Cross Tatsuya

A Játékmester
Az ablaktalan ház

Egy sötét, dohos szagú szobában térek magamhoz. Nem tudom, hogy kerültem ide, és azt sem, hogy mióta lehetek itt. Nem sokra emlékszem. Az utolsó emlékem, hogy egy utcagyereket üldözök, aki ki akart zsebelni. Épp egy sikátorba futott be, amint beléptem utána, egy ütést éreztem a fejemen és minden elsötétedett. Nem is emlékszem, mikor tudtak utoljára így rászedni. Ami azt illeti, még most is rohadtul hasogat a fejem. Felülök, majd végig tapogatom magam, hogy mit hagytak nálam. A kabátom, a tárcám, még a kulcsaim sincsenek meg. Mindössze a ruháimat és a gyűrűmet hagyták rajtam, meg egy karkötő, ami biztos nem az enyém. Próbáltam egy kis szikrát csalni a gyűrűmbe, de ilyen fejfájással nem valami könnyű, de egy kis szikrát mégis sikerült kifacsarnom magamból. Még ez a kevés fény is szörnyen elvakította a szemem, a korom sötét szoba után. Majd hirtelen egy recsegő hang törte meg a néma csendet. Nem padlódeszka recsegése volt, inkább egy hangszóró elektromos zajának recsegése. A recsegés lehalkul, de még mindig hallható egy kicsit, és egy kislány egyre erősödő hangja nyomta el.
-Üdvözöllek, az én kis világomban. Hívj csak játékmesternek. Szeretném ha játszanál velem. A játék célja, hogy élve kijuss az épületből. Minden szinten, meg kell találnod a következő szinthez vezető ajtót, és annak kulcsát. És mielőtt még szökésen gondolkodnál, a karkötő egy gyorsan ható mérget fecskendez beléd, ha megpróbálod erővel leszedni, úgyszintén. A karkötő kulcsát a kijáratnál találod. Sok sikert, remélem te is élvezni fogod a játékot.
-Remek, úgy tűnik nincs más választásom.
A szemem szép lassan kezd hozzászoknia félhomályhoz. Körbenézek a szobában, egy két szekrényt, asztalt egy rakat dobozt látok. Mindent vastag por és pókháló borít. Mindenek előtt át kell kutatnom a szobát, valami fényforrás után. Csak van itt gyertya, esetleg egy még működő zseblámpa. Nem lenne jó, ha mindig a lángomat használnám. Túl hamar kimerítene, főleg ebben az állapotban. Feltápászkodok és odamegyek az asztalhoz. Egy régi fajta íróasztal, rajta pár régi újság, papírcetli és egy tinta tartó. Ezek közül nem hiszem, hogy bármit is tudnék hasznosítani. Elkezdem kihúzni a fiókokat. Tényleg jó rég használhatták őket, annyira meg volt már vetemedve, hogy alig bírtam kihúzni. Nagy nehezen sikerült kiráncigálnom a legfelső fiókot, poron kívül semmi nem volt benne. Talán a másodikkal nagyobb szerencsém lesz, így hát nekiállok azt is kifeszegetni a helyéről. Ebben már van is valami. Pár használhatatlan kacaton kívül, találok egy pár méteres zsinórt, kiveszem és zsebre rakom, ki tudja, még talán hasznomra válhat valamikor. Már csak egy fiók maradt, az asztal másik oldalán. Átmegyek hozzá és megpróbálom kihúzni, de ez se akarja megadni magát. Ez viszont valahogy más, mintha nem csak az idő miatt szorult volna meg. Jobban átvizsgálva, észreveszem, hogy a szélén van egy aprócska kulcslyuk. - Remek, zárva. - dünnyögöm magamban. De nem adom fel ennyivel. Elkezdem átkutatni a szoba többi részét is, hátha találok még valami hasznosat, és valami, amivel fel tudom feszíteni a harmadik fiókot. Elindulok a szoba másik felében lévő szekrényhez, útközben meg-meg botlok néhány elszórt könyvben. Mire oda jutok a szekrényhez, a fejem kívül, már a lábam is fáj egy kicsit. Kitárom a két ajtós szekrényt. Meglepetésemre, egy akasztós ruhásszekrény, tele régi, moly rágta ruhákkal. Kicsit kiábrándító, azt hittem itt legalább találok pár hasznos holmit. Elkezdem átkutatni a ruhákat, talán van egy doboz gyufa az egyik zsebében. Alig