nem is volt pontos kifejezés, hogy kemény edzés, egyenesen kegyetlen volt. Mindennap virradat előtt keltem, még a kakas is mélyen aludt. Több kilométer futás bemelegítésnek. Reggelit csak akkor adott, ha jól teljesítettem a távot. Ezek után, jöttek a ház körüli munkák. Először nem értettem a házimunka, hogy kapcsolódik az edzéshez, hisz ebben korábban is segítettem. Most viszont az ő munkájának egy részét is nekem kellett csinálni. Rájöttem, hogy miért is nem én végeztem ezeke a munkákat eddig. Mikor Marcus kezembe nyomta a fejszét megértettem. Rohadt nehéz volt, főleg egy gyereknek, mint én. Alig tudtam megemelni, pedig ő könnyedén lendítette a magasba és sújtott le vele nap-mint nap. Biztos így tartotta formában magát, hisz sosem láttam őt edzeni. Ebéd után hagyott nekem egy kevés időt, hogy pihenjek, majd jöttek a harcművészeti edzések. Marcus jártas volt sok fajta harcművészetben. De általában csak engem gyepált, talán azzal a céllal, hogy bírjam a megpróbáltatásokat. Igaz, azért megtanította nekem néhány harcművészet alapjait is, de semmit sem vitt túlzásba. Talán a változatosság volt a célja. Majd miután már járni is alig tudtam, jöttek a reflex fejlesztő gyakorlatok. Mondhatom, hogy nem volt egyszerű sajgó végtagokkal végrehajtani őket. A nap végére teljesen hulla voltam, esetenként még enni se maradt erőm. De Marcus mindig gondoskodott arról, hogy egyek. Tudta, ha nem eszem, akkor nem fogom bírni. Bezzeg a reggelivel nem mindig volt ennyire kegyes, ráadásul ezt ismételtük mindennap. Mikor már azt hittem kezdek hozzászokni, valamin mindig tudott nehezíteni. Rengeteg sérülést és törést szenvedtem a kemény edzés során. Marcus ezeket csak felszínesen gyógyította be, épp annyira, hogy 1-2 napon belül folytatni tudjam. Így telt minden napom. Mikor az állóképességem elért egy szintet Marcus nem nehezítette tovább az állóképességet növelő feladatokat, inkább csak szinten tartás végett csináltatta velem őket. Innentől kezdve a reflex gyakorlatokon és a közelharcon volt a hangsúly. Nem értettem pontosan, hogy miért változtatott Marcus az edzésen. Talán tudott valamit, amit én még nem. Nem tudom Marcus hol tanulta mindezt, nem is kérdeztem tőle. Tudtam, hogy úgyse mondaná el. De hála neki az állóképességem és a reflexeim is jóval az átlag ember felett állt.
- Cross. Véget ért az edzés könnyű része.
- Mi?! Ez volt neked könnyű? - Alig tudtam felkelni reggelente 4 évig, úgy sajogtak a tagjaim a sok gyakorlástól.
- Ne panaszkodj! Fogd. – közben felém dob egy kis acél kulcsot. Egyből tudtam, hogy a fém ládát nyitja. Odamentem és kinyitottam. A ládában nem volt sok minden. Pár fénykép a szüleimről, egy gyűrű és két darab ezüst karperec, melyeket ugyan az a kereszt motívum díszített. Mellettük egy kis levéllel. Ez állt benne:
„Szia fiam. Mikor ezt a levelet olvasod, mi már biztosan nem élünk apáddal. Gondolom, hogy már tudsz mindent rólunk, és a hivatásunkról. Legalábbis majdnem mindent. Arra szeretnélek kérni, hogy ne gyűlöld a halálunk miatt a maffiát, ne a bosszú lángja éltessen. Ne keveredj bele nagyon a maffia ügyeibe,élj gondtalan és boldog életet.
Még valami. Nagyon vigyázz erre a pár dologra, amit neked hagytunk hátra. Talán, egyszer még hasznukat veszed, de adja az ég, hogy ne így legyen. Szeretettel anya és apa.”