érek hozzá a ruhához, az azon nyomban szétfoszlik kezeim között. Ekkor villant be az ötlet. - Hiszen ez egy akasztós szekrény! A vállfákat és a kereszt fát, talán tudom hasznosítani. Nekiállok kiráncigálni a ruhákat a szekrényből. Szerencsére a legtöbb ugyan úgy szétfoszlott mint a legelső, nem kellett sokat vacakolnom vele. Pehhemre a legtöbb vállfa műanyagból volt, amik hasonló állapotban voltak mint a ruhák, csoda, hogy még meg bírták tartani őket. Viszont akadt egy fa, fém kampóval, ezzel már tudok mit kezdeni. A kampó elég vékony, esetleg fel tudom vele törni a zárat. Széttöröm a vállfát, hogy hozzáférjek a kis fémdarabhoz. Majd a gyűrűmet a keresztfához tartom, hogy jobban szemügyre vehessem. Szerencsémre a szekrény tervezője, fa helyett egy vékonyabb fém csövet tervezett bele, nem tudom, és nem is érdekel, hogy miért, nekem viszont ez pont kapóra jött. A fémrúd két végét két egyszerű kis faék tartotta, így könnyen ki tudtam szedni. Ez tökéletes lesz fegyvernek, feszíteni nem igazán lehetne vele, ahhoz túl vékony, viszont egy kis lánggal felerősítve komoly sérülést lehet vele okozni. A cső nem lehetett hosszabb egy méternél. Megfogom a végét, suhintok vele párat. Miután megszoktam a súlyát, elindultam vissza a zárt fiókhoz. A kis fémkampó éppen belefért a lyukba, nem igazán lehetett vele matatni a zárban, de reménykedtem, hogy nem egy bonyolult mechanizmus. Forgatva jobbra-balra, fel-le, próbálom a cilindereket a helyükre pattintani, de valahogy nem akar sikerülni. Több percnyi szenvedés után, mikor már kezdtem volna feladni, egy kis kattanást hallat a zár. Megadta magát. Ez egy kicsit megnyugtatott, már kezdtem ideges lenni, hátha ebben a fiókban van valami hasznos, de nem tudom kinyitni. Egy kicsit remegtem az izgalomtól, hogy mit is találok majd a fiókban. Elkezdtem szép lassan kihúzni, meglepetésemre, ez sokkal könnyebben ment, mint az előző két alkalommal. Enyhe csikorgó hanggal csúszik a fiók egyre kijjebb és kijjebb, ahogy szép lassan húzom kifelé. A fiók tartalma szép lassan tárul fel a szemem előtt. Gyűrűmet fölé helyezem, hogy minél többet lássak belőle. A fiók tartalma igazán meglepett, egy hatalmas, úgy tíz centi átmérőjű fém karika, rajta rengeteg kulccsal. Ránézésre meg se tudom mondani mennyi lehet rajta. Kiveszem a fiókból és elkezdem átbogarászni a kulcsokat, miközben megszámolom őket. Kiválasztok egyet, ami viszonylag jól megkülönböztethető a többitől, ezt használva kiinduló pontként. Egy, kettő, három...tíz...tizenöt...huszonöt, huszonöt különböző kulcs. Ezen egy kicsit elgondolkodtam, lehet, hogy ezen rajta van a kulcs ami kijuttat innen, így hát fogom és felcsatolom a kulcskarikát az övemre. Majd a dobozok felé fordulok, odasétálok és elkezdem azokat is átkutatni, nem hagyhatok itt semmit ami hasznomra válhat. Elkezdem lepakolni egymásról a dobozokat, a por csak úgy száll, amit belélegezve erős köhögésbe kezdek. Ezért fogom az ingem és az arcom elé húzom, talán így egy meg tudom szűrni a levegőt és jóval kevesebb port lélegzek be. Miután végeztem a dobozok szétpakolásával, egyesével elkezdem őket átnézni és kipakolni. Az első két doboz tartalma, csupa régi könyv, melyeket pakolás közben, egyesével gyors átpörgetek, hátha mégis van benne valami hasznos. Ez azonban csak időpocsékolásnak bizonyult, nem is tudom mennyi idő ment el a két doboz kipakolásával. Kezdek fáradt lenni, és a fejem is egyre jobban hasogat, jó lenne végre lepihenni. Így hát nekiállok, hogy a maradék dobozokat, minél hamarabb átnézzem, hogy kereshessek, egy alkalmas helyet ahol megpihenhetek. A következő doboz telis-tele volt régi törött porcelán babákkal és rongybabákkal. Ezen viszonylag hamar átrágtam magam, amúgy se találtam volna sok hasznosat közöttük. A következő dobozban rengeteg fajta játékot találtam. Kis műanyag katona figurák, fából faragott állatok, melyek igazi mesterművek voltak. Ha valaki egy kicsit helyre hozta volna őket, letisztogatja, átfesti a kopott részeket, no meg egy kis lakk. Biztos jó pénzért kana értük, de nekem erre most nincs időm. Inkább fojtatom a doboz kipakolását. A doboz alján találok egy kis fémből készült házikót, egy régi persely. Nem volt valami jó állapotban, de ha szétszedem, esetleg eszkábálhatok belőle egy kis vágó élt a vascsőre, így téve még hatékonyabb fegyverré. Igaz elég vékonyka lemezből készült, nem tudom mennyire lesz hasznos. Így hát félrerakom az ideiglenes fegyver alapanyagomat, majd nekilátok az utolsó doboz átkutatásához. Ebben nem sok mindent találok, pár, az előzőhöz hasonló fabábú és egyéb haszontalan dolgok. Pedig reménykedtem benne, hogy találok valami fényforrást, egy gyertyának nagyon örültem volna. Már ha meg tudom gyújtani. Ennek hiányában, még mindig kénytelen vagyok a lángommal bevilágítani a szobát, ami így is egyre halványul, jelezvén, hogy erőm egyre csak fogy. Összeszedem az eddig talált dolgokat és az ajtó felé indulok. Megragadom a kilincset és megpróbálom kinyitni az ajtót, ami persze zárva van. Leguggolok a zárhoz, és oda tartom gyűrűm, hogy minél jobban szemügyre tudjam venni, mégis miféle kulcs nyithatja. Majd leveszem a kulcskarikát az övemről és elkezdem átbogarászni a kulcsokat, olyanokat keresve, ami netán illik a zárba. Mindössze négy hasonló alakút találtam, szépen egyesével belepróbálom őket a zárba. Az első két próbálkozásom hiába való volt, meg se moccantak a zárban a kulcsok. Viszont a harmadik kulcs, könnyedén elfordul és az ajtó feltárult előttem. Egy ugyan olyan sötét és dohos szagú folyosó tárul fel előttem, mint az iménti szoba. Ahogy kilépek, hangos állati visítást hallok felém közeledni, majd egy egyre közeledő fekete árnyat látok meg közeledni felém. Ijedtemben vagy netán reflexből, hirtelen hasra vágom magam, miközben a sötét árny visítva suhan el a fejem felett. Ahh... megkönnyebbülve állok fel, csak egy átkozott denevér volt. Megpróbálok mind a két irányba elnézni amennyire csak tudok, de a lángom egyre csak gyengül és még kevesebbet látok mint eddig. Így hát a velem átlósan lévő leg közelebbi ajtó felé indulok, reménykedve, hogy abban a szobában megpihenhetek. Odalépek az ajtóhoz és megpróbálom kinyitni, de ez is zárva. A kulcslyuk nyílását megvizsgálva, látom, hogy ez is az előzőhöz hasonló. Előveszem a kulcsokat és végig próbálom őket ebben a zárban is. Mikor az ajtó kinyílik, egy éles fény csapja meg a szemem, ami szinte teljesen elvakít. Miután a szemem egy kicsit hozzászokott, ehhez az erősebb fényhez, ami nem sokkal volt erősebb az eddiginél, talán három-négyszer annyira. Mégis bőven elég volt, hogy a félhomályhoz szokott szemem összezavarja. Belépek a szobába, ahol csak egy kupac pokróc és egy enyhén pislákoló lámpa volt. Becsukom magam mögött az ajtót és elfordítom a kulcsot, magamra zárva az ajtót. Ki tudja milyen veszély ólálkodik odakint. Lehet, hogy felbérelt gyilkosokat, vagy netán gyilkolásra kiképzett állatok kószálnak a folyóson, jobb a békesség. Leülök a pokrócokra és kipakolom az eddig összeszedett holmikat és megpróbálom szép nyugodtan átgondolni ezt az egész ügyet és a helyzetemet. Majd a pokrócokból egy fekvőhelyet készítek és elnyúlok rajta. Az álom pillanatok alatt elnyomott.