Ezután Marcus elmagyarázta nekem, hogy mire valók a gyűrűk és mik az akarat lángok. Majd belekezdtem az edzés második felébe, ami nem állt másból, minthogy próbáltam előhívni a lángomat. Persze a ház körüli munka így sem maradt el, de komolyabb fizikai megpróbáltatásnak már nem vetett alá. Marcusnak igaza volt. Sokkal nehezebbnek éreztem az edzés ezen részét. Az első szikrát csak hónapok alatt sikerült előcsalnom. Ezt követően is csak nagyon ritkán és akkor is csak egy kis szikrát tudtam magamból kifacsarni. Hiába folyton azt mondta „A láng a lelked és az akaratod, ha ezek gyengék a láng is gyenge”, mindhiába. Valami oknál fogva nem tudtam csak aprócska szikrákat létrehozni. De azt tudtuk, hogy villám típus vagyok.
Közel egy évnyi hiába való gyakorlás után, még mindig nem tudtam használni a lángom. Marcus ekkor döntötte el, hogy nem maradhatok itt tovább. Inkább elküld egy kisebb családhoz, hogy dolgozzak nekik, mivel ő már nem tud nekem mit tanítani. Mikor ezt közölte velem, csak a kezembe nyomott egy repülő jegyet Japánba, és ezt mondta:
-Beszéltem egy régi barátommal. Azt mondta szívesen alkalmazna téged. Ideje a saját lábadra állnod.

Elhagytam Brazíliát és Japánba utaztam. Itt s maffia családnak dolgoztam. Nem kell valami nagy feladatokra gondolni. Kisebb apróbb munkákat végeztem, ezeket viszont igen csak élveztem. Sajnos a lángomat itt sem tudtam jobban előhívni. Persze, ez nem okozott nekem különösebben problémát, szerettem ezt az életet.

Az egyik munka során ismertem meg Őt is. Több embert is elraboltak akik valamilyen szinten, a családhoz tartoztak, így akarták zsarolni, a családfőt. Egyszerű munka volt. A mentőcsapat, ha mondhatom így, nagyobb erőfeszítés nélkül kiszabadította a túszokat. Én összekötőként voltam jelen, az akció során. A kiszabadított emberek között volt Misa is. Egy gyönyörű japán szépség. Vállig érő hollófekete haja és kék szeme teljesen elbűvölt. Hangja akár egy szelíd patak csobogása. Nálam úgy 1,5 fejjel alacsonyabb átlagos testalkatú lány. Kicsit gyerekes viselkedése csak még vonzóbbá tette. Ő volt a családfő feleségének unokahúga. Azonnal beleszerettem.
-Szia, téged, hogy hívnak? Engem Misának. – kérdezte gyerekes bájjal.
-Cross.... Cross Tatsuya. feleltem. - Ami meglepett, mert nem szoktam csak így bemutatkozni az embereknek.
-A család küldött?
-Igen, de láthatod, hogy nem volt valami nagy szerepem az egészben.
-A család tagja vagy?
-Igen. Nem mondták még, hogy túl kíváncsi vagy?
-De igen. – mondja nevetve.
Ezek után Misa addig nem hagyott békén, amíg ki nem erőszakolt belőlem egy elérhetőséget. Elég rámenős és idegesítő tudott lenni ha akart. És ez tetszett nekem. Ahogy telt az idő egyre jobban megnyíltam Misának, ő volt az első akinek ennyire kitárulkoztam.
A hétvégét a város szélén lévő erdőnél töltöttük, sokat jártunk ide. Szerettem itt lenni Misával, mert nem sok ember járt erre. Az állatok is viszonylag hozzá voltak szokva az emberekhez, így egész közel merészkedtek. Itt lenni ezen a helyen a lánnyal, akit szeretek. Nyugodt és békés. Ilyenkor éreztem magam a legboldogabbnak, és itt is kértem meg a kezét. Amit persze ő, egy hangos igennel, el is fogadott.
Két hónappal később tartottuk az esküvőt. Egy kis templomban tartottuk, ahol a családon kívül, több család fontosabb képviselői is jelen voltak. Gondolom ez valami formalitás lehetett. Szörnyen izgultam, és mikor megláttam Misát az esküvői ruhában, szívem majd kiugrott a helyéről. Mikor odaért mellém, és a pap elkezdte a ceremóniát, úgy éreztem, hogy tökéletes az életem.
Ekkor történt meg az, ami megváltoztatta az életemet. Ekkor jött el az, ami a romlás útjára terelte a világot. A templom ajtaja hirtelen berobbant, gránátok repkedtek mindenfelé. A Füstben fel-felbukkanó katonák, korra és nemre való tekintet nélkül ölték a menekülőket, és a sérülteket. Misa és én, az egyik felrobbanó gránáttól nem messze álltunk, és a repeszek, csak úgy záporoztak felénk. Mind a ketten súlyos sérüléseket szenvedtünk. Ekkor szereztem ezt a heget is az arcomon, ami örökre arra a pillanatra fog emlékeztetni. Nem messze Misától robban fel egy újabb gránát, amibe egyből belehalt. Engem a lökéshullám nekivágott valaminek, amitől elvesztettem az eszméletem.
Ezután jelent meg ő. Alakja nem volt, csak a hangját hallottam.
-Üdvözöllek. Érzem a bosszúvágyat a szívedben. Ha te is úgy akarod, segíthetek neked.
-Segíteni? Mégis hogyan?
-Erő. Akkora erőt adhatok, mellyel beteljesítheted vágyadat.
-Mit kell tennem, ezért az erőért?
-Semmit. Csak válaszolj a kérdésemre. Mit szeretnél?
-Erőt! Mindent elsöprő erőt.
-Legyen, megkapod a hatalmat, amire vágysz.
Ekkor tértem magamhoz. Már senki nem volt a templomban. A gomolygó füst, zöld árnyalatot kapott, a testemet körül ölelő lángoktól. Kezeimet páncél borította, mely szinte izzott, és éreztem. Éreztem az erőt, hogy bármit megtehetek.
Ezek után belekezdtem a bosszú hadjáratba. Nem nyíltan, az túl egyszerű lett volna. Inkább konfliktusokat hoztam létre, a családok között, olykor bevonva a törvényes szerveket is. Ezek a kisebb konfliktusok, az évek során egyre nagyobbak lettek, és végül bekebelezte az egész világot. Melynek eredményét most itt látod.

-Értem. Mit tennél, ha változtathatnál a múltadon?
-Szerinted? Én nem a világot akartam elpusztítani, csak azokat, akik Misa haláláért felelősek. De ez már úgyse számít. A múlton nem lehet változtatni.
-Ha azt mondanám, hogy mégis?
-Akkor megtenném.
-Legyen ahogy kívánod.- ezután odalép hozzám, felém szegez egy fegyvert, majd meghúzza a ravaszt.

Kinyitom a szemeim. Minden felé zöldellő táj, és állatok hangjai. Rég nem láttam, és hallottam ilyet. Nem tudom, hol vagyok, és alig emlékszem valamire abból ami történt. Azt viszont tudom, hogy miért vagyok itt, de hol van az az itt, és mikor?
Pár napja kerültem ide, most már tudom hol vagyok. Japánban, és jóval az előtt, hogy minden rossz útra tért volna.

Négy éve, hogy visszajöttem. Sikerült annyi hatalomra szert tennem, hogy lehetőségem legyen megváltoztatni mindent. A szervezet, melynek a vezetője vagyok, az a célt szolgálja, hogy megváltoztassam a jövőt. Alig vagyunk többen egy tucatnál, de ez pont elegendő, hogy véghezvigyem a célomat. Nem akartam túl nagy felfordulást okozni, ezért csak figyeltünk, és kis dolgok megváltoztatásával próbáltuk megváltoztatni a jelent. A dolgok viszont nem sokban változtak az évek folyamán. Lassan eljön az idő, mikor Marcus elküld magától. Ekkor döntöttem úgy, hogy kénytelen vagyok radikálisabb módon közbeavatkozni. Meglátogattam Marcust, és rávenni, hogy ne küldje el a fiatal énem. Persze nem avathattam be a részletekbe. Sajnos nem volt hajlandó segíteni. Ragaszkodott ahhoz, hogy elküldjön. Miután távoztunk, kénytelen voltam kiadni a parancsot Marcus megölésére. Szörnyen nehéz döntés volt, de talán így minden megváltozik. Visszamentünk a reptérre és felszálltam a repülőre. Miközben a kis gép elindult, hogy felemelkedjen. Megjelent a fiatal énem, pont olyan fényben izzott, mint én akkor. Viszont a gép már felszállt, és nem tehettem semmit. Ennek ellenére, az erő nem uralkodott el rajta, és az események folyama is megváltozott. Valahogy mégis, ismét minden ugyan oda tartott. Mikor megismerkedett Misával, tudtam, hogy nem lesz jó vége. Ezért a szervezet mozgásba lendült. Elkezdtünk kutakodni, és információt gyűjteni. Ezeknek köszönhetően jutott tudomásunkra, az az akció, mely elindított mindent. Kénytelen voltam olyan döntést hozni, mely minél kevesebb áldozattal jár. Ha a támadó féllel végeznék, már ha tudnánk velük, az túl nagy felbolydulást okozna. Így nem maradt más választásom, mint az esküvő megakadályozása. Ennek csak egy megoldása van, ami biztos sikerrel jár. Ellenben lehet, hogy ez indítja el a történéseket. Valamint ez eddigi életem legnehezebb döntése. Megöletni Misát. Még mindig nagyon szeretem őt, de nincs más megoldás. Legalábbis ezzel próbáltam nyugtatni magamat, elég kevés sikerrel. A parancsot viszont kiadtam.