A Játékmester
A vadak útja

Mikor kinyitom szemeim, még mindig abban a kis kopár szobában találom maga, ahol eldőltem.
-Hát mégsem csak álom volt.
A lámba fénye haloványan pislog, miközben kezeimmel a maradék fáradságok próbálom kidörzsölni a szemeimből. Szerencsére a fejfájásom már a múlté, és a lában se sajog. Pár perc alatt sikerült összeszednem magam, miközben a földre kiszórt tárgyaimat pakolásztam, azon gondolkodva, miként használhatnám őket a továbbiakban. Fogtam a kis fém perselyt és megpróbáltam használható darabokra bontani. Mivel nem volt valami kemény, merev fémből, ezért nem került valami nagy erőfeszítésbe, de ez arra is ráébresztett, hogy nem nagyon fogom sok hasznát venni, az így nyert fémdaraboknak. Miközben az egyik nagyobb darabot forgatom a kezemben, azon tűnődök, hogyan tudnám vele kiegészíteni az eddig nem túl hatékony fegyveremet. Esetleg megpróbálhatnék belőle valami pengeszerűséget eszkábálni, de lehet, hogy nem sokáig venném hasznát. Túl hamar elferdülne, aztán dobhatom el a fenébe. Ha ez harc közben következne be, akkor súlyos hátrányba kerülnék. Miközben tovább forgatom a kezemben a kis fémdarabot, tekintetemmel a zsákmányom többi darabját vizslatom. Mikor a tekintetem a közel egy méteres henger alakú vascsőre téved, hirtelen eszembe jutott. Mi lenne ha megpróbálnék valami hegyet eszkábálni rá ebből a fémből. Elkezdtem azon törni a fejem, mégis hogyan lehetne ezt megoldani. Igazából nem is azzal van a gond, hogyan csináljak belőle hegyet, hanem, hogyan rögzítsem azt. Míg ezen gondolkodom, a kis négyzet alakú lemezt úgy kezdem el hajlítgatni, hogy egy háromszög alakú rész törjön le belőle. Több percnyi ide-oda hajlítgatás után, a fém elfáradt, megadta magát és meg is volt a kívánt alakú fémdarab. A vékony vascsövet a kis fémlap aljához próbálom szorítani, hogy így tudjam minél jobban a kerek formára leginkább illeszkedő kúpot tekerni. Miután ezzel végeztem, levágtam egy darabot a madzagból és azzal rögzítettem. Ahogy ezt megcsináltam a többi kis darabkát összehajtogattam, jók lesznek jelzőfénynek. Majd összeszedtem minden, még használható holmit.