Egy új jövő

Pár héttel később, miközben én az erdőben edzettem, öltönyös idegenek jöttek a faluba. Talán engem kerestek, lehet a szüleim gyilkosai voltak azok. Rájöttek, hogy élek és most engem akartak. Az is lehet, hogy Marcus múltjához volt közük. Ezt már talán soha nem fogom megtudni. Mire visszaértem a házunkat feldúlták és Marcus ott feküdt a földön. Látszott a szobán, hogy nem adta könnyen magát. Egyből oda siettem hozzá, de már alig volt benne élet. Utolsó erejével ezt súgta a fülembe:
-Most már képes vagy megvédeni magad. Élj Boldogan. – és a kezembe nyomta ezüst keresztjét ami folyton a nyakában lógott.
Ekkor egy furcsa érzés kerített hatalmába. Az elmém elhomályosult, mintha valaki átvette volna a testem felett az irányítást és én csak egy tehetetlen szemlélődő lettem volna. Hirtelen éles zöld fény támadt a szobában, a karperecek, karmos páncélkesztyűvé alakultak. Elindultam kifelé, követtem az öltönyös emberek nyomait. Már jó egy órányi járásra lehettek a háztól én mégis hihetetlen 2-3 perc alatt beértem őket. Úgy 8-10-en lehettek, épp egy kis repülőbe szálltak be. Még legalább 100 méterre lehettem tőlük mikor észrevettek.
-Fiúk, van itt valaki! – ordította az egyik.
De ennél többet nem is tudott tenni. A több mint 100 métert egy szempillantás alatt tettem meg és karmokkal szó szerint széttéptem. A repülő elkezdte a felszállást. Én folytattam a mészárlást, A maradék öltönyös fickó próbált ellen állni de mind hiába, alig 1-2 percig sikerült feltartaniuk, ahhoz épp elég volt, hogy a repülő felszálljon. Ezt később a „Villám dámon tombolása” néven halottam emlegetni.

Ezek után már nem volt nehéz előhívni a lángomat. Igaz nem volt akkora mint azon a napon, de legalább már nem egy aprócska szikra volt. És a használatát is kezdtem elsajátítani. Valamint rájöttem, hogy használjam új fegyverem. És ha az izmaimba is befecskendeztem a lángokat képes voltam fokozni erőm és gyorsaságom. De azon a szinten még nem ment…. Még nem….

Elhagytam Brazíliát és Európába utaztam. Itt több maffia családnak is dolgoztam szabadúszóként. Általában gyilkosságokat emberrablásokat bíztak rám, időnként testőrködés. Volt egy érdekes megbízásom is. Az egyik család gyermekét kellett elrabolnom, hogy így lehessen őket sakkban tartani. Miután elvégeztem a munkát a másik család keresett meg, hogy szerezzem vissza az elrabolt gyermeket. Kicsit ironikus…. de a munka az munka.