Kinyitottam az ajtót, ami a végtelennek tűnő sötétbe nyílt. Szinte minden porcikám az ellen tiltakozott, hogy ismét kilépjek ebbe a sötét ismeretlen helyre, de nem tehetek mást. Ha itt maradnék a szomjúságba halnék bele. Na persze, már így se ittam vagy egy napja, valami ihatót is kéne találnom. Szerencsére a szobából kiáradó fény egy kicsit elűzte a sötétséget, de csak pár méter távolságig, onnan ismét az árnyak burkoltak be mindent. Egy pillanattal később a szobában izzó lámpa pár pislogás után végleg kihunyt. Kevés lángot vezettem a gyűrűmbe, hogy ismét lássak valamit. Majd elővettem két kis fémlapot a zsebemből, azokat is feltöltöttem lánggal és eldobtam őket a folyosó két irányába, hátha meglátok valamit, ami alapján elindulhatok. Sokra nem mentem velük, minden ugyan úgy nézett ki. Azonban a hátramaradt töltéstől még legalább egy órán keresztül kis zöld jelzőpontokként fognak viselkedni a sötétben. Ekkor ismét egy már ismerős hangot hallottam, de most jóval erősebb és fülsértőbb volt a visítás. Gyorsan leguggoltam, hogy a csapat denevér gond nélkül elrepülhessen felettem, de meglepetésemre nem ez történt. Hirtelen az egész csapat denevér nekem csapódott. Nem tudom mennyien lehettek, de elég sokan ahhoz, hogy szinte mozgásképtelenné tegyenek. A folyton köröttem repkedő kis dögök időről időre belém csapódtak, karmoltak vagy martak. A lángomat nem pazarolhattam egy csapat denevérre, spórolnom kell vele, hátha jön valami sokkal veszélyesebb. Ideiglenes fegyveremként szolgáló lándzsámat enyhe lángba burkoltam, majd elkezdtem magam körül pörgetni, igyekezve, hogy minél többet elkapjak ezekből a szárnyas kis fenevadakból. Éreztem, ahogy időről időre telibe találok egyet. Közel tízzel végezhettem eddig, de még mindig rengetegen voltak, majd pár bevitt találta után, a denevérek feladták és tovább repültek a folyosón. Miután feltápászkodtam, reménykedve abban, hogy az előző ellenfeleim minél messzebbi, biztonságos helyre menekültek tőlem, elindultam abba az irányba ahová tova repültek. Bíztam benne, hogy ez a biztonságos menedék számukra a házon kívül van, és ha ők ki tudnak jutni valahol, talán én is találok valami egyszerűbb, rövidebb kiutat ebből a pokolból. Mellesleg az sem lenne hátrány, ha ez az út biztonságos is lenne.
Pár percnyi gyaloglás után, ami szerencsémre eseménymentes volt egy masszív fém ajtóval találtam szembe magam. Ha egyáltalán ajtó volt, mert semmit nem találtam rajta, ami zárra vagy kilincsre emlékeztetett. Mivel azonban az úton nem volt egy nyitott ajtó sem, ahova berepülhettek volna, itt kell lennie valaminek ahol távozni tudtak. A levegő is valahogy frissebb volt itt. Valahol biztos van egy járat, ahol ki tudtak repülni. Nekiálltam megkeresni, de nem jártam sikerrel, ekkora fénynél biztosan nem fogom megtalálni. Még több fényre lenne szükségem, ezért több lángot vezetem a gyűrűbe és nekiálltam így keresni. Nem sok időm volt. Jobban mondva én nem hagytam magamnak sok időt, nehogy fölöslegesen elpocsékoljam minden erőmet. Pár perc után észrevettem egy kis nyílást az ajtó fölött, közvetlenül a plafonnál. Első pillantásra láttam, hogy túl kicsi nekem, ellenben a denevérekkel. A fém ajtón volt, egy alig kivehető felirat. Legalábbis remélem, hogy ajtó.

„ Az utad vége, az út elején nyílik meg előtted.”

-Mi ez a marhaság? Mit jelenthet?
Leülök a földre, hátamat nekitámasztva a hideg acélnak. Gondolataim csak úgy cikáznak.
-Az utad vége, az út elején nyílik meg előtted.... - dünnyögöm magamban.
Talán ha visszamennék a oda ahonnan elindultam? Nem, ott biztos nincs semmi ami kivinne innen, azt a helyet teljesen felforgattam. De akkor mégis hol keressem? Ha ez itt mögöttem egy ajtó, akkor kell lennie valaminek ami kinyitja. Ha ezt veszem alapul, és ez az ajtó az út vége, akkor kinyitni az út elején tudom. Már csak az a kérdés, hogy mire vonatkozik az út. Az a szoba ahol felébredtem biztos nem lehet. Esetleg a folyosóra utalna az út? Nem is lenne akkora hülyeség.
Felkeltem és elindultam visszafelé, sok veszteni valóm nem volt. Hiszen az ide vezető szakaszon nem volt semmi, még csak egy újabb szoba se. Miközben visszafelé sétáltam a sötétben, elszórtam néhány kis fémlapot, amibe lángot vezettem. Utam csöndben és nyugodtan telt el. Túlságosan is, ez nagyon gyanús volt számomra.
-Ennyire egyszerű nem lehet, biztos tartogat még nekem valamit. - dünnyögöm, miközben fojtatom utamat.
Nem sokkal később ismét egy fém ajtóhoz érkezek. Ezen viszont már megtaláltam a kilincset és a hozzá tartozó zárat. Elővettem a kulcskarikát és elkezdtem keresgélni a megfelelő kulcsot. A kulcs könnyedén elfordult a zárban. Nekifeszültem az ajtónak, a hatalmas vasdarab lassan nyikorogva mozdult. Ez rossz érzéseket keltett bennem. Mégis mi lehet itt amit egy ekkora ajtóval kell elzárni?
Mikor az ajtó teljesen feltárult és én beléptem a szobába, meglepetésemre nem volt bent semmi. Legalábbis látszólag. Egy hatalmas üres szoba, mindössze az ajtóval szemben, a túloldali falnál volt egy kis állvány, ami halovány fényben derengett. Szép óvatosan elindulok a szoba túloldala felé, nehogy bármi is meg tudjon lepni. Nagyon gyanús ez a csend. Ennek ellenére minden gond nélkül elértem az enyhén kivilágított pódiumhoz. Mindössze egy gomb volt rajta egy üvegbúra alatt, mellette egy igen furcsa alakú zárral és fölötte egy kis gravírozott felirat.

„Utad vége ezzel nyílik”

-Hmm... hát, azt hiszem ez elég egyértelmű.
Viszont ebbe a zárba illő kulcsom nem hiszem hogy van. Ekkor egy recsegős hangot követően ismét megszólal az ismerős kislány hang.
-Örülök, hogy eljutottál idáig. Bar egy kicsit tovább tartott mint vártam. Gondolom már észrevetted, hogy az előtted található zárhoz nincs kulcsod. Ha válaszolsz pár rejtvényre, odaadom neked. - mondja, egy kis kuncogással zárva a mondatot.
-Szóval akkor hallod amit mondok?
-Hát persze, te kis butus.
-Mi van akkor, ha nem akarok neked válaszolni, vagy csak egyszerűen nem tudom a választ?
-Akkor sajnos életbe lép a nehezebb út.
-Tessék, itt is van az első. Szürke szárnyú nagy madár, szürke lesz a nagy határ, ha ősszel a földre száll. Mi ez?
-Hmm... nem rossz. Mennyit gondolkodhatok rajta?
-Nem mérem az időt, de ne túl sokáig, mert unatkozni fogok. - közben erősen töröm a fejem. Nem hiszem, hogy valóban madár lenne. Inkább valami természeti jelenség. Szürke lesz a nagy határ....
-Esetleg a köd.
-Helyes. A második: Nyári réten virulok én a búzatáblában, szellő ringat, hajladozom piros szoknyácskámban. Mi ez?
-Ez egy virág lesz, és ha nem tévedek akkor a pipacs.
-Ez is helyes. - mondja kicsit durcásan. - Itt a harmadik, ha ezt is kitalálod tiéd a kulcs. Néha kerek, néha csámpás, örökkön izzó ezüst lámpás.
-Azt hittem sokkal nehezebbek lesznek, de az első volt a legnehezebb. Mindegy is, a megoldás a hold.