Az egyik ilyen munka során ismertem meg Őt is. Több embert is elraboltak akik egy bizonyos családhoz voltak köthetőek, így tartva sakkban a családot. Engem béreltek fel, hogy keressem meg és szabadítsam ki őket. Egyszerű munka volt, nagyobb erőfeszítés nélkül teljesítettem. És köztük volt Misa is. Egy gyönyörű japán szépség. Vállig érő hollófekete haja és kék szeme teljesen elbűvölt. Hangja akár egy szelíd patak csobogása. Nálam úgy 1,5 fejjel alacsonyabb átlagos testalkatú lány. Kicsit gyerekes viselkedése csak még vonzóbbá tette. Ő volt a családfő feleségének unokahúga. Azonnal beleszerettem.
-Szia, téged, hogy hívnak? Engem Misának. – kérdezte gyerekes bájjal.
-Cross.... Cross Tatsuya. feleltem. - Ami meglepett, mert nem szoktam csak így bemutatkozni az embereknek.
-A család küldött?
-Igen.
-A család tagja vagy?
-Nem.
-Egy másik család tagja lennél?
-…… Nem mondták még, hogy túl kíváncsi vagy?
-De igen. – mondja nevetve.
Ezek után Misa addig nem hagyott békén, amíg ki nem erőszakolt belőlem egy elérhetőséget. Elég rámenős és idegesítő tudott lenni ha akart. És ez tetszett nekem. Ahogy telt az idő egyre jobban megnyíltam Misának, ő volt az első akinek ennyire kitárulkoztam Marcus halála után. Pár hónap után már el is jegyeztem. A hétvégét a város szélén lévő erdőnél töltöttük, sokat jártunk ide. Szerettem itt lenni Misával, mert nem sok ember járt erre. Az állatok is viszonylag hozzá voltak szokva az emberekhez, így egész közel merészkedtek. Itt lenni ezen a helyen a lánnyal, akit szeretek. Nyugodt és békés. Ilyenkor éreztem magam a legboldogabbnak, de mindez megváltozott. Az egyik ilyen hétvégén 4 fekete autó állt meg az erdőtől nem messze lévő úton. Az első 3-ből úgy 10 öltönyös ember szállt ki. Éreztem, hogy baj lesz. Mindegyikük jól képzett harcos volt.
-Misa. Készülj, baj van. – mondom idegesen.
-Mi az? mi történt? – kérdi ijedten.
-Menj, bújj el! Most!
-De Cross, veled… - és nem tudott mást mondani egy gojó találta el pont a szívét.
-Misaaaaa!!!. – ordítom, miközben érzem, hogy elönt a düh.
És hirtelen megint elönt az a furcsa érzés. Az elmém elhomályosult éles zöld fény gyullad. Ekkor hirtelen egy erős ütést érzek a tarkómon és a földre rogyok. Minden kezd elhomályosulni és érzem, ez lesz a vég, de egy hang megszólal.
-Nem ölünk meg, nagyobb szenvedés neked az élet….. Villám Démon….

Ezután elvesztettem az eszméletem, de az utolsó mondat és hang, amit halottam az emlékezetembe vésődött. Valamint egy sebhelyes arc is bevillant, egy régi emlékkép. Az elszálló repülőről egy sebhelyes arcú férfi néz le rám, miután magamhoz tértem már beesteledett. Tudtam, hogy a támadók csak is „ők” lehettek. Az öltönyös fickók Brazíliából, azt is tudtam, hogy a sebhelyes a főnökük. Csakis ők álltak szemtől szembe a Villám Démonnal, pedig azt hittem soha nem találnak rám, annyi év után.
Feltápászkodtam és láttam, hogy Misa élettelen teste még mindig ott hever. Felvettem a testét és elvittem.

A család hatalmas temetést rendezett neki, még az ég is őt siratta. Nem voltam képes ott állni a tömegben a sírja mellett. Kicsit távolabbról egy magányos fa mellől figyeltem a temetést, csak az után mentem közelebb miután a tömeg eloszlott. Egy szál íriszt helyeztem a sírra, Misa kedvenc virágát. A temetés után kaptam egy üzenetet a családtól „Fiam, együtt érzünk veled, nekünk is épp annyira hiányozni fog. Gyere csatlakozz a családhoz, mi támogatunk”.
Sokad gondolkoztam az ajánlaton, de valamiért nem voltam képes rá.