-Ez is helyes. - mondja kicsit idegesen. - Itt a kulcsod.
Majd kinyílik egy kis rekesz a falon és kicsúszik belőle a kulcs. Kiveszem a kis tárolóból és beleillesztem a kulcslyukba. Amint elfordítom a kis üvegfedél egyből felpattan. Megnyomom a gombot, majd ismét megszólal a hang.
-Ez így unalmas! Ha már kinyílt az ajtó, legyen egy is izgalom a számomra is.
Amint befejezte a mondatot, hatalmas csattanás hallatszott és valami nyikorogva megindult. Nem tudom, hogy mi, de biztos semmi jó nem fog belőle származni. Alig futott végig ez a gondolat az agyamon, a szoba egyik sarkában egy hatalmas sárga szempár meredt rám.
-Ajjaj! Ebből semmi jó nem lesz. - ahogy ezt kimondtam a sárga szempár már ott volt előttem, amihez egy hatalmas fehér fogsor párosult. Egyből bevontam a fegyverem lánggal és a gyűrűbe is többet beleadtam, hogy jobban lássak. Lehet nem kellett volna, mert így a szemem elé tárult az a szörnyeteg, amit eddig csak félhomályban láttam. Szép, nagyra nőtt farkas. Mi az hogy nagy? Hatalmas! Majdhogynem felszegett fejjel tudtam vele farkasszemet nézni. Lehetett vagy kétszáz kiló. Honnan a fenéből szerzett egy ekkora dögöt? A fenevad egyből rám vetette magát. Szerencsére sikerült a lándzsámmal hárítani a támadást, de így is a földbe döngölt, és hatalmas mancsával oda szegezett.
Ekkor már tudatában voltam, hogy semmi esélyem ezzel a bestiával szemben. Szóval találnom kell valami módot arra, hogy kiszabaduljak a fogságából. Csapkodtam a fegyverem végével, még több lángot fecskendezve bele, de mintha meg se érezte volna. A fejét oda dugva az arcomhoz vicsorgott rám, alig pár centi távolságból. Iszonyú büdös volt a szája. Mi a fenével etetik ezt? Azon kívül, hogy most valószínűleg pont velem. Épp ki akart volna harapni belőlem egy jókora darabot, mikor a lángom nagy részét fegyverembe irányítottam, majd beleszúrtam az állat combjába. Ennek hatására egy kicsit meghátrált, és leszállt rólam.
-Ez az! - kiáltok fel. Ez az utolsó esélyem. Felpattanok és elkezdek rohanni mint egy vidéki postás akit a veszett tacskó üldöz. Nem sokkal azután, hogy kiértem az ajtón, a farkas üldözőbe vesz. Fegyverem még mindig ott van a combjában, mintha semmi nem történt volna, úgy rohan utánam. Talán egy kicsit mégis működöt a fegyver, normál esetben már biztos utolért volna. Viszont a távolság így is egyre csökkent kettőnk között. Én csak rohantam, követve az eddig elszórt kis jelzőfényeket a sötétben. Majd hirtelen megláttam egy enyhe kis vibráló fényt a folyosó végén, és még őrültebb tempóban kezdtem rohanni felé. A világosság, a korábban azzal a vas ajtóval leszárt kis helyiségből jött. Bevettem magam, de csak egy kis fém fülke volt. Nem tudtam mihez kezdjek, azt hittem itt a vég. Megfordultam, hogy ismét a szörny szemébe nézzek. Ekkor vettem észre egy kis kapcsolót az ajtó mellett. Teljes erőmből rátenyereltem, miközben a farkas eszeveszett tempóban közeledett felém. Már majdnem bezáródott az ajtó, amikor a kis résen még láttam a farkas agyarait, ahogy oda kapnak. Az ajtó bezárult, és én a földre rogytam, mint egy rongybaba. A fenevad még egy utolsó erőfeszítést próbált tenni, hogy megszerezze a vacsorát, és behorpasztotta a vasajtót. Még egy-két támadás és megadja magát, de a kis fülke hirtelen megindult.
-Megúsztam. - sóhajtok fel megkönnyebbülve.